A napjainkban igen népszerű sci-fi alműfajt, a posztapokaliptikus disztópiát erősíti a legújabb magyar animációs film, a Műanyag égbolt, ami nemcsak emlékezetes vizuális élmény, de komoly gondolatoktól is feszül.
Nagyjából a 20. század második felétől igen népszerűek a filmesek körében a posztapokaliptikus disztópiák, amelyek az emberiség azon félelmére alapoznak, hogy őrült vezetők szeszélyei, egy agresszív vírus vagy esetleg valamilyen kozmikus fenyegetés lakhatatlanná változtatja a bolygót, az emberiség pedig visszakerül minimum a középkorba, ha nem a kőkorba.
A hidegháború során a nukleáris holokauszt jelentette a legnagyobb félelmet,
így az 1968-as A majmok bolygójában és a George A. Romero-féle, mintateremtő Holtak hajnalában egyaránt ezek eredményezik az apokalipszist. Bár a 21. század emberének is van oka az atomfegyverektől és a radioaktív sugárzástól való rettegésre, de a vírusoktól, fertőzésektől talán még inkább félhet, és ezt a koronavírus-járvány már demonstrálta.

A népszerű posztapokaliptikus sorozatokban így egy vírus csinál szörnyet az emberekből, a The Last of Us legújabban például a parazitaként viselkedő gombával riogatta a nézőket.
Hasonlóan rémisztő és valószerű disztópiát vázol fel a Műanyag égbolt, ami bizonyos szempontból a The Last of Us párdarabja,
ugyanakkor komolyabb, mélyebb alkotás is annál, bár sajnos a cselekményben előre haladva meg is bicsaklik.
Végső soron a Műanyag égboltnak is ugyanaz az alapfelállása: az emberiség a pusztulás szélén áll, nagyon kevesen maradtak életben, miután a növények és az állatok kipusztultak az elsivatagosodott bolygón.
A cselekmény 2123-ban, Magyarországon játszódik, mégis óriásinak tűnik a távolság a jelenleg ismert civilizációtól.
Akár a The Last of Us esetében, a Műanyag égboltban is szigetszerű kommunák, városállamok maradtak fenn, ezek közül is a hatalmas kupolával befedett Pest még a legélhetőbb hely, legalábbis látszólag. Látszólag, mert igen rövid az emberek élete, ugyanis ha az egyén betölti az ötvenedik évét, köteles feláldozni magát, pontosabban feladni emberi mivoltát. Egy speciális eljárásnak köszönhetően a „gondoskodó állam” képes növényekké, fákká alakítani az embereket, akik így legalább a bolygó és a jövő generációi hasznára válnak: oxigént termelnek, sőt leveleik és termésük ehető is. Hiába csak beleszületik, senki sem kérdezte, hogy akarja-e, ezt a közös sorsot mindenkinek el kell fogadnia. Stefan, a pszichológus is elfogadta ezt a rendszert, viszont egy nap hite meginog, amikor a felesége,
Nóra úgy dönt, hogy idő előtt, önként vállalkozik a metamorfózisra, mivel gyermekük elvesztése után nem maradt semmi öröm számára az életében.
Stefan ebbe nem törődik bele, elhatározza, hogy bármi áron, de megmenti a feleségét az eddig természetesnek vett, innentől a személyes vonatkozás miatt viszont szörnyűnek tartott fává alakulástól.

A Műanyag égbolt működött volna akár élőszereplős filmként is, mivel az animáció realista ágát képviseli, azaz nincsenek benne szürreális jelenetsorok, nagyjából a klasszikus Disney-rajzfilmekhez (például a Hófehérke és a hét törpe) hasonlítható, szigorúan persze a karakterek és a világ vizuális megjelenését tekintve. Ám nagyon is szerencsés, hogy ebből a történetből nem élőszereplős, hanem animációs film készült, mert
a látványvilág egy-két furcsaságot, elnagyolt tereptárgyat és textúrát leszámítva lenyűgöző.
Eleinte szokni kell a figurák mozgását, mert az darabosnak érződhet, de idővel már fel sem fog tűnni. A karakterek kitüntetett figyelmet érdemelnek, mivel a Műanyag égboltot éppen a Disney által is alkalmazott rotoszkópos eljárással alkották meg, amelynek lényege, hogy valódi színészek arcát-testét rajzolják át. Így Stefanban könnyen ráismerhetünk Keresztes Tamásra, Nórában Szamosi Zsófiára, a további szerepekben Nagy Zsoltra, Patkós Mártonra és Hegedűs D. Gézára is. Schell Juditot inkább csak a hangja alapján azonosíthatjuk, mivel neki egy tőle kevésbé megszokott külsőt varázsoltak a készítők.
Nem szükségszerű a nézői azonosulás szempontjából, hogy egy animált karakter hasonlítson egy létező emberre,
hiszen számos közönségkedvenc kitalált és nem emberszerű figura lépett már színre a filmtörténet során, de így, hogy látjuk és nemcsak halljuk a karaktereket megszólaltató színészeket, speciális, bensőséges élmény Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta műve.

