Einstein szerint a relativitás az, amikor két órát beszélgetünk egy kedves lánnyal, és egy perc alatt elrepül az idő, ha viszont egy forró tűzhelyre ülünk akár egy pillanatra, az két órának tűnik. A Vígszínház Inkognitó című előadása pont két óra hosszú. Szünet nélkül. Ennyinek is érződik.
Az emberi agy máig az egyik legkevésbé feltérképezett területe testünknek és életünknek. Ehhez hasonló gondolatok járhattak Thomas Harvey fejében, amikor 1955-ben boncolás közben kutatási céllal ellopta Albert Einstein agyát. Tudományos anyagok vagy publikációk végül nem születtek az akcióból, színdarab azonban igen, amit a Vígszínház is műsorára tűzött Szőcs Artur rendezésében.
Nick Payne 2017-ben született drámája nemcsak Einsteinnel foglalkozik, sokkal inkább az emberi agyról és a viselkedésmintákról beszél.
Sőt, játszik a nézőkkel, pontosabban gondolkodásra ösztökéli őket. Lassan fejti fel az összefüggéseket, és gyorsan váltogatja a szereplőit, így téve érdekesebbé az összképet. A darab különlegessége, hogy mindössze négy színésszel dolgozik, ők azonban három-négy vagy akár öt szerepet is játszanak. Agymunka. Erre van szükség, miközben nézi az ember. Az elején ez kifejezetten izgalmas, ám egy idő után unalmassá válik. Nálam legalábbis ez volt a helyzet.
Nehéz a történetről beszélni, mivel éppen az a lényeg, hogy aki beül az előadásra, az ne tudjon semmit. Nem véletlenül nincs leírás a Vígszínház oldalán sem. Ami nyilvános, hogy Harvey és Einstein fia, valamint unokája is megjelennek a színpadon. Apropó, megjelennek.
Nagyon jó rendezői megoldás, hogy mind a négy színész folyamatosan jelen van, nem hagyják el a díszletet.
Ha éppen nincs dolguk, aktív megfigyelői a történéseknek. Slárku Anett vörösbársony díszlete ehhez roppant jó megoldás. El lehet benne „bújni”, öltözni, miközben annyira tág az értelmezése, hogy a nézőnek nem esik nehezére dönteni, vajon egy bárban, egy klinikán, egy nappaliban vagy egy zongora mellett történnek az események. Ez szintén agymunka, de kapaszkodót nyújt a jelenetek megértéséhez. A bársony, valamint a vörös szín miatt érezzük a pompát, a gondtalan életet, így szép a kontraszt, amikor egy-egy karakternek éppen kicsúszik a lába alól a talaj.
Az előadás különálló jelenetekből épül fel, melyek között nézői feladat észrevenni a kapcsolatokat. Egyénfüggő, sikerül-e mindent felfejteni, viszont az én véleményem az, hogy túl egyszerű a képlet. Nagyon hosszan semmilyen jelet nem kapunk arra vonatkozóan, vajon mi köze egymáshoz ezeknek az embereknek, aztán amikor megtudjuk, kissé csalódottak vagyunk, mert a következtetéseink helyesek voltak. Egy jó Agatha Christie krimi körülbelül hasonlóan épül fel, mint az Inkognitó:
találgatunk, újratervezünk, értelmezünk, viszont a regények végén általában meglepődünk. Itt ez a fajta hatás elmarad.
Direkt hallgatóztam távozás közben, hogy csak nekem vannak-e ilyen aggályaim, vagy esetleg mások is osztják a véleményem. Kétféle emberrel találkoztam. Az egyik, aki folyamatosan kérdésekkel bombázta a partnerét, mert semmit nem értett az előadásból, a másik pedig némi túlzással konstatálta, hogy ő bizony már a vége előtt legalább három órával tudta, ki a gyilkos.
Le kell szögezni, a darab nem krimi. Sokkal inkább az mozgatja a fantáziánkat, miképp és miért kerültek bizonyos emberek az adott szituációba. Ennek egy nagyon jó példája Kovács Patrícia Martha nevű karaktere. Érdekes története van, pszichológus, aki kifejezetten az agyi rendellenességekkel foglalkozik, azonban az utolsó percig nem tudjuk, hogyan passzol bele a nagy egészbe. Azért is emeltem ki őt, mert
az előadás nagy átváltozóművésze egyértelműen Kovács Patrícia.
