Fel kéne metszeni
Mintha a világ minden terhével átköltözne belém
és gyökeret verne bennem
éjszaka lepedőnyi szélesre
tárja lombjait
minden ágáról lelógatva
a te alakod himbálódzik előre
hátra a szoba fullasztó melege
bőrömre tapadt tenyered
fel kéne metszeni mint a korhadt törzs kérgét
forduljon ki belőle
millió parazita akik sejtjeimben
rágódva az életet oltják belém
és közben dörömbölik
hogy maradt még odabent valami
az ürességen kívül
amit érdemes napról
napra táplálni
Már át is járta az erek hálózatát
úgyhogy igazán nem lehet más megoldás
csak folyjon végig
csurogjon lefelé
az ujjbegyeimről csöpögjön a padlóra
Látom rémült arcodat
kifolyok ujjaid közül
a gyűrű villanását
ahogy hisztérikusan próbálod összeterelni
én meg hüppögök beforduló szemekkel hogy ne
ne így összekened magad
a felmosóval inkább mutogatok
de ettől egyre hevesebben
kopognak a cseppek
Szobám közepén mint fényes piros jáspis ragyog a tócsa
az lennék én ott abban az öt esetleg
tíz négyzetcentiméteres kiterjedésben
kifehéredett ajkam mosolyra húzva mondom
túlcsordult a tó partjain
amibe egyszer még alámerülni vágytál
Meglátlak tükrében
végre megszabadultam tőled
szemedből a könnyeket kidörzsölve
ugyan nehogy azt hidd
ereszkedsz négykézlábra
gyakorlott mozdulattal
feszíted szét csíkozott combjaim
Madársóhaj
Dörömbölök a szél sikolyában.
Rögös hantként omlok el lábaid alatt,
a táj combjaim közt véresre kapált domb.
Nem menekülhetsz néma testvéreim, a fák közé,
nem ámíthatod magad, hogy nem érted
a rostokban zizegő életet.
Mert a fakadó rügy pozsgásában,
vadak beszáradt, süppedt nyomában,
humuszból kifordult gombák tetemében,
szikláknak verődő szélben,
én nézlek
üvegbe fagyott tekintettel,
semmibe fodrozódó,
gesztenyeszín hajammal takarózva.
És akkor végre,
végre meghallod,
mint kaparom körmeimmel
a benned fogant, magány gyalulta ürességet.
Cafatokra mardosom mindazt,
ami téged még lélegzésre bír,
ha fává nevelted
az egykor húsomba plántált
halált.
Borítókép: Unsplash
