Műhelyesszé. Erre szól a felkérés. Ízlelgetem a szót. Nem tudom pontosan, mit jelent. Illetve, dehogynem. A levélből kiderül. Olvastam is már ilyesmit. De hát az esszé olyan tágterű. A műhely is. Van asztalosműhely, kovácsműhely… Az egyik nagyapám például gépészkovács volt. Azt sem tudom, az mit jelent pontosan. Olyan kovácsra gyanakszom, akinek az életébe közbejött a huszadik század, a gépek sokadik forradalma. Aztán a Dunántúlról átment a Kunságba, ahol ért kalászt szokott lengetni az isteni akarat. Cséplőgéppel ment. Ott ismerkedett meg nagyanyámmal. (Jut eszembe: a Himnusznak is bicentenáriuma van. Meg Madáchnak. Csak elhalványítja őket a lángoszlop.)
De hogy írjak műhelyesszét, amikor nincs műhelyem? Na jó, jelképesen lehet. Végül is az újságíró-író műhelye az asztal. Különben a tanáré is. Otthon. Itthon. Mert tanítok is. Nem hivatástudatból, hanem pénzért. Dolgozni kell. S akkor megfizetnek.
Az asztal rendetlen. Könyvek, papírlapok, fecnik, dossziék, súlyzók (egykilósak; mondjuk, ezek azért nem szoktak itt lenni), bögrék, szemüvegtörlők, -tartók. A szemüveg rajtam van. Ja, van egy másik is. Meg még egy. Összesen három. A multifokális helyett. Aztán szertárkulcs, aprópénz, rengeteg toll (de ha írni kell, alig találok köztük olyat, ami fog is), feladóvevény, telefon (Nokia), papírzsebkendő (nem használt), cd-k, amiket évek óta nem hallgattam, hangfalak, fülhallgató, képernyő. Az utóbbi húsz centivel megemelve. Egy rossz Nintendót tettem alá, meg Ady publicisztikai írásait (mind a három kötetet). Ez annyit jelent, hogy azokat legalább tizenöt éve nem olvastam (lehet, hogy előtte sem). Legfeljebb amikor feldob belőlük egy-egy célzatos részletet az algoritmus a hírfolyamon. Kormánypárti és ellenzéki barátaim is idézgetnek belőle bőszen, mert Ady akkora nagy lírikus volt, hogy hírlapíróként is az indulatra tette a hangsúlyt, azt fogalmazta zsigerből, azzal meg, ugye, felfokozott idegállapotban könnyű azonosulni, jelentsen bármit a szöveg. Ady olyan, mint Márai. A gondolataikat egyaránt lehetne jobb- és baloldali zászlókra hímezni. Persze nem ugyanazokat a mondatokat. Ez nem bántás akar lenni. Ellenkezőleg.
Ők az élet teljességét ábrázolták, s abba belefér az is, amit szeretünk olvasni, és az is, amit mások szeretnek.
Nem vagyok rá büszke, hogy ezek a kötetek magasítják a képernyőmet, ám nem is röstelkedem. Ezt akkor döntöttem el, amikor egy dedikáció-szakértő irodalomtörténész belépett a szobánkba, és kábé négy méterről, kapásból kiszúrta, mire használom Ady publicisztikáját.
A monitort egyébként azért magasítom, mert én is magas vagyok, s nem könnyű kényelmesen ülni előtte. A combnak és a lábszárnak kilencven fokot kellene bezárnia, de az íróasztal szabványméret, vagyis hozzám képest kissé alacsony, és a képernyő (sajnos) még így sincs szemmagasságban. Egy ideje azon gondolkodom, hogy magát az asztalt kellene megemelni. Már keresgettem is könyveket a művelethez, igaz, még csak fejben. Egyformák kellenének. Hogy ne billegjen. Az asztal.
Lehetne saját könyv. Verses. Amit a piac nem emésztett meg, és elajándékozni se győztem.
S akkor saját műhelyem termékeiből javíthatnám a saját munkakörülményeimet. Amennyiben az asztalt munkához szükséges eszköznek tekintjük, hát azt. A munkaeszközömet. Nagyapám nem csak javította (föltehetőleg), hanem maga csinálta a különböző (halála után a padláson, kamrában rozsdálló) szerszámait.