Nála minden kétséget kizáróan elkülönülnek a szerepek, ráadásul mindegyik erős és dinamikus. Hozzá kell tenni, jóval több segítséget kap a ruháktól, valamint a kiegészítőktől, mint férfi kollégái, de így is őt találtam kiemelkedőnek a változatosság terén.
Nagy Ervin Thomas Harvey-ként érvényesül leginkább.
Ő az a tipikus félreértett tudós, akinek remek ötletei támadnak, csakhogy a megvalósítás képességének rendszerint híján van.
Nagy Ervin alakítása végig magával ragadó. Tökéletesen érezteti az egyre fokozódó reménytelenséget, és hiába ugrik egyik szerepből a másikba, mindig vissza tud térni ugyanoda, ahol Harvey-t néhány perccel korábban letette. A színészi játékra a többiek esetében sem lehet panasz. Horváth Szabolcsé a legtöbb átváltozás, és magabiztosan hozza mindegyiket, míg Márkus Luca alakításai a leginkább alázatosak. Márkus az egyetlen a négyesből, akinek egyik figuráját sem lehetne főbb szereplőként azonosítani, viszont minden nagyobb jelenetben olyan feladatokat kap, melyek hiányában érthetetlen lenne az adott főhős története. Márkust akkor is izgalmasnak találtam, amikor épp nem volt a „színen”, ilyenkor mindig kíváncsian leste a kollégáit.
Einstein relativitáselméletére támaszkodva talán kijelenthető, hogy soknak tűnik a két óra játékidő, főleg szünet nélkül. A szünet hiánya egyébként annyiban érhető, hogy megszakítaná az agymunkát, és szinte lehetetlen lenne újra felvenni a fonalat. De az előadás végére
unalmassá válik a folyamatos szerepváltogatás, ráadásul még az utolsó jelenetekben is találkozunk addig ismeretlen karakterekkel,
akiket nem tudunk és nem is akarunk hová tenni, mert már a megfejtésre vagyunk kíváncsiak, ami viszont késik. Persze, ami késik, nem múlik, csakhogy nem esik le az állunk a megoldás hallatán.
Amikor kirakunk egy puzzle-t, már az elejétől tudjuk, mire számítsunk. Nem a meglepetés miatt csináljuk, elsősorban a kihívás a cél. Az út. De ha az út túl hosszú, félbemarad a kirakós. Tehát fontos az út hosszának és a végén várható meglepetésnek az aránya. Ezt az Inkognitónál nem sikerült eltalálni. Ez nem rendezői hiba.
Szőcs Artur érezhetően érti az előadást. Tanítani szeretne, miközben mesél.
Kihangsúlyozza azokat a jeleneteket, ahol a betegségről és az agy működéséről esik szó, szépen vezet végig minket a kirakóson. Sőt, bevállalja, hogy nagyon minimális eszközökkel dolgozik a szerepváltásoknál.
Az agyunk egy érdekes rendszer. Ahogy a darabban elhangzik, bolondot csinál belőlünk, miközben mesél nekünk. Talán ezért is nehéz megfogni és színpadra vinni, miként Thomas Harvey sem tudott később mit kezdeni Einstein agyával a garázsában.
A Vígszínház ennél ügyesebben nyúl a témához: nem csak a felszínt kapargatja, feladatot ad a nézőnek,
csodálatos egyéni és csoportos alakításokat vonultat fel, azonban az előadás nem tud száz százalékos élményt nyújtani. Bár lehet, hogy nem is kell neki, hiszen tökéletes egyébként sem létezik. Legalábbis Einstein szerint.
Nick Payne: Inkognitó. Rendező: Szőcs Artur. Játsszák: Nagy Ervin, Kovács Patricia, Márkus Luca, Horváth Szabolcs. Vígszínház, Budapest, 2023.
A fotókat Gordon Eszter készítette.
