„mert bizony az élet nem Román és a’ Román nem élet”
Kazinczy Ferenc:
Bácsmegyeinek gyötrelmei (1814)
Moldova György kétrészesre tervezett, immár utolsó műve két darabban, eltérő címekkel (Két szerelem I.; Ha elhagysz, veled mehetek?), önálló kötetek formájában jelent meg, két különböző kiadónál 2021-ben és 2022-ben, utóbbi az író halálát követően. Jóllehet a sajtó sokat foglalkozott az életmű záródarabjának tekinthető mű(vek) némileg talányos életrajzi, keletkezési körülményeivel – a Moldova második feleségéhez fűződő viszonyát tárgyaló, eredetileg Katalin címre keresztelt kötet kiadását az érintett özvegy jogörökösként eleinte nem engedélyezte, végül aztán átvitte a kéziratot egy másik, 2021-ben alapított kiadóhoz –, ennek részleteit nem érintem írásomban. Azt gondolom ugyanis, hogy Moldova György hátrahagyott írásai nem csupán mint „utolsó”, „összegző” művek érdemelnek figyelmet, s nem is pusztán az irodalmi élettől hosszú ideje elszigetelődött, vitatott megítélésű szerző halála vonja érdekes fénytörésbe őket. Úgy vélem, elsősorban regényírás és önéletrajz, művészet és erkölcs, élet és irodalom metszéspontján elhelyezkedő, feszültséggel teli, mégis tanulságos alkotásokként veendők kézbe.
A 2000-es, 2010-es évek folyamán Moldova önéletrajzi munkák sokaságát tette közzé: kezdődött mindez a 2002-es Régi nóta című kötettel; 2005-ben indult meg önéletrajzi töredékeinek (utóbb 13 kötetre rúgó) sorozata, az Utolsó töltény, amit aztán 2014-ben és 2015-ben A bolygató és a Fej vagy írás követtek. Mint önéletrajzának 12. kötetéből (2015) tudható, ez idő tájt, a 2010-es években írta meg nőügyeiről szóló történeteit, melyeket aztán 2020 végén jelentetett meg Hátsó lépcső címmel. Míg a nyolc szerelmi történetet elbeszélő novelláskötet főhősének a szerzővel azonos monogramú prózaírót, Moharos Gábort tette meg, a 2021-es – felesége halála után, de még újraházasodása előtt kiadott – Két szerelem I. című kötetben nem bújt irodalmi alteregó mögé, egyes szám első személyben beszéli el (némileg mestere, Füst Milán könyvének címére emlékeztetve) „felesége történetét”.
Már a 2005-ben indult önéletrajzi sorozat lapjain is találkozhattunk olyan momentumokkal, epizódokkal, amelyek nem igazán tüntették fel jó színben Moldovát mint magánembert. A saját gyarlóságaira egyébként rálátással bíró, azokra időnként reflektáló narrátor jellegzetes minutiós technikája – egyfelől emberi gyengeségeinek, méltánytalan döntéseinek, felesleges konfliktusainak megvallása, másfelől megingathatatlan elveinek, sziklaszilárd autonómiájának hangsúlyozása – izgalmas dinamikát kölcsönzött a töredezett életrajzi elbeszélésnek. Fordulatos, hol humoros, hol elkedvetlenítő, de leggyakrabban kisszerű szerelmi ügyeinek rejtjeles („Moharos Gábor, a viszonylag fiatal író…”), novellaciklusszerű bemutatása illeszkedett ehhez a stratégiához, üdén megelevenítve Moldova első írói korszakának remekbe szabott elbeszéléseit. A felesége emlékének szentelt kötet – egy szerelem, egy boldog házasság elbeszélésén túl – mindezen „veszedelmes viszonyok” lezárásaként, egy megállapodott férfi író beérkezésének történeteként tálalta önmagát. Noha az olvasó nem lehetett tökéletesen biztos abban, hogy a Hátsó lépcső novellái csakugyan Moldovával megtörtént eseményeket jelenítenek meg, s hogy az irodalomba fordított szerelmi ügyek mindegyike a hetvenes évek elején köttetett házassága előttről származik, a Hátsó lépcső és a házasságát bemutató Két szerelem I. egymás után való megjelentetése megteremtette ezt a narratívát.
A mindössze 140 oldalas Két szerelem I. egy efféle befogadói stratégia mentén meghitt visszaemlékezés, hiteles gyászmunka és úgyszólván kerek történet, amely érdekfeszítően tárja fel az egyébként jól adatolható szerzői életrajz kevéssé ismert oldalát, Moldova érzelmi életét, érdekeltté téve az olvasót az elmondottak komolyan vételében.
