Sem emlék
Mint mosolygó hulla
a krematóriumban. Vagy
egy félig elmesélt történet, amelyet
felemészt az érdektelenség.
Néha úgy vagyok, mintha lennék.
Ez persze egy jóval olcsóbb
megoldása az életnek, semmint
beleállni az éppen aktuálisba.
Eldugdosni erre-arra, amit gondolok.
És csodálkozom, hogy nem ismernek, hogy
milyen könnyen átlátnak rajtam
az idegen emberek, ahogy egy marék
hamuban felismerjük ősünket.
Mindig az őrület és a gyanúsan jól van
határán éltem. Így szerettem. Így
vágytam. Ekképp basztam,
ekképp terveztem családot, hogy majd
engem azért szeretnek, mert
vagyok és közben áldozhatok hóbortjaimnak.
De nem mintha bármi is
változott volna azóta.
Éppen csak egy szerelem, ami
tavaszokat és nyarakat nyitott meg a
szívemben (meleg, szinte forró érzéseket),
körbe ölel, befogad és kitagad. Éppen
csak van munkám, ahol feladatokat
végzek el. Éppen csak családom,
akikről gondoskodnom kell –
visszamenőleg. Ettől én még ugyanaz
vagyok. Egy név – mint bárki,
sem jelen nincs, sem emléke senkinek.
Harminc év
Milyen könnyű, látod, ilyen
hirtelen megöregedni, azt
ne mondjam, némi gúnnyal
„elestvéledni”.
Egy nap észreveszed, hogy lassan
tizenöt esztendeje gyűlölöd,
amit éppen csinálsz.
Mindennap kiállsz
az erkélyre, rágyújtasz, iszol
egy sört vagy teát,
igazából csak télen teát,
támasztod a fejed
és hosszan elnézel az utca
végére, már nem
is vágyakozol, nem is
emlékszel, bámulsz
öt-tíz percet, hogy
újabb tizenöt évet gyűrjön
maga alá az enyészet.
Míg végül ott vagy harminc
év múlva, ugyanazon az
erkélyen, a lakásodban,
amely mégsem a tiéd egészen,
két válás, négy gyerek után
kevergeted a teád, egyre fogy
belőle a cukor, egyre ízetlenebb
ez a tréfa, egyre álomszerűbb.
És már nem kérdezel rá.
Mert ha nem is tudod,
érzed valahogy, kiállsz az
erkélyre: „semminek semmi értelme”,
harminc év után ezzel töröd meg
a csendet, én hallgatok, mint szoktam,
apa, sötétedik a város, az utca.
Borítókép: Unsplash
