Hogyan íródik meg egy olyan generációs regény, amely mindenkiről szól mindenkihez? Kemény Zsófival Az aranykor fénykora címmel októberben megjelent művéről beszélgettünk, valamint arról, hogyan éli meg sikerét egy fiatal női költő, író és előadóművész ma hazánkban. A csípős, szókimondó stílusáról éppúgy, mint aktív és sokszínű munkásságáról ismert szerző azt is elárulta, milyen tanácsot adna azoknak a fiatal lányoknak, akik hasonló pályára készülnek.
KULTer.hu: 2022 októberében jelent meg legújabb könyved, Az aranykor fénykora, melynek műfaját Vida Kamilla a Margó Irodalmi Fesztivál keretein belül megrendezett könyvbemutatón „sokszálon futó fordított krimiként” határozta meg. A történetet olvasva valóban ez a műfaji megnevezés tűnik a legpontosabbnak, hiszen nemcsak a szereplők nézőpontjai váltakoznak a fejezetekben, hanem a jelen, múlt és jövő idősíkjai is, illetve maga a történet egy már elkövetett bűn utóhatásainak ismertetésével kezdődik, mely tettet a cselekmény előrehaladtával fejthetik vissza az olvasók. Te hogyan viszonyulsz ehhez a műfaji meghatározáshoz? Konkrét zsánert szem előtt tartva kezdted el írni a könyvet, vagy így „írta meg magát”?
Nagyon tetszik Vida Kamilla „sokszálon futó fordított krimi” meghatározása, sőt a bemutató előtt beszéltük is, hogy ezt majd mondja, mert hátha jó reklámértéke van. De valójában én inkább kerülni igyekeztem minden konkrét zsánert. A regényírás fele idejében forgatókönyvíró szakra jártam az SZFE-re, ahol három éven keresztül tanultuk a történetvezetés szabályait, és hogy milyen dramaturgiai eszközökkel kell kifejezni magunkat, hogy a mondandónkat a néző könnyedén tudja dekódolni.
Ezért is lehet, hogy amikor végre leülhettem a regényhez, inkább élveztem az írás szabadságát.
Hogy semmilyen megkötés nincsen, felrúghatok minden szabályt: megfordíthatom a krimit, mondat közben abbahagyhatok fejezeteket, írhatok minden fejezetet kicsit más nyelven, játszhatok az idővel. A krimi-szál csak horog, ami (remélhetőleg) behúzza az olvasót.
KULTer.hu: Műveidben visszatérő elem kortársaid, elsősorban a budapesti fiatal felnőttek ábrázolása, ez alól Az aranykor fénykora sem kivétel. Ennek ellenére kerülöd a „generációs regény” címkét, hiszen a könyv épp egy olyan társadalmat mutat be, amelyben „összecsúsztak” a különböző életkori kategóriák: ma mind a tizenéves, mind az idősebb korosztály „huszonévesnek sminkeli vagy filterezi magát”. Míg egyetértek a megfigyeléseddel, huszonévesként úgy gondolom, van valami specifikusság ebben a szorongással és céltalan tenni akarással, kapunyitási pánikkal küzdő fiatal felnőtt rétegben, melyet minden más korosztály a mainstream felfogástól elvakulva – miszerint a húszas éveink életünk legszebbjei – idealizál és hajszol. Mi a véleményed erről a megközelítésről?
Hogy természetesen igazad van. Csak kétségbeesetten igyekszem kerülni a kategóriákat, amik közül egy a „generációs regény” is. Ennek a szónak van egy olyan konnotációja, hogy csak annak mond valamit, aki szintén ebből a generációból való. Én meg őszintén remélem, hogy ez nincs így. Arról a korról van szó, amiben élünk, ahol napról napra veszítjük el a szabadságunkat és az integritásunkat úgy, hogy ennek egy részéért saját magunk is felelősek vagyunk. És ez nem csak a mi generációnk létélménye, sőt.
