Az első benyomások fontosak. Ez jár a fejemben a márciusi estén, amikor belépek a minimalista, széksorokkal teli terembe. A mikrofon felolvasókra, a szintetizátor megszólaltatóra vár, a színpad kerekasztal-beszélgetés ígéretét hordozza. A FÉLonline búcsúestjét tartják ma itt. A betontér szürkeségébe otthonosságot csempésznek Maczák Orsolya Rita festményei, a ridegnek ható teret felpezsdíti a hangszórókból áradó dinamikus zene és a várakozás izgalma.
Bár az eseményre minden jegy elkelt, 18 óra után még kevesen gyülekeznek, van lehetőségem helyet választani. Körülöttem könyvek, ruhaujjak alól kivillanó sárga karszalagok és a huzattól lágyan ringatózó kabátok. A szervezők az utolsó simításokat végzik, a vetítővásznon hirtelen feltűnik a FÉL búcsúest felirat. Az ebből áradó csendes szomorúság éles kontrasztot képez az egymásnak örülő baráti társaságokkal. Néha egy-egy vaku villan, fotók készülnek a helyszínről, egymásról, szeretnék megörökíteni ezt a valóban megismételhetetlen pillanatot. Meglepetésemre azonban a terem atmoszféráját nem hatja át a melankólia, mindenki kíváncsian várja, mit tartogat számára az este. Az esemény plakátja ugyan informatív, de mégsem bizonyul sokatmondónak: a programok és a fellépők listaszerű, tételes felsorolása csak fokozza az érdeklődésemet.
A feszült várakozásnak azonban hamarosan vége szakad: elkezdődik az L1 Egyesület metro action című performansza, amely egyszerre rendkívülinek és sokkolónak bizonyul. A színpadon Koroknai Zsolt és Varga Zsolt élőzenés kísérete szól, előtte, a közönségtől alig egy-két méterre a koncepció megálmodója, Ladjánszki Márta forog és forog megállíthatatlanul, hosszú perceken át. Az idő múlásával a vendégek arcán az értetlenség és a lenyűgözöttség vonásai váltják egymást. A zene tempója folyamatosan, fokozatosan gyorsul, érzem a forgások okozta szellőt. Ez az előadás elgondolkodtat arról, mit nevezünk táncnak, mi a művészet, van-e célja, kell-e, hogy célja legyen, miközben a csendes, szótlan megfigyelés egyre kényelmetlenebbé válik számomra.
Körülnézek: megdöbbent, de érdeklődő tekinteteket, mosolyra húzódó ajkakat látok,
a közönség sorai „hangüresek”. Az itt honoló némaságot a produkció végén azonban éles tapsvihar váltja fel.
Szünet következik, a vendégek bejárják a teret, elmerengenek egy-egy festmény előtt, kikérik az újabb korsó sört vagy a következő pohár fehérbort. A színpadra fellépő alapító-főszerkesztő Braun Barna szerint a FÉL-estek sosem vették magukat túlságosan komolyan, és ebben a szellemben szeretnének maradni ma is. Nyitóbeszédét a szomorúság hangjai helyett a hála és a köszönet szavai töltik meg. A FÉLonline szerzői, szerkesztői számára ugyanis az elmúlt tizenöt év nemcsak igazi sajtómunkát, hanem életük egyik legfontosabb állomását, gyakorlati helyét is jelentette. Braun a printet, majd a kizárólag internetes jelenlétre történő áttérést egy médiatörténeti korszak lenyomataként, közös viszonyítási pontként értelmezi. Kiemeli, hogy mindig volt kinek, és mindig volt miről írni: irodalmi esteken, fesztiválokon, premiereken voltak ott. Mindez annak köszönhetően valósulhatott meg, hogy a FÉL mögött valódi alkotóközösség állt – s ennek a közösségnek a tagjait hamarosan személyesen is megismerhetjük a színpadon.
Az első ilyen „találkozás” Ruskó Eszter zeneszerző-énekessel, azaz Girl in the mirrorral történik meg. Hamarosan Csillik Kristóf Császár című versének megzenésített változata tölti be a teret: „a császár ötödnap verset tanult / hogy elszavalja egy úrnőnek / de elfelejtett estig minden szót / és kivégeztette a költőket.” Szarka Károly hasonlóan ironikus szólammal veszi át a mikrofont, üdvözöl bennünket ezen a „halotti toron”, amiről reméli, hogy hamarosan ünneppé fog válni. És igaza lesz.
A színpadon felolvasók sora váltja egymást, mindegyik szöveg más-más színfolttal gazdagítja az estét.
Endrész Aliz például hat szöveget hozott, de annak eldöntését, hogy mikor van vége az egyiknek, s mikor kezdődik a következő, a közönségre bízza. Írók, költők, egykori szerkesztők lépnek fel a színpadra, tömény, de változatos folyam ez – Körtesi Márton szavaival élve szinte egy „maraton”.
