Általánosságban az egyediségről, egyedien a közhelyről, szélsőségek közt egy középre szorult, fehérek közt egy „feka”. Spoileres kritika.
Noha minden jel arra utal, hogy a filmművészet egyre inkább a finomodó, kisszerű, az életet a legapróbb szinten megragadó trend irányába halad, azért nem kell aggódniuk a grandiozitás szerelmeseinek, messze még a vége a nagyotmondásnak,még akkor is, ha kivonjuk a pejoratív jelentéstartalmat a kifejezésből.
Iñarritu szándékai ugyanis viszonylag tiszták, legalábbis nem kizárólag a hatásvadászat hajtja a nagyotmondási kényszerét,
saját életéről szóló eposzában betöltött szerepe is megköveteli ezt. És bár az önmagunkon túl-nem-látás nem bűn, az ebből született alkotás nem feltétlenül lesz több, mint egy hangosbemondóba kiáltott önanalízis vagy egy pszichológiai látványkonyha. Pedig bőséggel akadtak jó példák a rendező előtt, hiszen az életükkel számot vető legendás alkotók korszakát éljük: a nagy nevek sorra érnek be abba a korba, amikor a világ megfigyelése után szinte csak maguk maradnak felfedezetlennek önnön univerzumukban.
Így sorra érkeznek az idősebb korban készült így jöttem-filmek (Roma, Belfast, Isten keze, A Fabelman család, Armageddon Time), melyek főleg a gyerek-fiatalkorra datálják a formálódás érdemi, kaptiválható részét (nem vetve meg az olyan, a felnövéstörténet struktúrája által hitelesített nézőhozó elemeket, mint a szexualitás szabad ábrázolása vagy a nyilván sokakat megérintő korai cinefília). De akadnak, akik nagyobb merítésre is bátorkodnak, teljes addigi életüket igyekezve vászonra vinni. Ez esetben
az átélhetőség már nem szempont, nem is tud az lenni, a megjelenített világok végletesen szubjektívek,
az általános érvényű igazságok – ha akad is valamennyi – csak remélhetőek. De ha már szubjektivitás, miért ne lehetne elmenni a falig Ezt gondolhatta magában Iñárritu is, aki talán alábecsülve saját életútja különlegességét, a tartalom helyett minden felelősséget a formára hárított. Ám az extrém szürrealitással ábrázolt önboncolgatásban sem épp pionír a mexikói rendező, aki ezúttal a maga 8 és ½-jét csinálta meg.
Silverio (Daniel Giménez Cacho) elveszíti kisbabáját, illetve
az épp most született Mateo dönt úgy, hogy nem tetszik neki ez a világ, így visszateszik az édesanyjába.
A soha fájdalmasabb realitást nem megtapasztaló nő az apa „mivel fog így táplálkozni?” kérdésére azt válaszolja, hogy „majd megesz engem, meg téged is”. És valóban. A család beleremeg a gyerek elvesztésébe, Silverio minden édes pillanatát megkeseríti a rettegés, hogy elveszítheti más szeretteit is, a gyászt pedig még azok a gyerekei is nyögik, akik Mateo után születnek. Miközben a férfi magánéletében minden ingatag és szorongást keltő, karrierje önálló életre kelve, gyakorlatilag a rendező akarata ellenére megállíthatatlanul tör előre. A mexikói bevándorlókról és a bűnözésről készült érzékenyítő dokumentumfilmjeit ugyanis – természetesen – zabálják az USA-ban, ezért életműdíjat terveznek átadni a zseniális direktornak, akit viszont ez végképp két világ közé szorít.
Míg az USA-ban ünnepelt sztár, Mexikóban sznob kívülálló, aki mások nyomorából csihol sikert,
és bár szakmájában túl érzelmesnek mondják, családja számára szinte elérhetetlen. Silverio ezen különös, köztes állapotban tetemre hívja élete nagy formálóit, a seb pedig a tükörbe nézve kezd vérezni.
