Amanda Gorman Ne kérdezd, kik vagyunk című kötetét a Van Helyed Rendszer növendékei fordították magyarra. Bódis Krisztát, a Van Helyed Alapítvány Gorman-projektjének vezetőjét és Dányit Danit, a szakmai mentort a résztvevő fiatalokkal együtt kérdeztük a közös munkáról.
KULTer.hu: Kérem meséljenek kicsit a módszerekről és a munkafolyamatokról! Hogyan kezdtek neki a fordításnak, hogyan zajlott a csapatmunka és milyen egyáltalán ebben a felállásban, kezdő fordítókkal, kezdő fordítóként egy verseskötet átültetése más nyelvre?
Bódis Kriszta: Röviden? Izgalmas. Bővebben: szerintem fontos hangsúlyozni a kontextust. A fordítók a Van Helyed Alapítvány által létrehozott és működtetett rendszer növendékei közül pályázhattak a feladatra. Ők egyúttal a Van Helyed Rendszerének első növendékei is, akik közül a legidősebb kilenc éve a közösségünk tagja. A Van Helyed Rendszeren belül az egyik alkotásközpontú szolgáltatásunk, az általam vezetett Irodalmi Műhely tagjai között hirdettük a Gorman műfordító projektben való részvétel lehetőségét.
A Van Helyed Rendszer prototípusát egy ózdi bázison építettük ki, és ehhez kapcsolódik a budapesti általános és középiskolás szakkollégiumunk. A célunk a minőségi tudáshoz, iskoláztatáshoz és élethez való hozzáférés a hátrányos helyzetű roma és nem roma gyerekeknek a családjaik bevonásával, hogy kényszerpálya helyett – a szegregátumokból a Van Helyed Rendszeren át – életpályát biztosítsunk. A kismamákkal kezdve a munkát a magzati kortól egészen fiatal felnőttkorukig nevelkednek nálunk a patronáltjaink. A szakma megszerzéséig, a felsőoktatásba vagy a munkaerőpiacra való belépésig egymásra épített oktatásfókuszú, alkotásközpontú, szociális és személyes szükségletekre reflektáló intézményes szolgáltatásokat nyújtunk. Célunk megszakítani a nyomor és a szegregáció újratermelődésének ördögi körét.
A Van Helyedben nőttek fel a fordító fiatalok.
Galambica Rozália már nemzetközi tudományok szakon másodéves hallgató a leiden-i egyetemen Hollandiában, Penni Éva és Kala Noémi éppen a fordítás évében tettek sikeres érettségi vizsgát, majd szakmát szereztek az ózdi SZIKSZI-ben, most felsőoktatási intézménybe felvételiznek. Macsinga Géza a budapesti szakkollégiumunk tagja, a Lauderben végezte el az nyolcadik osztályt, és Galambica Péterhez hasonlóan idén érettségizik az Óbudai Waldorfba.
Kala Noémi: A fordítás előkészítése hosszú folyamat volt. Sajnos későn kaptuk meg a kötetet, ezért sokkal kevesebb időnk is maradt rá. Ez máris generált egyfajta stresszhelyzetet amellett, hogy nem láttuk pontosan, mi is vár ránk igazán, és kevesebb időnk volt belerázódni is. Ez nem egy olyan folyamat volt, hogy elénk rakták, megcsináltuk és véget ért, magunk mögött hagytuk.
Meg kellett ismerkednünk szakmai szempontokkal, meg kellett tanulnunk kezelni bizonyos helyzeteket, szövegeket.
Sokszor gondoltam úgy, hogy nem vagyok elég ehhez és nem tudom megcsinálni. Viszont egy csodálatos csapattal dolgoztam, akik nem hagyták, hogy feladjam. Nem én voltam az egyetlen, aki így érezte, de akinek kellett a segítség, annak ott volt a kis csapatunk. Pont ezért jellemezném csapatmunkaként a fordítást, a lehető legtöbb szövegen közösen dolgoztunk. Persze voltak egyéni munkák is.
Penni Éva: Az elején kicsit nehézkesen indult a folyamat, mert még nem igazán tudtuk, hogyan is kellene elkezdeni. De nem sok kellett ahhoz, hogy rájöjjünk, hogyan tudunk hatékonyan együtt dolgozni.
Galambica Péter: Miután sikerült többször is találkoznunk, és újragondoltuk a kötettel való munkát, sokkal könnyebben és gyorsabban haladtak a dolgok. Elkezdtünk közösen gondolkodni, dolgozni a szövegeken, segítséget kérni egymástól, nyersfordításokat készíteni egymásnak, átdolgozni egymás szövegeit. Így gyorsabb és élvezetesebb volt a munka.
