Rémület – efféle érzés keríti hatalmába az olvasót, amikor kezébe veszi Richard Powers angolul 2021-ben megjelent kötetét. Pontosítsunk: zavar uralkodik el rajta, amitől összeszorul a gyomra. A kényelmetlen, bizonytalan eredetű borzongás kiindulópontja viszont csak fokozatosan, a történet előrehaladtával válik világossá.
Nevetségesen nyilvánvaló persze a szorongás oka: az önmagunkkal és saját hibáinkkal való szembenézés. A probléma csak annyi, hogy a ballépések gyakran visszafordíthatatlan és végzetes következményekkel járnak. Az Égig érő történet szerzőjének legutóbb megjelent könyve szemléletesen mutat be néhány, az ember nemtörődömsége és önzősége okozta tragédiát, mely az egyén szintjén éppúgy hat, mint a társadalom egészét tekintve.
Theo Byrne, felesége nemrég bekövetkezett halála óta egyedül neveli speciális igényű gyermekét, Robint. Habár a szakmájában elismert asztrobiológusnak nem okoz problémát a világegyetemben feltételezett bolygók és az azokon fellelhető életjelek kutatása, különleges kisfiával nap mint nap küzdelmes helyzetekbe kerül. A minden élő és lélegző lény szenvedésére érzékeny, természetért rajongó Robbie rosszabb pillanataiban spektrumzavaros jeleket mutat – anyja hiánya pedig jelentősen megnövelte ezek előfordulásának számát.
Dühkitörések, figyelemzavar, szélsőséges makacsság: többek között ezekből áll a tünetegyüttes,
amely alapján orvosok tucatja próbálta egy-egy meghatározott kategóriába besorolni a fiút. Apja azonban saját „szakvéleményt” állít fel, és annak fényében mondja ki a diagnózist: „[a] fiam egy zsebuniverzum, amit reményem sincs kifürkészni.” (13.)
Jótékonyan árnyalja a regény világfelfogását, hogy eltekint a kisgyerek problémájának egyértelmű diagnosztikus megnevezésétől. Ez, a szövegnek már egészen korai pontján jelentkező mozzanat alapozza meg azt a relativitást, amellyel a mű egy-egy állapothoz és minőséghez viszonyul. Apa és fiú nézőpontjának érvényesítése lehetővé teszi, hogy a normális és a rendellenes, az egészséges és a beteg fogalmai viszonylagossá váljanak.
Theo tisztában van vele, hogy nincs értelme címkék alá sorolni egymást,
hisz az élet egyedisége minden általánosítást üressé és elégtelenné tesz. „[A]z egész élet nem más, mint spektrumzavar, amelyben mindannyian valamelyik egyedi frekvencián rezgünk a szivárvány színeinek kontinuumában.” (12–13.)
Azt azonban ő sem tagadhatja el, hogy egyedisége megnehezíti Robbie beilleszkedését a társadalomba. Impulzív természete miatt rátámad egy osztálytársára, és mivel nem az első panaszról van szó, az iskola választás elé állítja a kétségbeesett apát: vagy gyógyszeres kezelésnek veti alá fiát, vagy bevonják az államot a család ügyébe. Nincs más megoldás, mint a feleség egykori barátjához, Martin Currier idegtudóshoz fordulni, aki kockázatos, de mindenképpen ígéretes lehetőséget kínál: bekapcsolja Robbie-t egy kísérleti stádiumú kutatásba, mely arra keresi a választ, hogy „mennyire hatásos a dekódolt neurológiai visszacsatolás”. (134.)
Hogy mit is jelent ez? A „célszemélyben” külső ingerek által különböző érzéseket idéznek elő,
a mesterségesen kialakított lelkiállapotban produkált idegtevékenységet rögzítik, majd ezt egy gép segítségével „megtanítják a növendéknek”. Így tulajdonképpen elsajátíthatóvá válik a nyugalom, a koncentráció vagy a megbocsátás. Úgy tűnhet, Robinnak pont a viselkedésszabályozás ilyesfajta típusára van szüksége. A csavart a kisfiún alkalmazott ingeregyüttes forrásszemélye adja, aki nem más, mint a kísérletben évekkel korábban részt vállaló édesanyja.
A természettel szoros szimbiózisban élő, buddhista szemléletű – ráadásul környezetvédelmi aktivista – Alyssától sokkal többet kap e különös eljáráson keresztül Robbie, mint az eredetileg áhított önuralmat. A kisfiú olyan állatokat és növényeket kezd felismerni, melyekről senki nem mesélt neki, és fokozatosan magáévá teszi néhai anyja világszemléletét. Mintha a halottból az agy és a lélek is a gyermek testébe költözött volna.