KULTer.hu: A könyv egyik érdekessége, hogy a fejezetek címei kémiai vegyületek megnevezéseit, pontosabban különféle drogok képleteit tartalmazzák, azt jelezve, hogy a történet azon szegmensében milyen tudatmódosító szerek hatása alatt gondolkodnak és cselekednek a szereplők, mely tudatállapotokat a fejezetek nyelvezete is tükrözi. Kicsit Irvine Welsh Trainspotting-jának hangulatát keltette bennem a mű ezen aspektusa. Mi inspirált arra, hogy a droghasználatot és annak tudati leképeződéseit ily módon építsd bele a regénybe? Mennyire volt ez kihívás számodra?
Inspirációnak elég volt a hétköznapi tapasztalatom. Ezeknek az éveknek a nagy részét, rendes huszonévesként, nappal alvással, éjszaka kocsmákban és backstage-ekben töltöttem. Az alkatomnál fogva leginkább nagy, világmegváltó, hajnalig nyúló kamaszbeszélgetésekben. Ezekből a beszélgetésekből írtam meg a regény nagy részét (utólag is elnézést azoktól, akik a gondolataikat esetleg nem örömmel látják viszont a papíron).
Az igazi kihívás nekem abban volt, hogy pontosan hívjam elő az emlékeimet,
és hogy az elbeszélőm, aki sokak szerint egy tolakodó, kellemetlen alak (én), elég teret adjon a szereplőinek.
KULTer.hu: Áttérve magukra a karakterekre, érdekes látni, hogyan jelennek meg korunk társadalmi problémái (droghasználat, testkép- és evészavar, bullying, a média káros hatásai, kapunyitási pánik, a továbbtanulás útvesztői stb.) az egyes szereplők életében, illetve ezek hogyan befolyásolják a köztük kialakuló (és ki nem alakuló) viszonyokat. Melyik karakter áll a legközelebb a szívedhez? Van esetleg közöttük olyan, akit/akiket saját tulajdonságaid, félelmeid, esetleg vágyaid inspiráltak?
Aurél (a barátainak csak Au) a kedvencem, ő volt meg először a fejemben. Egy olyan fiú volt a mintaképe, akit nagyon szerettem volna megfejteni. Sőt, először azt hittem, hogy az egész regény csak az ő agyában fog játszódni, csak később húzódtak oda mellé a többiek. Ezt én is csak utólag látom, de azt hiszem, szétosztottam a tulajdonságaimat a szereplők között. Sok van belőlem Gittában (például az Éva és Évát is én írtam, nem ő, és én akartam eljátszani is). Ha több lenne bennem az ambíció, valószínűleg éppen olyan lennék, mint ő (kicsit kevesebb hajjal). Ha kevesebb, akkor meg mint Róza: mindenbe belekapnék, elunnám, aztán egy csinos és gazdag férj mellett kötnék ki.
KULTer.hu: Az írás mellett a slam poetry is fontos részét képezte eddigi karrierednek. Egy, a WMN Magazinnak 2017-ben adott interjúdban arról nyilatkozol, milyen is nőként színpadra felállni: „A fiúkra mindenképpen figyelnek, hogyha színpadra állnak, a lányokra meg csak akkor, ha szépek”. A szexizmus különböző formáira nemcsak interjúkban, hanem változatos műfajú és formájú alkotásaidban is kitérsz, azt élesen kritizálod. Milyen tapasztalásaid vannak ma ezzel kapcsolatban? Más bánásmódban részesülsz fiatal női író, költő és forgatókönyvíróként, mint férfi kortársaid? Mennyiben befolyásolja ezt maga az alkotási terület?
Az interjú óta eltelt öt évben is folytatódik a lassú javulás ezen a téren.
Egyre több lány hiszi el magáról, hogy igenis érdekes, releváns és fontos, és követeli ki magának a közönség figyelmét.
