Belső tízezer
Még a háború előtt, még a csatazaj és a vértől sötétlő Szkamandrosz hullámai előtt volt egy nap, a gyakorlatozás napja, teljesen idegenek álltak szembe egymással, és csak a gyakorlatok számítottak, nem az volt még a fontos, hogy ki győz. Véletlenül kerültem arra a szigetre, ahogy Akhilleusz és Pentheszileia is véletlenül került arra a szigetre, és ott voltak a küzdőtéren mind a ketten, könnyű vértben, sisak nélkül, mint a többiek, az amazonok és akhájok, trószok és mürmidónok vegyesen.
Jóval a háború előtt történt mindez, de nem a Béke Szigetén, akkoriban még nem kellett kitalálni, megteremteni a Béke Szigetét, mert több olyan sziget is volt, amit a béke szigetének nevezhettünk volna, elég volt csak elevezni egy-egy ilyen szigetig, partra vonni a hajókat, fürdőt venni, aztán kilépni a küzdőtérre, hogy olyan dicsőséget szerezzünk, ami csak egyetlen pillanatig, a győzelem pillanatáig tart. Senki sem kérdezte a másik nevét, senki sem mondta ki a sajátját, csak a küzdelem számított és a győzelem, amelyben nem a győztes számít, csak az, hogy győzhet valaki, és én is odaértem a küzdőtérre, másokkal együtt, pont akkor, amikor Akhilleusz és Pentheszileia egymásnak ugrott, békeidőben, de mégis úgy, mintha egy háború kellős közepén lennénk.
Hét ágra sütött a nap, de csak azért, hogy kettejük testének minden apró részletét megcsodálhassuk, az izmok játékát a bőr alatt, ami olyan játék volt, mintha az izmok hatására, az izmok között és összjátéka okán: városok és tornyok épültek volna és rombolódtak volna le egyetlen rezdüléstől. Csak két ember küzdött, de jól tudtuk, hogy ők ketten többek annál, egy férfi és egy nő csatázott, de annyira hevesen és játékosan egyúttal, hogy mindenki számára egyértelmű volt, ha ők ketten most nem a küzdőtéren feszülnének egymásnak, hanem egy sátor mélyén, olajoktól illatozva, erős boroktól mámorba és egymásba hajolva-feszülve, olyan ember jönne világra, aki embereknél, isteneknél is több lehet.
Ők, akik nem ismerték, vagy nem ismerhették egymást, nem törődtek mindezzel, napkeltekor feszültek egymásnak, és déltájban, amikor már hét ágra sütött a nap, akkor jelent meg egy-egy izzadtságcsepp mindkettejük homlokán. Erre, mint egy adott jelre, mintha az izzadtságcsepp azt jelezte volna, mégiscsak emberek ők, egyszerre engedték le a karjukat, egyszerre indultak el a másik felé, és ahogy elhaladtak, véletlenül, egészen biztos vagyok abban, hogy véletlenül: Pentheszileia ujja megérintette Akhilleusz ujját, és ez a véletlen elég volt ahhoz, hogy egymásba áramoljanak, egymássá váljanak, sose tudjanak távolodni egymástól és éppen ezért egymást ne érhessék el soha. Mindenki tudta, hogy ez pontosan olyan, mint amikor a hold eltakarja a napot, és a napnak csak a pereme látszik, vakítóbban mint valaha, csak azt nem tudta akkor még eldönteni senki, hogy abban a pillanatban ki a hold és ki a nap, Pentheszileia vagy Akhilleusz, Akhilleusz vagy Pentheszileia, és én még ma sem tudom eldönteni, de az érintés látványa annyira erősen villant elém, hogy ettől végre már eszembe jut a szó is, amit annyira kerestem, ami mindent összefoglal, de a látványnál mégis kevesebb, napfogyatkozás, igen, ez az a szó, napfogyatkozás.
Borítókép: Unsplash