Dányi Dani: Szakmai mentorként az volt a fő feladatom, hogy segítsem a fiatal fordítók munkáját, a módszert pedig már menet közben kellett kidolgoznunk. A feladat maga szerteágazó, hiszen nem elég, hogy ez a terjedelmes kötet sok különböző jellegű szövegből áll, de a fordítók is mind más személyiséggel és eltérő munkahabitussal vágtak neki.
Volt, aki elsősorban önállóan dolgozott, mások nyersfordításban vagy éppen a véglegesre csiszolásban bizonyultak erősnek,
de volt, amikor csoportosan, műhelyként működtünk, ami ugyan időigényesebb, ám elengedhetetlennek bizonyult. Az egész munkából magam is rengeteget tanultam, és bár néha folyamatos válságkezelésnek, hegymenetnek tűnt, végül csak megmásztuk együtt.
KULTer.hu: A kötet fordításának ügyét komoly nemzetközi figyelem övezte. A fordító fiatalok mennyit tudtak erről a diskurzusról, amikor belevágtak a munkába, és hogyan vélekednek róla? Hogyan látják saját szerepüket ebben a kérdésben?
K. N.: Az első pillanattól kezdve tudtuk, milyen jelentősége van ennek a kötetnek. Amikor Kriszta megkeresett bennünket azzal, hogy szeretné, ha mi dolgoznánk ezen, persze mindenki boldog volt. Aztán elkezdtük jobban beleásni magunkat, elolvastuk az első verseket, cikkeket kerestünk, utánajártunk ki is valójában Amanda Gorman. Kezdetben, amikor még javában benne voltunk a Covid-időszakban, és online meetingeket tartottunk, megbeszéltük, hogy mi ez a nagy zavargás a kötet fordítása körül. Majd, amikor már alaposan átláttuk a helyzetet,
egyetértettünk abban, hogy fontos, hogy mi fordítsuk le ezt a kötetet.
Gyerekkorunktól kezdve, főként mióta a Van Helyed rendszerében vagyunk, harcot vívunk a társadalmi elfogadásért. Számomra ez a projekt része a személyes harcomnak is, így hát nem volt kérdés, hogy a fordítást övező dilemmák ellenére is vállalom.
G. P.: Személy szerint biztos voltam afelől, hogy a kötet őszinte lefordítását Magyarországon egy cigány identitású fordító hitelesen tudja megvalósítani.
B. K.: Abban mind egyetértettünk, hogy ami Európában és főként Amerikában a feketékre, és hatványozottan a marginalizált fekete nőkre igaz: hogy érdemeiket csak szórványosan értékelik – ha egyáltalán látják –, úgy Magyarországon, ahol nagyon kis számban élnek feketék, hasonló igaz a társadalom és kultúra perifériájára szorított roma emberekre. A romák elleni gyűlölet, a rendszerszintű rasszizmus és a diszkrimináció mélyen áthatja a magyar és az európai társadalmat. Bár roma emberek a világ minden részén élnek, így Amerikában is, mégsem ismerik őket eléggé, túlnyomórészt mint probléma jelennek meg a közbeszédben, a politikában és a szakpolitikában is, ami táptalaja a negatív sztereotípiák és előítéletek terjedésének.
Amanda Gorman bátran kiállt azért, hogy a strukturális rasszizmus elleni küzdelem ne csak szép szólam legyen,
hanem valósággá váljon a kulturális élet és a műfordító szakma szintjén is. Ez adott erőt és példát arra, hogy üzenetét kövessük a kötetének magyar nyelvre fordításakor is.
D. D.: A szakmai vitákat követtem, a kérdés engem is felkavart, többször is neki kellett futnom a helyzet mérlegelésének. Nyilván ez téma volt a fordítókkal is, hiszen munka közben benne álltunk a szöveg mellett a fordítói szerep értelmezésében is. Praktikusan én a lehetőséget láttam ebben a helyzetben arra, hogy új hangokat és embereket hozzunk az olvasó nyilvánosság elé. Úgy látom, ezzel a műhellyel értékes lehetőséget adtunk a fiataloknak, és szerintem ennek is van helye a kulturális térben, az irodalomban.
KULTer.hu: A kötetben rengeteg nyelvi, (pop)kulturális, történelmi utalás és egyedi viszonyrendszer van, emellett vizuális megoldásokban is gazdag. Ezekkel hogyan birkóztak meg?
K. N.: Valóban tele van a kötet olyan szövegekkel, amelyekben rengeteg utalás van. Azt hiszem, ezek jelentették a legnagyobb nehézséget, legalábbis számomra, amikor például egy szöveg felett hosszú időt ültem csak azért, hogy bizonyos kifejezéseket megértsek vagy tudjam kötni valamihez, és közben az internetes találatok jó részét is átolvastam.