De nem csak kényelmesen nem lehet ülni. Egészségesen sem. Legalábbis annak, aki szakmányban végzi az ülést: írást, adminisztrátorkodást, kamionvezetést. Múltkor egy író barátom panaszkodott, hogy az egyik lába rövidebb. Mármint az ortopéd szakorvos szerint. Átlagember nem venné észre, hogy sántít vagy rövidebb, de az orvos látja (na, menjen csak pár lépést!), hogy hol és hogy ferdül a gerinc, s abból mi következik a vázrendszerre, ízületek terheltségére, kopására vonatkozóan.
Hopp, itt van a pedagóguskártyám is, a téli szünet előtt kaptam meg
(karácsonykor rendet tettem az íróasztalon és környékén, mert már a magasított képernyőt is eltakarta egy-egy könyvkupac – ami persze nem jelenti azt, hogy sokat olvasnék, inkább csak keresgélek ezt-azt néha, így aztán gyűlnek a cuccok, gyűlnek, mert lusta vagyok a helyükre rakni őket), szóval itt van a pedagógusigazolvány is. Címeres meg vonal- és QR-kódos, nagyon flancos, vissza is tettem a matyóhímzéses tokjába. Abban adták. Az is nagyon szép. A matyóhímzésben nem vagyok biztos, de rákerestem a neten, nézegettem a képeket, és lehet, hogy az, de az is lehet, hogy nem. Nem vagyok hímzőasszony, se néprajzos. De még prózaíró sem.
Egy novellában vagy regényben ilyesmit nem illik elrontani, de hát ez csak egy esszé.
Műhelyesszé, amelynek valamelyik írásomról (nyilván egy versről) kellene szólni, annak keletkezési körülményeiről (ihletről, előre eltervezett munkáról), az alkotófolyamat különböző fázisairól, tényezőiről. Mondjuk, hogy lelkesen vagy kötelességtudóan dolgoztam-e rajta, esetleg reggel vagy éjszaka, ceruzával vagy egyenesen a gépbe írtam-e, javítottam-e sokat (mindig sokat javítok). Vagy hogy fogyasztottam-e írás közben alkoholt. Egyéb izét, doppingszert. Nem fogyasztottam. Pedig régen próbálkoztam azzal is. Kitettem magam elé a konyhaasztalra (akkor még nem volt íróasztalom) egy üveg vermutot (Vadászt, úgy emlékszem), s próbáltam oldani a tudatom, a gátlásaim, vagyis szublimálni az ösztönöm. Nem sikerült. Csak berúgni. Nem nagyon, csak kicsit. De vessenek meg érte (megvetnek sokan), szerettem a vermut ízét. Régen ittam.
Aztán ebben az esszében ki lehetne térni egyéb személyes vonatkozásokra; akár saját olvasatot is bevonhatnék annak a versnek az értelmezésébe, amiről írni fogok. Hogy tudniillik itt van egy szöveg, én írtam, és mindenki mást ért rajta és belőle. Már aki olvassa, ha olvassa. És hogy én hogyan olvasom. Hogyan értelmezem a saját szövegemet, amit nekem kellene legjobban érteni, de tudjuk, hogy ez nem így van, hisz engem elvakíthat egyfajta szerzői vakság (elvakít a vakság, mindegy, maradjon), s különben sem vagyok olyan jól képzett és érzékeny olvasó, mint amilyen egy igen művelt és olvasott kritikus lehet, ha ráadásul még okos is.
Egy kedves barátom egyszer a Heidegger-hatást elemezte a verseimben, mire mondtam neki, te, Feri, az a baj, hogy én nem olvastam Heideggert. Szinte semmit nem tudok róla. Még azt se tanultam meg, amit a Dialektikus materializmus tantárgy keretein belül illett volna. Barátom erre úgy felelt: akkor te ösztönösen tudod, amit Heidegger tudott. (Most azon imádkozom, hogy ezt egyszer hátha írásba is adja.)
Valószínűleg nem halogatható sokáig, hogy rátérjek egy konkrét versemre, és állítsak róla valamit.
Az ilyesmit nem szeretem, mert megkötheti a további értelmezéseket, már ha valaki értelmezni akarná eddigi leghosszabb versemet, az Isteni műhibát.