Moldovát jól bejáratott írói módszerei ezúttal sem hagyták cserben;
a szinte eszköztelen, „in medias res” kezdés („Zsuzsával, későbbi feleségemmel 1967-ben ismerkedtem meg…”, 7.), a vágyott nő majd hűséges feleség regényesített, párbeszédekkel feldúsított családtörténete, a szerény, szélfútta körülmények között megkötött házasság, lányaik születése, a család emlékezetes utazásai Montrealba és Izraelbe mind-mind megkapó nyelvi egyszerűséggel, olvasmányosan, optimális sűrítettségben állnak össze teljes egésszé, melyet Zsuzsa megbetegedése és halála zár le. Moldova saját élettörténetének e fontos periódusát – mint legjobban sikerült munkáiban – poétikusan, mégis a hétköznapi valóság keretei között maradva formálta irodalmi művé, megrendítő vallomássá. Nem csak a felesége elvesztése fölött érzett fájdalom ábrázolása és a sorssal való megbékélésre irányuló törekvés gesztusa teszi különlegessé, felemelővé a könyvet. Moldova korábbi, gyakran polemikus hangú visszaemlékezéseitől eltérően a Két szerelem I. lapjain legtöbbször nem a szélsőségesen felnagyított elvhűség és az ezzel szorosan összefüggő „krakéler” magatartás szólamai érvényesülnek, sokkal inkább a bölcs belátás hangjai. A lányai neveléséről szóló fejezetben olvasható például az alábbi szentenciózus mondat: „minden új nemzedéknek jogában áll, hogy maga teremtse meg illúziói világát, majd csalódva benne személyesen szabaduljon meg tőle és ebbe senki sem avatkozhat bele.” (111.)
„Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyúk a fényben, / csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át, / s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását, / míg hűvös éteri kék fodroz a testük alatt, / így éltünk mi is itt” – idézi Radnóti Miklós fordításában Hölderlin híres költeményét a könyv végén Moldova (140.), azonban azt az eszményi képet, amiként halott felesége emlékét, együttélésüket, hosszú házasságuk történetét láttatta, némileg átrajzolták a 2021-es és 2022-es év eseményei.
Már a kötet címébe emelt sorszám is sejttette, hogy készül még egy nagy történet,
mégis talán meglepetésszerűen hatott a közönségre az a hír, hogy Moldova 2021 karácsonyán (élete 87. évében) újra megnősült, s második feleségéhez, Katalinhoz fűződő viszonyát kívánja majd újabb könyvében ábrázolni.
A Kocsis Kiadó gondozásában, Szunyogh Szabolcs szerkesztésében és Moldova özvegye, Palotás Katalin utószavával 2022 decemberében megjelent Ha elhagysz, veled mehetek? című írást végigolvasva valamelyest érvényt nyernek a könyv kiadásával kapcsolatos korábbi aggályok. Le kell szögezzem, a művet elsősorban mint irodalmi alkotást, mint nyelvi-poétikai konstrukciót vélem meglehetősen problematikusnak, még ha értelmezésemnek bőven vannak is etikai aspektusai. Gondolatmenetem végére ugorva: a posztumusz megjelent kötet legszembetűnőbb problémája (melyből ugyanakkor számos izgalmas kérdésirány ágazik) a feldolgozandó alapanyag és a megcélzott műfaj feszültségében, mondhatni összeférhetetlenségében áll. S mintha ezzel a műhöz előszót mellékelő Moldova is tisztában lett volna: „Nem fogadtam el, hogy a Történelem szürke adatai fontosabbak a regény megélt valóságánál. Egy kaland sokszor érdekesebb, mint egy átlagos házasság története. Ezt próbáltam ki ebben a könyvben. Háromszor vágtam neki, egyszer egészen a történet végéig eljutottam, de végül is minden alkalommal kudarcot vallottam. Nem sikerült megtartanom a szükséges távolságot az élmény és az ábrázolás között.” (7.) S mégis nekifutott negyedszerre is.
A kötet első fejezetében megszólaló beszélő még alig búcsúzott el feleségétől és az olvasótól az előző kötetben, ott folytatja, ahol abbahagyta. Az idősek magányosságáról, életkörülményeiről szóló, még az öngyilkosság gondolatát is megpendítő, ám végül prózai racionalitásba forduló elmélkedést aztán egy regényes, már-már cliffhanger-szerű fordulat zárja: „Felfogtam, hogy én sem találhatok egérutat. Ha élni akarok, nincs más mód rá, mint hogy megkeressem régi szerelmemet, Katit.” (20.) Melyet aztán – hasonlóképp a Két szerelem I. első fejezeteihez – a nővel való megismerkedés rövid elbeszélése követ. A szürke hetvenes évek felfogása szerint szabadosnak, már-már mondénnak nevezhető életet élő független értelmiségi nő elbűvöli az én-elbeszélő főhőst –
kapcsolatuk komolyabbra fordulásának bemutatásakor Katalint vérbeli regényhősnővé avatja Moldova.