Mert a fiúk és a lányok közötti különbség abban van, ahogy a közönség ránk néz. A fiúkat még mindig sokkal komolyabban veszik, szívesebben előlegezik meg nekik azt a bizalmat, hogy az ő művük érdekesebb, relevánsabb, fontosabb lesz, mint a női pályatársaké. Pedig ugyanazok az élményeink, mint a fiúknak: ugyanazokra a helyekre járunk, ugyanazokat a könyveket, zenéket, filmeket, élményeket fogyasztjuk mint ők. Ugyanazokat az iskolákat végezzük el, és ugyanarról a világról írunk ugyanazokkal a megtanult és kikísérletezett eszközökkel. Mégsem érdekeljük annyira még a női befogadókat sem. Függetlenül az alkotási területtől.
KULTer.hu: Nagyon korán értél el jelentős irodalmi és előadói sikereket, mely eredmények sok, az írás és előadóművészet iránt érdeklődő fiatal lányt inspirálhatnak arra, hogy hasonló pályára lépjenek. Milyen tanácsokkal, esetleg intelmekkel látnád el őket?
Az egyik kedvenc saját „projektem” (ami egy Insta-sztorira készült websorozat, az a címe, hogy KÁR!) tizennégy napig ment az Instán, és minden nap elrejtettünk egy betűt a felvételeken. Ezek összeolvasva azt adják ki, hogy: CSINÁLD BAZMEG! (Igen, a felkiáltójel is külön betűnek számít, míg a szükséges vesszőt elspóroltuk.) Ennél jobb tanácsot nem tudok adni, intelemként pedig annyit mondanék, hogy NE HAGYD ABBA!
KULTer.hu: Gyakran fordulnak hozzád tinédzserek vagy akár fiatal felnőttek hasonló megkeresésekkel? Hogyan érint, ha példaképként vagy a generációd képviselőjeként tekintenek rád?
Annyian nincsenek, hogy ne örülnék minden megkeresésnek (kivéve, ha burkoltan vagy burkolatlanul szexuális felhangja is van). De rendesen küzdök azzal, hogy ha valaki példaképnek tekint, akkor azt ki is kellene érdemelnem. Testes kis imposztorszindrómám van.
KULTer.hu: Egy pillanatra szeretnék visszakanyarodni Az aranykor fénykorára, amely az elmúlt év legjobb olvasmányélményét nyújtotta számomra. A szarkasztikus, szókimondó hangnem, a karakterek olykor megfoghatatlannak tűnő, mégis ismerős problémái, élethelyzetei, valamint a rejtély megfejtésének izgalma, mely a regény megállíthatatlanul száguldó ritmusát adja, egy olyan kombináció, ami ellen nem lehet és nem is érdemes küzdeni – hagyni kell, hogy magával sodorjon. Hogyan fogadták a regényt az olvasóid? Milyen visszajelzéseket kaptál a megjelenés óta?
„Rendes” kritika még nem született (avagy nem jutott el hozzám), csak nagyon kedves könyvismertetők és interjúk felkészült és jóindulatú kérdezőkkel. Mindig megfogadom, hogy nem fogom megnézni a moly.hu-t, mert ott engem nem szeretnek. De Az aranykor fénykora most 78%-on áll, ami azt jelenti, hogy az olvasók több mint háromnegyedének tetszik. Vagy azt, hogy már csak azok veszik a kezükbe a könyveimet, akiknek az az előfeltevése, hogy tetszeni is fog nekik (vagy akik mindenről kötelezően véleményt akarnak mondani). De a legcsodásabb visszajelzés az, hogy van már olyan, aki azon gondolkodik, hogy a regényt más műfajra adaptálja.
KULTer.hu: Gyakorta hallani tőled, mennyire szereted a munkád, imádsz írni, így szinte mindig ez köti le a gondolataidat. Ebből kiindulva, illetve aktív munkásságodat figyelembe véve úgy sejtem, jelenleg is dolgozol valamin. Helyes a feltételezés?
A napokban adtam le egy új verseskötetet (Most vagyok soha a címe – nehezen szakadok el Petőfitől), ami tavasszal jelenik majd meg, és dolgozom két darabon és egy új regényen is.
A borítófotót Hajas Orsolya készítette.