Az eggyé válást, az összeolvadást a szöveg tipográfiája is érzékletesen követi,
amennyiben a Robintól és Alytől származó idézetek dőlt szedésűek, ily módon elkülönülnek a többi szereplő megszólalásaitól.
Azonkívül, hogy e „lélekvándorlás” nyíltan idézi fel a buddhizmus meghatározó tanaként ismert újramegtestesülést, a gyászfeldolgozás egészen sajátos formáját mutatja be. A gyermek azáltal, hogy magába fogadja Aly gondolatait és hitét, még egyszer utoljára közel érezheti magához az elhunytat, és jelképesen megvalósíthatja azt a búcsúaktust, amely a tragédia hirtelensége miatt elmaradt. Az édesapa mind növekvő aggodalommal figyeli, miként támad fel szerelme közös gyermekük alakjában. Rémületének egyik fő forrása, hogy Robbie-n keresztül lassan ráeszmél: feleségének volt egy rejtett oldala, melyet ő nem ismert.
Míg a fiú megnyugvást lel a „megtalált” kapcsolatban, addig Theót elborzasztja a megingathatatlannak hitt kötelék fellazulása.
Mint a csodák általában, úgy a Robinra telepedő áldott béke sem tart örökké. A kísérletet az állam felfüggeszti, következésképpen megszakadnak az időn kívüli randevúk anya és fiú között. A gyermek előre sejti, hogy rövidesen kicsúszik kezei közül az utólagos szülői lecke arról, hogyan kell és hogyan érdemes élni. Valami olyasmi történik vele, mint Daniel Keyes egerével: „Apu, elindultam visszafelé. Érzem. […] Mint az egér, apu, mint Algernon.” (Kiemelés az eredetiben, 325.)
Ha nem élne a szöveg a fentiekhez hasonló konkrét utalásokkal, akkor is nyilvánvaló lenne a rájátszás a Virágot Algernonnak című regényre.
Azon túl, hogy a mára klasszikussá vált könyv megidézése bekapcsolja a Rémületet az irodalmi folytonosság emberi idegrendszerre emlékeztetően szerteágazó és kiterjedt hálózatába, ómenként vetíti előre a tragédiát, melyet a mesterséges úton előidézett fejlődés és az annak nyomában járó hanyatlás maga után von. Ez a regény végén be is következik, ám sokkal inkább elkerülhetetlen beteljesülésként, semmint hirtelen és értelmetlen katasztrófaként.
Habár ennek folyamatát már Daniel Keyes megírta (nem is akármilyen színvonalon), Powers regénye ezen kívül is számtalan izgalmas réteggel rendelkezik, melyek mind-mind egyénítik a cselekményt. Ilyen különleges aspektus például a tudomány többszintű tematizálása. Theo szakmájából logikusan következik, hogy az asztrobiológia bizonyos mértékben megjelenik a kötetben. Az igazán érdekes és bravúros felbukkanások azonban nem a mindennapi munkát illető reflexiók, hanem azok az eszmefuttatások, melyek párhuzamba állítják az egyén életét a tudománnyal. Míg egy „civil” valószínűleg előbbi mentén próbálná megérteni utóbbit, addig Theo esetében épp fordított a helyzet:
a zűrzavaros, sokszor érthetetlen világban a természeti törvények és a kétségbevonhatatlan igazságok segítenek eligazodni,
fiának pedig szintúgy ezen analógiák által tud magyarázatot adni bizonyos jelenségekre: „A csillagászatban és a gyerekkorban sok a közös vonás. Mindkettő hatalmas távolságokat leküzdő utazás. Mindkettő olyan tényeket kutat, amelyek túl magasak neki. Mindkettő szorgalmasan gyártja az elméleteket, és hagyja, hogy a lehetőségek korlátlanul megsokszorozódjanak. Egy-két hetente mindkettőt megalázzák. Mindkettőt az ismerethiány működteti. Mindkettőt zavarba ejti az idő. Mindkettő örökös újrakezdés.” (89.)
A galaxisok, a kísérletek és a fényévek vonatkozásában születő magyarázatok nemcsak azt a kissé szokatlan, ám rendkívül magával ragadó létértelmező nézőpontot mutatják meg, amely a két főszereplőnek sajátja, de a regény egyik figyelemre méltó prózapoétikai teljesítményére is rávilágítanak: arra a szerves egységre, amely az egyes szám első személyű elbeszélés megalkotottsága és az elbeszélő fokozatosan körvonalazódó személyisége között megfigyelhető. Az én-narrációt működtető Theo önazonos mesélőként jelenik meg azáltal, hogy saját,
specifikus érdeklődési körének szókészletéből kölcsönzi nyelvi eszköztárának elemeit.