Az emberi karaktereken kívül a posztapokaliptikus Magyarország és Pest látványa is elismerésre méltó, élen a már az előzetesekben is bemutatott, holografikus, kék fényben cikázó fákkal, amelyek egyszerre lélegzetelállítóak és megindítóak. Természetesen az „igazi” emberi fák erdőit is láthatjuk a cselekmény során, és ezek sem kevésbé szuggesztívek, de az említett park azért is különleges, mert gyönyörű és elgondolkodtató, hogy
egykoron valódi, eleve növényként létező fák népesítették be a Földet, ám a 22. századra csak a puszta másolatuk, reprezentációjuk maradt belőlük.
A felismerés varázsával hatnak a jellegzetes magyar helyszínek, illetve ezek posztapokaliptikus változatai. Budapest építészeti stílusa visszaköszön a kupola alá zárt Pest utcáin, a főszereplő átrobog a Lánchídon, hogy feltáruljon, mi maradt Budából (egy nagy, kietlen pusztaság). Még vidékre és Miskolcra is ellátogatnak hőseink a cselekmény során. Összességében mindegyik terület kidolgozására nagy hangsúlyt fektettek a Műanyag égbolt készítői, viszont a posztapokaliptikus „sivár vidékek” néhány totálképen elnagyoltak, olyan hatásuk van, mintha egy 2000-es évek eleji videójátékban csalással a játéktér fölé emelkedve minden elmosódna és poligonmasszává állna össze a játékos előtt.

Ugyanakkor az impozáns formai megvalósítás mit sem érne igényes tartalom nélkül, és a Műanyag égbolt ennek sincs híján, Bánóczki és Szabó műve komoly gondolatoktól feszül. Magyar disztópiából nincs túl sok, és a nemrég a mozikba került, jóindulattal is non-professional alkotásnak nevezhető 129 kihagyott ziccernek bizonyult. A Műanyag égbolt már csak látványvilágával is demonstrálja, hogy a magyar sci-fi jobban működik animált formában, és a történet tovább erősíti ezt a tézist a nagyon következetes háttérsztorival, valamint az izgalmas karakterekkel.
Ez a történet csak látszólag ökológiai töltetű társadalomkritika.
Természetesen benne van, hogy az emberiség nem tiszteli eléggé a Földet, bár nincs egyértelműen kijelentve, hogy az állatok és a növények a környezetszennyezés hatására pusztultak ki. Ugyanakkor azt mind kívülről fújjuk már, hogy túl sok a felhalmozott, tengerbe jutott műanyag és egyéb káros anyag, illetve túl nagy mértékű az oxigént biztosító esőerdők irtása, összességében az ember nemcsak a bolygó, hanem önmaga ellen is dolgozik.
A Műanyag égbolt azonban ennél sokkal több, nem szimplán egy „zöld-film”.
Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta több témát is belesűrítettek, így a néző elgondolkodhat a szabad akarat, a traumafeldolgozás és a gondoskodó elnyomás Kelet-Közép-Európában különösen ismerős kérdésein.

A disztópia ötlete, háttértörténete zseniális, már önmagában is társadalomkritikus, a fennálló hatalmat is némileg érinti, de ahogy nem pusztán ökológiai tézisfilm a Műanyag égbolt, úgy nem is publicisztikus alkotás, ami direkten támad bármilyen politikai ideológiát vagy rezsimet. Sőt, a hatalom ebben a filmben inkább elvont rendszer, gépezet, amelynek vannak végrehajtói, de ezek nem a hatalom arcai, csak ugyanolyan alattvalók, mint maguk a hősök.
A Műanyag égbolt konkrét politikai kritika helyett a „puha” diktatúrák, a kifinomult elnyomórezsimek bírálata, illetve általában az ideológia mint olyan kritikáját fogalmazza meg. Mindannyiunkra érvényes, hogy
beleszületünk egy-egy rendszerbe, amelyet a fennálló rend ideológiája hat át.
Természetesnek, eredendőnek, adottnak vesszük mindazt, ami körülveszi az egyént, legyen szó az oktatási, az egészségügyi intézményrendszerekről vagy a munka világáról, annak kötelezettségeiről. Természetesnek tűnik, hogy mindenki hozzájárul például adók formájában a közjóhoz, csak éppen az a nagy kérdés, hogy ezt mennyiben fordítja a hatalom a közjóra, valamint ennek függvényében mennyire éri meg az ember rövid életének jelentős hányadát rendszerek kielégítésére és működtetésére fordítania ahelyett, hogy valójában a saját boldogulására koncentrálna.
A Műanyag égbolt világában az ember teste maga az „adó”, ezzel fizet azért, hogy a hatalmas kupola megvédi a zord pusztaságtól
és az időjárás szeszélyeitől, hogy civilizáltan élhet, hogy egyáltalán oxigént lélegezhet be.