A hozott anyagok változatossága ellenére kissé csalódottan élem meg, hogy itt kizárólag a szövegek beszélnek a szerzőkről, a szerzők viszont nem a szövegekről. Olykor éppen csak a cím vagy a megjelenés dátuma hangzik el, alig marad idő érdekesebb anekdotákra vagy a FÉL-hez fűződő viszonyok boncolgatására. Nem baj, majd a kerekasztal-beszélgetéseken pótoljuk ezeket – gondolom. A felolvasók nagy létszáma azonban nem teszi lehetővé, hogy egyéniségként lássuk őket, hogy elgondolkodjunk, mélyebben elmélkedjünk egy-egy írásról. Az előadók szövegei olykor ironikus, máskor naturalista vagy társadalomkritikus tónusokon szólalnak meg, a gyors váltások miatt hatásuk sajnos nem igazán tud kibontakozni.
Már két és fél órája tart a felolvasás, a közönség soraiból sokan hiányoznak. Egyesek a terem szélén beszélgetnek, mások fent dohányoznak vagy éppen a következő pohár italt kérik ki. Ezzel párhuzamosan az alkotások inkább csak kulturális háttérzajként tudnak működni, nem sikerül elérni azt a teljes belemerülést, amit a táncos performansz alatt tapasztaltam. Úgy érzem,
a valódi búcsúk, elköszönések nem a színpadon, hanem a színpad mellett vagy éppen odakint, a kávéházban vagy utcán történnek meg.
Üdítő változatosságként hat számomra, de az éppen kabátjukat kereső, fejüket lehajtva, gyorsan, a lehető legóvatosabban távozni próbáló vendégek miatt mégsem tud kellőképp érvényesülni Mészáros Péter spoken wordje a borderline-os kisgömböcről, aki mindenkit bekapott és „olyan nagyra nőtt, hogy leszakadt, mint az alsó középosztály”.
Braun Barna is érzi, hogy hosszúra nyúlik az este, a színpadra lépve bizonytalan abban, hogy bocsánatot kellene-e kérnie, majd helyét egy rövid szünetet követően a Rost irodalmi lap, az f21 magazin és a Nincs online folyóirat szerzőinek adja át. Fiatal alkotók, papír helyett többségük már telefonról nyitja meg és olvassa fel szövegét. Önmagukat konferálják fel, olykor épp csak a nevük hangzik el, mielőtt a szövegükre térnek. Az izgalmas szövegek, az utolsó szóig csiszolt mestermunkák, a sorok közé szőtt éles kritikák nem képesek igazán hatni már. Nem minden szöveg működik a színpadon, ekkorra már sokan hazamentek.
A műsor majdnem kétórás csúszása miatt a tervezett kerekasztal-beszélgetés elmarad, szomorúan fogadom.
Az este záróprogramja következik: a FÉLonline tizenöt évét bemutató kisfilm, ahol végre személyes élmények és anekdoták kerülnek a középpontba, bemutatva azt a közösséget, amiről Braun az este kezdetén mesélt. Míg egyeseknek az írásgyakorlás helyszínét jelentette az oldal, mások a folyamatos szervezést, az idegességet, a lámpalázat idézik fel a képsorokon. Katona Ágota elmeséli, hogyan vitt a zuhogó esőben lepedőt vetítővászonnak, érdekes, vicces, megható, meglehetősen személyes történetek hangzanak el. Sőt, az is kiderül, kiknek osztogatták az első FÉL-lapokat: a verseket olvasóknak, és azoknak akik nem olvasnak verseket – itt az ideje elkezdeni, mondták.
Kár volt a visszaemlékezéseket az este végére hagyni, ugyanis igazán ezek a megszólalások teszik átérezhetővé a veszteséget, de azt is, hogy mit adott a kezdeményezés nemcsak a szerzőknek, szerkesztőknek, hanem a közönségnek is. Ekkorra azonban már családiassá vált a hangulat.
A teremben körülnézve könnyedén észre lehet venni a film egy-egy szereplőjét,
ahogy éppen elmosolyodik, amikor megpillantja magát a vásznon.
Ezek a csillogó tekintetek, összekacsintások és a mosolyra húzódó szájak, nevetések viszont meggyőznek arról, hogy mégis jó és méltó lezárása ez nemcsak az estének, hanem egy korszaknak is. Önazonos, szerethető, közösséget teremtő alkalom, pont amilyen a FÉL is volt. A szabadság és kötetlenség szellemében zajló este éjfélkor sem ér véget, várnak bennünket egy-egy italra. Talán nem is igazi búcsúest ez, annál élettel telibb és sokszínűbb, amiből Szarka szerint „akár pozitívan is ki lehet jönni”. Reménnyel telve, egyszerre meghatottan és feltöltődve érem el éjfélkor az utolsó villamost, Braun szavaival a fejemben: „a FÉL eddig tartott, de majd jön valami más”.
FÉL_búcsúest, Három Holló, Budapest, 2023. március 6.
A fotókat Tinordi-Karvaly Bence készítette.
