Fekete posztó
Hosszan vacakolt a hátsó kapunál, nem lehetett a kallantyút rendesen a reteszbe tolni, berozsdásodott, a rücskös nyelv nem siklott a zárban, bosszúsan félig nyitva hagyta a kiskaput, arra gondolt, ha visszatér, megcsiszolja, és a nyári forróságban nekivágott a kerti csapásnak, körülötte fáradtan bólogattak a paradicsomok, az elszáradt töklevelek és a kisméretű padlizsánok, átvágott a tarlón, amit a szomszéddal napokon keresztül kaszált, szeme elé tartotta a kezét, azt a durva, barna napvitorlát, úgy nézte a remegő délutáni levegőben az utat, a sivataggá szelídült buckást, ahol már régen kikopott a zöld a tájból, ami nem eresztette, hiába forrósodott évről-évre a levegő, hiába zsugorodott a kert is, száradtak ki sorra az akácfák, hiába menekültek a fiatalok, ő nem mozdult, figyelte a futóhomok térfoglalását, a repedéseket a ház falán, és mindig vetett egy pillantást a mohosodó tetőre, mielőtt bandukolni kezdett volna, bokáig süllyedt a homokban, pedig a kocsik nyomvonalán haladt, várta, hogy feltámadjon a szél, de hiába, jobb híján kalapját húzta a szemébe, és követte az út kanyargását, izmai küzdöttek a homokkal, amíg fürkészte, hány árvalányhaj élte túl az idei aszályt, átfésülte gondosan a tájat, egyet sem látott lebegni, de az utolsó kanyarban, amikor néhány friss zöld fűcsomó tűnt fel az út mentén, elmosolyodott: a homokot fokozatosan váltotta fel az agyagos talaj, és ő bizakodva tartott a nádas felé, még egy gyenge fuvallat is megkísértette, alig várta, hogy a szeme elé táruljon a tó, ahová gyerekkora óta járt fürödni, később horgászni, még szerelmeskedett is ott, és az izgalomtól nyomást érzett a mellkasában, már csak egy éles buzogánysor őrködött a látóhatár előtt, a nyomás erősödött, amikor felbukkant a sás mögött a tó, elnehezítette, a tekintete felitta a sárga pocsolyát a tó helyén, ami felett szúnyogok gyülekeztek, és a remegő forróság percről-percre nyelte a vizet, fejében kisültek a másodpercek, amikor tompa puffanást hallott, aztán még egyet, a hang messziről jött, a nádas mögül, a puffanások hangja erősödött, mintha közvetlenül mögötte csapódott volna be valami, majd mellette, és aztán lassan közelebb merészkedett, megcsúszott az iszapban és nekicsapódott a fejének egy kistestű nádirigó, a madár az iszapba zuhant, felemelte, de a rigó leejtette a szárnyát, úgy maradt, mozdulatlanul, aztán a lába elé hullt egy vöcsök, és csak potyogtak a hőségben az ég madarai, szikkadtan, utolsót pihegve, szemük kimeredt mint az üveggolyó, betemették a pocsolyát, letarolták testükkel a nádast, és „a nap fekete lett, mint a fekete posztó, és az egész hold olyan lett, mint a vér.”
Borítókép: Unsplash