A bardók a buddhista vallásban az élet körforgásának egyes szakaszait jelölik,
az ide vonatkozó üresség-bardo az egyik élet vége és a másik kezdete közti üres teret jelenti,
itt van Mateo, és ide kerül a főszereplő is. Ez a mindennemű értelem és szabály felett álló kontinuum limitálatlan potenciállal szolgálja például a film egymástól szinte teljesen független szekvenciákra bontott struktúráját, a hullahegyen való vitát Cortes-zel pedig ugyanúgy hitelesíteni tudja, mint a piszoár fölötti búcsúzást a halott apától, és kiváltképp jól szolgálja a tudatalatti ábrázolását, mert egy könnyed mozdulattal, a gyermekkori emlékeket a jelenbe oltva tudja analizálni a főhőst.
Ugyanakkor az álomfilm mindig egyfajta kibúvó is az alkotónak, amivel illene felelősen bánni.
Ám Iñárritu – ahhoz képest, hogy elmondása szerint élete egyik legfelszabadítóbb alkotása Fellini 8 és ½-je volt – nem tudja megállni, hogy végül ne helyezze valós, értelmet adó alapokra a zavaros misztikumú világot azzal, hogy elárulja, végig kómában volt, amivel olcsó trükké, kiskapuvá redukálja Fellini felszabadítását.
És, ha már a 8 és ½. Hosszasan lehetne elemezni, miben hasonlít a Bardo az olasz klasszikusra, mégis érdemesebb inkább az ebből levonható következtetésekre, semmint az azonosságok okozta képernyő-mutogatós felismerésekre koncentrálni. Ilyen például, hogy Guidot (Fellinit) amiatt kritizálja a sajtó filmbéli képviselője, hogy a politika és az osztályharc helyett befelé, egyenesen a tudat alá fordítja a kameráját. Silveriot azonban épp
azért marasztalja el az erre kijelölt figura, mert a nemzetek közti egyenlőtlenségekről és társadalmi problémákról beszél.
Ez egyrészt jól mutatja, hogy a kritikusok bármibe bele tudnak kötni, de szemléletes bizonyítéka – az élethez hasonlóan – a társadalmi fókusz körforgásának is. A másik észrevétel, ami szóra érdemes lehet a két film viszonyában, hogy mindkettő mennyire egyedi és megérthetetlen jelenségként írja le az alkotó saját szenvedését, amelyet, ha más nem is, már maga a művek hasonlósága is cáfol.
A kétségekkel vívott szélmalomharc, a folytonos identitáskeresés, az élet megélésének kognitív folyamatokkal való ellehetetlenítése nem speciális eset, hanem az intellektus emelkedésével egyenesen arányos mentális állapot. Amelynek különös iróniája, hogy
az említett intellektus akármilyen lenyűgöző magasságokba is tör, arra mégsem képes, hogy saját banalitását, végességét belássa.
Az ilyen állapotban vegetáló művész szemében a megértetlenség mint a tömegről leválasztó (és kiemelő) erő válik a művészet mértékegységévé, ami nem csak az alkotó korlátoltságáról ad tanúbizonyságot, de a nézői élményt is jócskán limitálja.
Hogy mindez milyen viszonylatban áll a Netflix azon üzletpolitikájával, melyben
a zombis vígjátékok és a tinisorozatok mellett az elvont művészfilmek közönségét is el kell érni olyan filmek által,
mint a Bardo vagy a Szöszi, az vitatható, de Iñarritu ezzel a filmjével valószínűleg ideális otthonra talált a szolgáltatónál.
Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája (Bardo: False Chronicle of a Handful of Truths), 2022. Rendezte: Alejandro G. Iñárritu. Írta: Alejandro G. Iñárritu, Nicolás Giacobone. Szereplők: Daniel Giménez Cacho, Ximena Lamadrid, Luis Couturier, Andrés Almeida, Clementina Guadarrama. Forgalmazza: Netflix
A Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája a Magyar Filmadatbázison.