Az volt a szerencsénk, hogy igencsak sokszínű társaság vagyunk, ezért mindenki hozzá tudott tenni valamit a szövegekhez.
Mindenkinek adódott valami, ami beugrott egy mondatról. Ebben a fázisban is sokat jelentett a csapatmunka és a szakmai segítség, nevén nevezve Dányi Dani.
D. D.: Mindent aprólékosan át kellett olvasnunk, gyakran közösen, hogy átbeszéljük a különféle fordítandókat, az utalásoktól az alliterációkig, sorról sorra. Mindent megoldottunk előbb-utóbb, de volt, hogy külső szakértőt kellett bevonnunk például az első világháborús katonai zsargonhoz.
KULTer.hu: Mit gondolnak, mi a fontosabb, az eredetihez való ragaszkodás vagy a célnyelvi megformáltság?
K. N.: Rengeteg vita volt közöttünk arról, hogyan oldjuk meg a fordítást az eredetihez hűen úgy, hogy közben magunkat is kifejezzük. Szerencsére mindig ott volt mellettünk Dani, aki próbált kordában tartani minket és mindig segített, hogy rájöjjünk, miként tudjuk ezt végül úgy megoldani, hogy a fordított szöveg az eredetihez is hű maradjon.
G. P.: Sokszor éreztem-éreztük azt, hogy az üzenet, a szöveg által lefestett kép, a hangulat, az érzelmek pontos átadása fontosabb, mint a formához való ragaszkodás. Úgy gondolom, képesek voltunk erre, egyrészt a már említett párhuzamok miatt. Sokszor tudtunk azonosulni a kötetben említett problémákkal.
D. D.: A munkánk során verseket fordítunk, vagyis nem tartalmat vagy formát, hanem teljes szöveget.
Minden fordítás csak egy lehetséges értelmezés.
Jó esetben nem csak kialakul a munka során az értelmezésünk, de ki is teljesül. A szövegnek pedig fordításban is hatnia, „működnie” kell.
KULTer.hu: Hogyan tudtak a fordító fiatalok kapcsolódni a szövegben feldolgozott témákhoz, illetve szükségesnek tartják-e egyáltalán, hogy létrejöjjön ilyen kapcsolat mű és fordító között?
B. K.: Az a tény, hogy Gorman kötete vállaltan emancipatorikus, identitáspolitikai vonatkozású, egyúttal a művészet társadalmi szerepére hívja fel a figyelmet, továbbá a marginalizált csoportidentitás megnyilvánulásai, az azok társadalmi elismertetéséért vívott harc hatással voltak a fordítókra. Ehhez néhányan nagyon tudtak kapcsolódni, főleg azok a növendékeink, akiket társadalompolitikai kérdések is foglalkoztatnak.
G. P.: Az én kapcsolódásom az, hogy egy művésznek, aki megmutatja, hogy min mennek keresztül a fekete emberek,
kölcsönadom az anyanyelvemet, hogy az igazát megoszthassa a világgal.
A történelem során megélt nehézségek és mai problémák hasonlóságai az amerikai feketék és a magyarországi cigányság vonatkozásában, a párhuzamokból adódó megértés segített minket a munkában.
K. N.: Utólag, hogy most már minden szöveget ismerek, nem gondolnám, hogy akkora kapocs van köztem és a kötet között. Imádtam a köteten dolgozni, imádtam a csapattal együtt gondolkodni, és vannak versek, amiket nagyon szeretek, és amiket nagy élvezettel fordítottam.
P. É.: Előfordultak olyan versek, amelyekkel mélyen tudtam azonosulni, és azt mondtam, hogy igen, én ezt szeretném lefordítani, mert
úgy éreztem, hogy kifejezi az érzéseimet, vagy azt, amit gondolok az adott témáról.
D. D.: Sok egészen különböző vers szerepel a kötetben, természetesen nem szólít meg minden szöveg egyformán minden fordítót. Volt, aki egyből lecsapott egy-egy szövegre, és kidolgozta saját interpretációját, de jellemzőbb volt a közös átbeszélés és a szövegverziók műhelymunkája.
KULTer.hu: A Gorman által tárgyalt traumák, a múlt és a jövő kérdései kifejezetten az amerikai történelmi és társadalmi keretrendszerbe ágyazott kérdések. Hogyan látja ezeket egy Magyarországon szocializálódott fiatal?
B. K.: Egy Magyarországon magyarként és romaként szocializálódott fiatal nagyon hasonló traumákat él át, mint a Gorman által tárgyaltak.
M. G.: Ezzel a projekttel úgy gondolom, sok sztereotípiát leküzdünk. Úgy érezzük, cigányként magunkat képviselhetjük, és végre nem más képvisel minket. Hatalmas mérföldkő ez Magyarországon.