A világirodalom nagy hatású nőalakjai mellett (De Rênalné, Catherine Earnshaw, Emma Bovary, Anna Karenina) a magyar olvasónak eszébe juthat Jókai A tengerszemű hölgy (1889) című regénye is, melynek önéletrajzi elemekből építkező én-elbeszélője nem tud szabadulni az elbűvölő, kiismerhetetlen (változó szemű és változékony jellemű), kalandos életű és mindig boldogtalan Erzsike emlékétől, s végigköveti sorsát annak haláláig. Ám Moldova könyve nem csak abban különbözik Jókai kései remeklésétől, hogy a magányos, magának való író és Katalin, a mondhatni viharos magánéletű, sokat szenvedett nőalak szerelme végül ki tud teljesedni – kapcsolatuk egészen más kulisszák között zajlik.
Kiábrándító realitásokkal szembesít a harmadik fejezet nyitánya: „Nyolcadik éve éltem együtt Zsuzsával, de ezalatt, úgy emlékszem, négy-ötször feküdtem le mással. Akkor is inkább nosztalgiából, ugyanazzal a régi szeretőmmel. Most azonban nem tudtam visszautasítani Kati felajánlkozását.” (33.) A fenti mondat oly mértékben érvényteleníti, teszi zárójelbe és vonja vissza az első kötetben testet öltő szeretetteljes boldogság képét, a könyv „költői igazságát”, hogy
további fejezeteinek olvasása a korábban elmondottak földre rángatásaként hat.
Azonosuló jellegű befogadói attitűddel képtelenség örömünket lelni a Katalin előéletéről, a kibontakozó szerelem biedermeier idilljeiről, illetve Moldova és a szintén házas Katalin kettős életéről tudósító fejezetekben. Egészen csalódást keltő olvasni például, hogy Moldova úgy veszi fel újra a hetvenes években indult rövid szeretői viszony fonalát 1990 után, hogy anno, elválásukkor egy 10.000 forintos kölcsön vissza nem fizetése miatt pert indított a nő ellen, amit aztán meg is nyert. (35–38.) Ez az abszurdba hajló epizód persze illeszkedik a kötet talányosnak hangzó – s a Moldova-regényekben rendre-sorra felbukkanó ambivalens szerelmi viszonyokat is megidéző –, jól megválasztott címéhez, mely sajátos módon egy popkulturális utalás a műben. (Az elbeszélő „amerikai falfirka”-ként utal rá, ugyanakkor ilyen című popszámot is ismerünk – Mental As Anything: If You Leave Me Can I Come Too?, 1981.) Jellemző, hogy e fejezetekben, melyek a lassacskán állandósuló szeretői viszony alakulását ecsetelik, a legritkább esetben fűződik valamilyen elvi-intellektuális reflexió az elmondott eseményekhez – a mű én-elbeszélője lelkiismeret nélküli, idegenszerű (és kissé unalmas) regényalakként tűnik föl.
A könyv második felében azonban az olvasó szánni kezdi a főhőst.
A mindinkább befelé forduló író-elbeszélő elmagányosodását, a két öregecske szerelmes egymásra utaltságát, életük esendőségeit szemlélve ugyanis az az érzése támad, hogy nem egy szerelem históriáját olvassa, hanem egy hajdanvolt nagy és erős ember kínlódásának, végső szétesésének megrendítő történetét. (Melyben egyébként, szomorú módon, az író látens, nem bevallott-tudatosított alkoholfüggősége is feltárul.)
A könyv itt újfent műfajt vált – romantikus regényből szortírozatlan emlékirattá változik,
amely a kötet utolsó harmadába került szövegegységek heterogenitásán, a fejezetek öncélú beszédmódján, a kronologikus következetlenségeken is érzékelhető. (Csak néhány példát említve: az utolsó fejezetekben egy háborús tévéfilm kapcsán felidéződnek a deportálások és Budapest ostroma; felesége halálának elbeszélésekor az író a kötetbe iktatja lánya, Julcsa gyászbeszédét; a könyv utolsó lapjain pedig az MSZMP 1989 utáni sommás párttörténete, valamint Orbán Viktor és Márki-Zay Péter neve is felbukkan. Az idősödő Moldova írásgyakorlatára jellemző elrontott/összekevert évszámok jelenlétét itt nem részletezem.) A regényszerű elbeszélés egyébként sem lehetett volna tartható, hiszen – feleségének és házasságának történetével szemben – az itt megjeleníteni kívánt eseménysor a jelen felé nyitott, nem lezárható. A mű befejezése, mely két idős ember szeretetteljes együttélését ábrázolja, úgyszólván lóg a levegőben. („És élünk Katival itt ketten fenn a világ peremén. A nap elmúlik, este elköszönünk egymástól, de csak-egy-két órát alszunk, figyeljük, mikor gyullad fény a másikunk szobájában. Akkor felkelünk, és lemegyünk a konyhába, és örülünk, hogy azon az éjszakán még egyszer láthatjuk egymást.”, 174.)