A főszereplő még akkor is következetesen őrzi az olykor talán kicsit rideg, de gondolkodásmódjához vitathatatlanul hű nyelvezetet, ha szerelméről beszél. „Egymáshoz illeszkedésünk nem volt súrlódásmentes, de hasznosnak bizonyult. Kitartást adtam neki, és tápláltam a kíváncsiságát. Ránevelt az optimizmusra, meg hogy legyen étvágyam”. (71.)
A tudomány mindezek felett egyfajta biztos pontként szolgál a csonka családnak, valamint menedéket jelent az életükbe, hétköznapjaikba egyre inkább beszűrődő politikai-közéleti viharok elől. Megnyugtató erejének szép megnyilvánulása a mű egészén átívelő, vissza-visszatérő bolygóközi utazás motívuma:
Theo esti mese gyanánt fiát feltételezetten létező égitestekre repíti el történeteken keresztül,
melyeket a legkülönfélébb tulajdonságokkal ruház fel, és a földlakók számára elképzelhetetlen lényekkel népesít be. Míg a Dvau meglepően hasonlít a Földre, addig a Pelagost végtelen óceán borítja, a Tedia pedig időről időre elpusztul, majd újra feltámad hamvaiból. A kis „kiruccanások” rövid időre feledtetik a gyermek-szülő párossal a való világ zűrzavarát, ráadásul minden esetben rendelkeznek a főhősök aktuális helyzetére utaló jelentésréteggel, újra játékba hozva élet és tudomány párhuzamát. Ha Robin valamit nem ért vagy nem tud feldolgozni a körülötte zajló történésekből, nem kell mást tennie, mint egy bolygót kérnie édesapjától, és máris lecsendesül a vihar – akár kívül zajlik, akár belül.
Amit az apának a tudomány, azt a fiúnak a természet szeretete jelenti. Az anyai psziché közvetlen megismerése után csak még markánsabbá válik Robbie-ban a növények és állatok iránti érzékenység. Megtanulja olyan szemüvegen át szemlélni a világot, mely megfordítja a civilizáció által meghatározott erőviszonyokat: az ember válik betolakodóvá a többi élőlény által benépesített Földön. A technológia előretörése, a kapitalizmus következményei, illetve az egyéni érdekek érvényesítése felfoghatatlan tempóban és mértékben pusztítják bolygónk flóráját és faunáját, és a kisfiú kezdettől fogva tisztában van azzal, hogy saját faja a hibás.
Erre egy kilencéves gyerek kíméletlen őszinteségével több ízben felhívja a figyelmet
– mégpedig olyan mértékű meggyőződéssel, hogy az olvasó érzi, a vád őt is érinti. A regény kiemelendő erénye, hogy képes úgy szembeállítani egymással a modern társadalmat és az élővilágot, hogy a narratíva minden didaxistól mentes marad.
A szereplők természethez való viszonya az, amin keresztül a leginkább megragadható a Theo és szerettei közötti áthidalhatatlan távolság. Bármennyire is próbálkozik, a férfi képtelen azon a szinten magáévá tenni a környező világgal együtt érző, mozduló és lélegző létformát, mint Aly és Robbie. A titokba való beavatás nem történik meg, így mind a feleség, mind a gyermek „[m]agányosan keringő bolygó marad” (232.) számára.
A szakadék csak a regényzárlatban szűkül, mikor már mindkettejüket elvesztette, ám ekkor sem önálló és tudatos szemléletváltás útján. Egy viszont biztos:
a befejezés hű mindahhoz, amit a Rémület egésze szeretne mondani az életről, a családi kapcsolatokról, valamint a modern civilizációról.
Richard Powers regénye ijesztően valósághű tükröt tart az ember elé. A kíméletlen kritika mögül azonban a teremtett világ iránti mérhetetlen csodálat sejlik elő. Az univerzum végtelen, és ez a belátás az, ami a legnagyobb tragédiák után is vigaszt nyújthat. Mert tizennégymilliárd év elmúltával még mindig csak a kronológia elején járunk. Ne higgyük hát azt, hogy az idővonalon nincs több hely, hiszen „csak most kezdődik minden”. (Kiemelés az eredetiben, 328.)
Richard Powers: Rémület, ford. Barabás András, Park Kiadó, Budapest, 2023.
A borítófotót David Levenson készítette.