G. R.: Átérezni, megérteni, segíteni átadni a magyar társadalomnak azt, hogy milyen nehézségek és veszteségek érik a fekete embereket világszerte egy olyan dolog, ami számunkra, roma műfordító csoportként szinte magától értetődő.
A társadalom elutasítása a mindennapjaink része.
A harc a jogainkért, és azért, hogy egyenlő emberekként tekintsenek ránk, néha kimerítő, de még így is megéri. Úgy érzem, hogy sikerült átadnunk Amanda Gorman szövegeinek üzenetét, mondanivalóját. Hálás vagyok, hogy részese lehettem ennek a folyamatnak. Remélem, a kötet eljut oda, ahol a legnagyobb szükség van rá, és emlékeztetni fogja a roma fiatalokat is, hogy van remény és megéri küzdeni.
D. D.: Gorman sokat merít többek között az 1919-es polio járvány, vagy az első világháború emlékéből, a kötet kifejezetten hangsúlyozza az aktualitásoktól való elvonatkoztatás és a tágabb, általánosabb értelmezés lehetőségét. Persze nem „úsztuk meg” az amerikai reáliák megismerését, ebben is igyekeztem segítséget nyújtani, hiszen kiskorom óta foglalkozom az amerikai-angolszász kultúrával.
KULTer.hu: A következő kérdéssel kifejezetten a mentorokhoz fordulok: miként látják a szerepüket a folyamatban?
D. D.: Kriszta már hosszabban mesélt a Van Helyed Rendszer víziójáról és eredményeiről; ám azt talán elmulasztaná megemlíteni, hogy nélküle és a kitartó, gondoskodó és szinte fáradhatatlan szervező, támogató háttérmunkája nélkül ebből bizony nem lett volna befejezett könyv.
B. K.: A Gorman műfordító projekt számomra szervesen illeszkedik A Van Helyed holisztikus szolgáltatási rendszeréhez, amit működtetünk, és amiben az elmúlt tíz évben közel száz hátrányos helyzetű, többségében roma patronált végzett: és/vagy érettségit, szakmát kapott, munkába állt vagy egyetemre járt itthon és külföldön. Ennek a rendszernek a vezetése nem kis feladat számomra, szóval a Gorman projektet egyengetni nem volt aprócska kihívás.
KULTer.hu: Mit jelent egy ilyen projekt ma Magyarországon? Elérhető az ehhez hasonló kezdeményezésekkel valódi érzékenyítő hatás, megszólíthatja az olvasókat, vagy akár tágabban az irodalmi szcénát?
B. K.: Biztos vagyok benne. De itt inkább példamutatásról, demonstrációról van szó. Ez egy elég radikális, sokrétű projekt véleményem szerint.
D. D.: A Magyar Műfordítók Egyesülete nagy sikerként ünnepelte ezt a műhelymunkát, ezt a magunk szakmai körében valódi áttörésnek tekinthetjük. Precedenst teremtett,
remélem sokan fognak bátrabban belevágni ilyesmibe, hiszen láthatóan korántsem lehetetlen.
KULTer.hu: Lesz még hasonló irodalmi projektje a Van Helyed Alapítvány fiataljainak?
B. K.: Hiszem, hogy az alkotás joga mindenkié, és a képessé tétel egyik eszköze az alkotómunka és az alkotómunka során átélt élmény. Ahogy kezdettől fogva, úgy a jövőben is a Van Helyed Rendszer szemléletének, gyakorlatának középpontjában áll az alkotás.
D. D.: Reméljük, hogy aki érez magában késztetést, az ezek után nemcsak, hogy bátran belekezdhet, de számíthat az irodalmi közeg figyelmére és támogatására is.
A Van Helyed Alapítvány közleménye:
Időközben veszélybe került a Van Helyed Alapítvány munkája és a Van Helyed Rendszer működése, benne többek között 120 patronált tanulmánya, életpályája:
Egy növendék költsége a rendszerben évi 1 millió Ft.
Támogassuk minél többen a Van Helyed Rendszer fennmaradását:
http://vanhelyed.org/igy-tamogathat/
A Van Helyed! Alapítvány várja az Ön támogatását a CIB Banknál vezetett bankszámlán is. A közlemény rovatban feltétlenül adja meg email címét, hogy támogatásával kapcsolatban írhassunk Önnek. Banki adataink:
CIB BANK ZRT. 10702332-65873230-51100005
IBAN: HU19-1070-2332-6587-3230-5110-0005
SWIFT kód: CIBHHUHB
Várjuk egyéni támogatók 1%-os személyi jövedelemadó felajánlásait az alábbi adószámra: 18204364-1-4
Egy rövid videó a Van Helyedről, amiben megszólalnak Amanda Gorman fordítói is.
http://vanhelyed.org/rendszer/
https://www.facebook.com/vanhelyedstudio
