Albert Serra Pacifiction című legújabb rendezése közel háromórás szerzői film, ami statikus és hosszú beállításokkal, körmönfont dialógusokkal és visszafogott színészi játékkal mesél. Vizuálisan mégis ez az egyik legmegkapóbb mozi, amit az utóbbi időben láttunk.
A film végén, közvetlenül a stáblista előtt van egy rövid jelenet, amikor az óceán vizét a környező fények vörösre festik, így olyan, mintha lávát látnánk a képernyőn. Az új Serra-film hatásmechanizmusa kísértetiesen hasonlít erre a rövid pillanatra. A lassú, sokszor indokolatlanul
hosszúnak tűnő jelenetek a film végére olyan egésszé állnak össze, amely szinte bekategorizálhatatlan,
de nagyon hatásos. Ráadásul a rendező úgy rúgja fel a narratív konvenciókat, hogy közben folyamatosan reflektál is ezekre a határátlépésekre.
A nézőnek persze most sincs egyszerű dolga, annak ellenére sem, hogy tulajdonképpen ez Serra eddigi legbefogadhatóbb filmje. Úgy érkezünk meg a franciák által uralt Tahitire, hogy semmit sem értünk a helyi viszonyokból: látjuk az éjszakai életet, a táncosokat, furcsa beszélgetésekben veszünk részt. Később azonban kiderül, hogy
a helyieket az ismét erőre kapó nukleáris fenyegetés tartja rettegésben,
hiszen elkezd terjedni a pletyka, hogy a partok közelében állomásozó tengeralattjáró az atomkísérletek újraéledését jelenti.
Serra filmje kapcsán kulcsfogalom a paranoia, a paranoiathriller műfaja pedig elő is került a filmről megjelent sajtóanyagokban. Utóbbi egy 20. század második felében fontos szerephez jutó (szub)zsáner, ami a hidegháborús szorongást ültette át a filmvászonra. Az alkotók rájöttek, hogy a folyamatos létbizonytalanság,
a különféle konspirációkról szóló városi legendák és az intézményekbe vetett bizalom megrendülése remek thriller-alapanyagot szolgáltatnak.
A Pacifiction persze közel sem műfaji film, de okosan viszi tovább ezt az örökséget, s teszi ezt rögtön két fronton, a nézői percepció és a szereplők világa szintjén.
Kezdjük az előbbivel, mert ebben elképesztően tudatosnak mutatkozik a katalán rendező. Az információhiányról már ejtettünk szót, ez természetesen nagyon fontos, hiszen így közelít egymáshoz a néző és a karakterek bizonytalansága. De talán ennél is izgalmasabb, hogy a Pacifictionben gyakorlatilag sosincs csend, sőt nagyon
kevés olyan filmmel találkozhatunk, ami ennyire tudatosan, a koncepció részeként alkalmazná a zajokat.
Legyen szó az óceán morajlásáról, valamiféle halk zenéről vagy épp a szokásosnál erősebb szélről. Folyamatos disszonanciát kelt a filmben, hogy nem csak azt halljuk, ami a cselekmény szempontjából fontos lenne.
Másrészt a vizuális koncepció is remek: sok a statikus beállítás, a képek maguk viszont igen mozgalmasak, leginkább a szereplők és a színek váltakozása adja meg a ritmust. Utóbbi kapcsán David Lynch és Nicolas Winding Refn neve is eszünkbe juthat, az ezek összessége által létrejövő fülledtség pedig szinte az Apokalipszis mostot idézi.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a vizualitás milyen fontos eleme ennek a filmnek.
A rendező mesterien érez rá a szép és a csúf, a profán és a szakrális ellentétére, és ehhez a már Serra-veteránnak számító Artur Tort operatőrtől olyan támogatást kap, amely szinte kötelezővé teszi a nagyvásznon való megtekintést.
A szereplők szemszögéből pedig a központi figura, De Roller (Benoît Magimel) az oka a bizonytalanságnak. Igaz, hogy
Serra előszeretettel rúgja fel a narratív konvenciókat, ám ez nem minden esetben igaz, van, hogy egyszerűen visszájára fordítja őket.
De Rollerről például nem azért tudjuk, hogy főszereplő, mert róla lenne a legtöbb információnk, sőt szinte csak az interakciókban bemutatott jellemvonásai alapján gondolhatunk bármit is a személyiségéről. Onnan tudjuk, hogy ő a központi karakter, mert mindent és mindenkit csak az ő relációjában látunk.
De Roller végső soron egy archetípus: ő az intéző figurája, aki amolyan jut is, marad is módon igyekszik fenntartani a rendet. Mindenkivel leül beszélgetni, mindenkihez van néhány látszólag empatikus kérdése, világlátása végletesen pragmatikus. Ugyanakkor némileg ironikus figura is, hiszen bizonyos szcénákban azt is látjuk, hogy sokkal kisebb hatalma van, mint hiszi.
Magimel kitűnő a szerepben, karizmatikus, laza, és nagyon szépen ábrázolja a folyamatos kontrollvesztést.
De a film igazi felfedezése nem ő, hanem a főhős barátját/szerelmét alakító Pahoa Mahagafanau. Visszafogott, kontrolláltan excentrikus alakítása nagyon különleges, meghatározhatatlan figurát tár elénk.
Az eddigiekből talán már nyilvánvaló: nehéz röviden összefoglalni, hogy miről is szól a film. Jól hangzó kifejezések persze eszünkbe juthatnak, mint a hatalomgyakorlás, a kizsákmányolás és a kulturális kisajátítás, de talán a cím visz minket legközelebb a lényeghez.
A cél e szerint a béke megteremtése, ám ez csak múló állapot, mert épp a lényegi kérdésekről nem esik szó.
Ha akarjuk, ennek az aktuálpolitikai áthallásaira is figyelhetünk, de mivel a film egésze igen absztrakt, ezt a bizonytalanságot sokkal inkább egy általános létállapotként kell értelmeznünk. „Nevezheted paranoiának, de nem egy sokkal hétköznapibb érzésről van szó?” – teszi fel a kérdést a főhős, és bizony a film alapján erre a felvetésre igen a válasz.
Különleges darab a Pacifiction.
Ahhoz túlságosan szabálytalan, hogy sokak kedvence legyen, de egy szűkebb rétegnek nagyon sokat adhat.
Bizonyos aspektusai pedig objektíven mérve is a filmkészítés legmagasabb színvonalát képviselik.
A filmet hazánkban a Cinema Niche-nek köszönhetően három alkalommal lehet megtekinteni moziban. Március 25-én a Toldi Moziban, március 31-én a pécsi Apolló Moziban, és április 16-án az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
Pacifiction, 2022. Rendezte: Albert Serra. Írta: Albert Serra, Baptiste Pinteaux. Szereplők: Benoît Magimel, Pahoa Mahagafanau, Marc Susini, Matahi Pambrun, Alexandre Melo. Forgalmazó: Cinema Niche.
A Pacifiction a Magyar Filmadatbázison.