A filmben tulajdonképpen az a keserű magyar vicc bomlik ki véresen komoly és megdöbbentő formában, hogy „lassan még a levegőért is fizetni kell”. Az alapszükségletekért kell mindent feláldoznia az embernek ötvenéves korában. Nyilvánvalóan a Műanyag égboltban nincs nyílt diktatúra, senkit sem kényszerítenek fegyverrel arra, hogy bevonuljon, Nóra ráadásul önként, idejekorán vállalkozik arra, hogy fává váljon. Ezért is gondoskodó elnyomás az, ami ebben a világban uralkodik, hiszen
a rendszer a viszonylagos jólétért az ember életét, testét kéri cserébe,
holott amúgy ötven–hatvan évesen az egyén ma már bőven nem számít öregnek, sőt a nyugdíjkorhatár kitolásával az állam maga is törvényesíti ezt.

A Műanyag égbolt komplexitását jelzi, hogy minden negatív konnotációja ellenére a filmben a fává változás összességében nem negatív fényben tűnik fel. Elsőre természetesen szörnyű dolognak érzékelheti a néző, hogy látszólag életerős emberek meztelenül bevonulnak egy, némileg a náci haláltáborok gázkamráit idéző rideg, fémhatású épületbe, majd elaltatott állapotukban már növényként gondozzák őket az erre kijelölt szakemberek. Ám míg a Mátrixban az emberi termőföldek egyértelműen elborzasztanak minket, addig
a Műanyag égbolt emberfái bizonyos szempontból szépek, különlegesek,
sőt mivel valami megmarad az ember lelkéből is bennük, közel sem annyira taszítóak, mint a Mátrix mesterséges méhei.

Ezzel összefüggésben a végkifejlet lehet, hogy egyes nézők számára ellentmondásosnak hat, mert éles kontrasztban áll a korábban felvázolt disztópiával, ám Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta kezdettől fogva következetesen építették fel a cselekményt, így
az emberfalét nem egyértelműen negatív vagy pozitív, miként maga az ember sem, aki felélte és elpusztította a bolygót.
Sőt, a fává változást bizonyos szempontból lehet úgy értelmezni, mint a természettel való újraegyesülést, az ember visszatérését a természeti állapotba, amitől az evolúció során egyre inkább eltávolodott, ami miatt az állatok és a növények ellensége lett.
Nem olyan komplikált és kidolgozott Stefan és Nora személyes traumája, mint maga a disztópia, de a karakterekkel együtt ez is érdekes aspektus. Azt nem kell különösebben ecsetelni, hogy
Keresztes Tamás és Szamosi Zsófia kiválóak a főszerepekben
(miként Hegedűs D. Géza és társai a többi karaktert megformálva), játékuk és arcuk pedig sokat hozzátesz az animált karakterekhez. Drámájukat az alkotók szépen összefésülték a történettel, hiszen a közös trauma idegeníti el Nórát úgy, hogy feladná az emberi életét, szabadulna az elviselhetetlen létezéstől a posztapokaliptikus világ melankóliájában. Mégis az ebből fakadó krízis, a menekülés kényszere, a pusztaságon keresztüli utazás segít a két embernek jobban megérteni egymást. Ennyiben a Műanyag égbolt szintén a The Last of Us párdarabjának tekinthető, mivel abban is egy közös út során kerül egymáshoz közel a két főszereplő.
Akár a nagy ideológiai rendszert, úgy Nóra Stefannal való kiüresedett kapcsolatát is adottnak veszi,
mintha legalábbis természetes lenne ez az állapot, amelyből csak a halál a kiút. A rendszeren is felül kell emelkedniük, hogy egyáltalán rájöjjenek, ez nem a természet rendje, és van alternatíva.
A Műanyag égbolt
egy remek magyar sci-fi, amelyhez jól passzol az animációs forma, színvonalát csak emeli a speciális rotoszkópos technika.
Történetszinten az igazán nagy gond vele az, hogy néhány résznél túl sokáig elidőznek az alkotók, ami lazítja a cselekmény feszességét. Másrészt fellelhetünk benne összecsapott részeket (az autós üldözés) és logikátlanságokat is. Ám ezek nem rontják le érdemeben a végeredményt, Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta műve nemcsak a tavasz egyik legjobb (magyar) filmje, hanem követendő példa is mindenki számára, aki sci-fiben gondolkodik.
Műanyag égbolt, 2023. Írta és rendezte: Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta. Szereplők: Keresztes Tamás, Szamosi Zsófia, Schell Judit, Hegedűs D. Géza, Znamenák István, Nagy Zsolt, Patkós Márton, Olasz Renátó. Forgalmazó: Fórum Hungary.
A Műanyag égbolt a Magyar Filmadatbázison.