Valójában azonban nem is ettől félek: hanem hát az írás, a líra, az bizony kitárulkozás, a lélek lemeztelenítése. Megírok valami számomra fontosat, és hogy még ragozzam is? Beszéljek róla? Mintha egy pszichológus felállítaná az öndiagnózisát, és arról értekezne a nyilvánosságnak. (Önboncolás, kiszolgáltatottság.) Persze a pszichológusoktól még ez is kitelik. Az íróktól is.
De érkezzünk meg egyből (in medias res) a vers központi kérdéséhez, az elmúláshoz. Az ahhoz való viszonyhoz. Vannak emberek, akik bevallják, nem telik el nap, hogy ne gondolnának a halálra. Pontosabban a folyamatra, amely az exitushoz vezet. Na, ők az én igazi testvéreim! (Bocs, valamikor sok Kosztolányit olvastam!) De legalábbis költők. És vannak olyanok, akik állítják, hogy nem foglalkoztatja őket az öregség, a betegség, a meghalás. Róluk sokáig azt gondoltam, hazudnak. Most már megengedőbb vagyok. Egyszerűen nem értem őket. De lehet, hogy ők sem engem. Így keletkeznek a szekértáborok: tévedésből.
A halál végül mindenkit ugyanabba a táncba visz.
Olvastam egy könyvet (egy pszichiáter barátunktól kaptam), Czeizel Endre orvosgenetikus írta jó tollal, sok kutatómunkával, irodalmi bányászkodással. A címe mellékes (kikereshető), de az alcíme! Magyar költőgéniuszok testi és lelki betegségei. Nemcsak betegségek számbavétele, hanem halálleírások is olvashatók benne. Hogy mondjuk Csokonainak miként „üszögült” koromfeketére a szája és a nyelve. Hogy nem kapott levegőt. Vagy Berzsenyi szélütéses agóniája, Pilinszky váratlan halála. Úgy váratlan, hogy infarktussal kórházban kezelték éppen, de már javult, zajlott a nagyvizit, és épp azt beszélték a főorvossal, hogy mikor mehet haza. S akkor, hirtelen. Ady aortarepedése, Balassi sebláza, vérmérgezése, hogy hol találta el az ágyúgolyó. Combtőben. De hogy érte-e a nemi szervét? S ha már Petőfi-emlékév van, idejegyzem gyorsan, hogy természetesen Sándorunkról is szól egy fejezet, ha feltételesen is, mert hát neki nemcsak a születési helye és ideje bizonytalan, de a haláláé is. Annak körülményei pedig még inkább azok. (Már ha meghalt egyáltalán – mert a legendák, lehet, halhatatlanok.) Aztán ott van Nagy László influenzának gondolt infarktusa, Kassák léprepedése egy orvosi rutinvizsgálat során.
Teli ilyesmivel a könyv. S én hipochonderként végigolvastam. Voltak részek, amiket többször is.
Ebből a könyvből értettem meg, hogy az emberek többnyire megfulladnak. Nem kapnak levegőt. Mehr Luft! Kosztolányi ezt is tudta.
Én ezt a könyvet szeretem (össze van bogarászva benne egy csomó adat, amit persze én is összebogarászhattam volna sok helyről, ahogy Czeizel is tette, ám nekem ez így kényelmesebb), a meghalás meg mindig izgatott, úgyhogy vagy húsz éve tervezem, hogy a könyvben szereplő huszonegy halált megírom. Megélem. Mármint az írás során. (Itt látható, két betű mekkora fokozatbeli különbséget jelent.) De hát mindig halogattam a nekirugaszkodást, egészen tizennyolc rövid nyaráig. Akkoriban jelent meg a Mindig más című kötetem; új témákat, megszólalási módokat kerestem.