Mindazonáltal az utolsó fejezetekben – Katalin betegeskedésének taglalásakor – az elbeszélőn érzékelhetően úrrá lesz a rettegés, az attól való félelem, hogy még egyszer, immár végleg egyedül kell maradnia.
Paradox módon ezek a kötet legkevésbé megkomponált, összedolgozott és következetes, legkevésbé poétikus, mégis leghitelesebb részei.
Ezekben nyilvánul meg Moldova életének legegyértelműbb tragédiája: nevezetesen az, hogy mivel az íráson („a munkán”) kívül semmi egyébhez nem értett, és más nem is érdekelte – felesége halála után a sportújság és a televízió töltötte ki napjait –, kénytelen volt folytatni a munkát, meg akarta írni ezt a könyvet is, akkor is, ha már elvesztette teremtőerejét. Nemcsak Katalinra, második feleségére, hanem erre a munkára – mint gyónásra és vezeklésre – is szüksége volt, hogy gyakori kifejezésével élve, az utolsókig fenn tudja tartani „élete kereteit”.
A második (a boldog, vagy a kesergő?) szerelem nagyszabású története helyett a közeledő halállal folytatott töredékes párbeszédnek vagyunk tanúi,
mely során Moldovának a saját kísérteteivel is szembesülnie kell. („Mennyi pózt kellett magamra öltenem, hogy megálljam a helyemet azokban a szituációkban, melyekbe akarva-akaratlanul belekerültem. Ezek soha nem váltak igazi természetemmé. Kiszáradtak, és leperegtek rólam, alattuk változatlanul ott húzódott a meztelen kétségbeesés.”, 169.) Talán az életművet ismerő olvasó számára nem meglepő, hogy a könyv egy váratlan pontján az író legfontosabb példaképei – a protestáns prédikátor, Kocsi Csergő Bálint és Kádár János szavai – idéződnek meg, nagyságukkal hitelesítve az egyéni ember bukásáról szóló töredelmes vallomást: „Felidéztem magamban példaképeim helytállását: »Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, hitemet megtartottam. Végezetre eltétetett számomra az igazság koronája, melyet megad számomra az Utolsó Ítélet napján az Úr, ama igaz bíró.« Kádár János kétmondatos vallomását a sírkövén: »Ott voltam, ahol lennem kellett. Azt tettem, amit tennem kellett.« Szívem összeszorult attól a méltóságtól, amely ezekből a sorokból áradt […]. Beláttam: engem nem illet meg az ilyen szárnyaló pátosz, a mindennapos konfliktusokban-kompromisszumokban elveszítettem a jogomat rá.” (151.)
Az autobiografikus jellegű irodalmi műveket elemző-értelmező szakirodalomban refrénszerűen felbukkan Paul de Man elhíresült (s kifejezően magyarra fordított) elképzelése, az önéletrajz mint „arcrongálás”, mely szerint az önmagunkról megalkotott kép irodalmiasítása nem más, mint önstilizáló (építő és romboló) gesztusok összessége, távol mindenféle referenciális valóságtól. Moldova könyvét olvasva teljes fegyverzetében válik nyilvánvalóvá az önéletrajzírás e zavarba ejtő jellegzetessége – a Ha elhagysz, veled mehetek? címen megjelent utolsó mű sokféleképpen és visszavonhatatlanul lerombolja Moldova György, az író és az ember immár múltba zárult arcképét, nem várva kiengesztelődést valamilyen felsőbb hatalomtól, vagy ha mástól nem, az olvasótól. Szerelmének, szerelmeinek története mégis tanulságos és érdekfeszítő olvasmány, melyben talán nem is a szerelemről olvashatjuk a legszebb mondatokat és legárnyaltabb okfejtéseket, sokkal inkább az elmagányosodásról, a halál közeledtének egzisztenciális tapasztalatáról, a leküzdhetetlen kétségbeesésről – tanújává válva egy hajdani nagy szerző emberi gyengeségének és írói bátorságának.
Moldova György: Két szerelem I., Szentendre, Urbis, 2021.
Moldova György: Ha elhagysz, veled mehetek?, Kocsis, 2022.
A borítófotót Dévényi István készítette.