Na és akkor itt írhatnék a vers születéséről, de azt már Weöres megtette (olvastam is, az ő idejében a bölcsészdoktori értekezések még nem feltétlenül szakzsargonban fogalmazódtak). Úgyhogy egy-két körülményt említek csak. Az a nyár például azért is telt gyorsan, mert pedagógusportfóliót kellett (volna) írnom (itt csatolok vissza a pedagógusigazolványra), be is jelentkeztem, regisztráltam az adott felületen, ebben a feleségem segített (hitvesi líra), s elkezdtem tanulmányozni, mit kellene tennem azért, hogy a következőt követő évben pedkettőként kábé tízezer forinttal több fizetést kapjak. Belefogtam a dokumentumok legyártásába (így, igekötővel), miközben bőszen szidtam a jó kurva anyját (mint már említettem, Petőfi-év van, ez a kifejezés még a cenzúrán is, ha lenne, át kéne, hogy csússzon), szóval szidtam mindenkit, aki a pedagógusportfóliót kitalálta (ám a káromkodás elvette alkotói energiámat – ráadásul megbocsáthatatlannak tűnik, ugyanis képtelen vagyok megbánni azt a kurvaanyázást). A lényeg, hogy nem haladt a munka.
Menekülésképp elkezdtem a költőhalálok-projektet, s mintha el is kaptam volna a fonalat. Vagy az ihletet.
Viszont már nagyon a végét rúgta a nyár, a vakáció, úgyhogy döntenem kellett: portfólió vagy vers. Némi viták után, hitvesi engedéllyel visszaléptem a portfólióírástól, s így az átsorolásommal (vagy hogy nevezik ezt?) együtt járó anyagi juttatás folyósítását elodáztam olyannyira, hogy még most sem kapom, mert tavaly ugyan harmadjára is bejelentkeztem minősítésre, és ismételt kurvaanyázások közepette meg is írtam, amit kellett, de a minősítő eljárás befejező aktusa még hátra van, bár nem tudom, mi lesz a vége, hiszen már aktuális miniszterünk is azt nyilatkozta, hogy a portfóliózásnak semmi értelme nincs.
Tehát anyagilag (legalábbis a pedagógusfizetéshez mérten) sokba került nekem ez a vers. (Ez is azt bizonyítja, hogy a költők meglehetősen élhetetlen népség, kivéve azon keveseket, akik mégis jól megélnek érzéseik, indulataik, hangulataik, gondolataik stb. kivetítéséből, különböző pályázatokból.) De úgy is közelíthetjük, hogy a magyar oktatásirányítás öntudatlan szponzorációja (és feleségem jóváhagyása) nélkül nem jöhetett volna létre ez a kétszázhatvanöt soros vers (ebben szerzőként semmilyen számmisztikai mozzanatot nem szándékoztam érvényesíteni, és utólag sem vélek fölfedezni, ám ez hiányos ismereteimnek is betudható), amely egyébként azonosíthatóan beszéli el huszonegy költő halálát, ugyanakkor (ha már líra)
a történeteket átszűrtem saját tapasztalataimon, élményeimen, félelmeimen.
Például a versbeszélő (vagyis én… vagyis nem én) saját közelebbi vagy távolabbi jövőben bekövetkező halálát el tudja képzelni (el tudom képzelni) úgy, hogy azt például Balassi ágyúgolyója helyett egy menetrendszerű meteor, egy a gravitációnak engedelmeskedő műhold-, esetleg rakétadarab okozza. Vagy eltévedt drón. (Itt szomorú aktualitásként szóba jöhetne a váteszköltészet.)
Talán az alkotói folyamat technikai részleteként arról tehetnék még említést, hogy ezt a verset jobbára állva írtam a szekreter előtt, mert akkoriban tényleg úgy éreztem, hogy a sok ülés nem egészséges. Ám oda nem tudtam átköltöztetni a számítógépemet, ezért az iskolai laptopomat használtam, annak billentyűzete viszont kevésbé áll a kezemre, így néha a laptop miatt is káromkodtam kicsinyt, sőt, el-elmentem futni pár kilométert. (A futás és gyaloglás nemcsak egészséges, de közben olyan gondolatai is támadnak az embernek, amikről azt hiszi, hogy jók.)
Végezetül: a vers olyan hosszú lett, hogy illetlennek tartottam volna egy lapnak elküldeni, ezért háromfelé vettem, s három folyóirat közölte. Voltak, akik olvasták, és később szóba hozták, hogy milyen rossz (depis) gondolataim vannak. Írhatnék vidámabbakat. Azt viszonylag kevesen vették észre, hogy ezek a jövő időben, egyes szám első személyben ábrázolt halálnemek már mind megtörténtek a magyar irodalomban (is). És ami szörnyűbb (illetve természetes): megtörténhetnek bármikor, bármelyikünkkel.
A borítófotót Illyés Csaba készítette.
