Az évfordulók jó alkalmak arra, hogy egy-egy szerző életműve új megvilágításba kerüljön. A támogatások és trendek függvényében ez a fókusz néha túlhangsúlyozott, olykor homályos. De egy olyan megkerülhetetlen alkotóhoz, mint Petőfi Sándor, ildomos viszonyulni, akármennyire nehéz is. Nagy feladat. Ki lehetett ő valójában? Talán mindenkinek van egy saját Petőfije. Egy személyes hőse. Egy különc, akinek jó szavalni a sorait.
Generációs kódok
„Holdsugári ábrándos lelkemnek.”
Két képre emlékszem Petőfi Sándorról, ha a gyerekkoromra gondolok. Két tankönyvi, sötét és morcos képre. Egyiken sem tűnt számomra hősnek. Inkább idegennek. Egy korszak maradványának, amiről tanulok, de amiben valójában nem tudom elhelyezni a költőt. A versei másképpen hatottak rám. Szalmaszálakként égtek a kamaszos vágyaimban, pengék voltak a kocsányon lógó félelmeimnek, gőzös tüzei a boros éjszakáknak.
Petőfi titkos erővel bír a kamaszlélekre.
Megvan benne minden, ami egy identitását kereső, borongós, mégsem bús lázadónak muníció lehet a szerelmes vagy megtört pillanatokban. Vizuálisan viszont kódolhatatlanul elavult jelek tartoztak bennem Petőfihez. A képzeletem szekerein hordott elképzeléseket a gimnáziumig vonszoltam, és féltem, hogy az érettségin számot is kell adnom a távolságról. Szerencsémre a realistákat húztam, és ezzel az orosz tél alá temethettem a márciusi ifjút. A „magyar” szó erejével már akkor viaskodtam, majd évről-évre torzult és távolodott minden szótagja, leginkább a jelenkori ünnepi narratívák miatt.
Realisztikus festmények, élethű szobrok mutatták, hogy felejthetetlen nagy alak volt Petőfi,
de akár egy panteon fantomja: poros és naftalinos lényként lebegett a tudatomban.
Aztán megláttam Gyulai Líviusz A helység kalapácsához készített illusztrációit. Vonzott a merész lendület, a humoros árnyaltság. Petőfi értette az emberi anyagot, és ott, abban a különleges kiadványban ez láthatóvá is vált. Költészete játékká komolyodott, amint alakja a vonalakkal egybeivódott, karakterekké nőtt.
Az Így él Petőfi! című kötet készülésekor zavarba ejtő volt újraolvasni a nagy költőt. Hogyan találok majd érdekes utat egy ennyire központi életműhöz? Lackfi János izgalmas, kortárs alaphangja egyszerre könnyítette és nehezítette a képalkotás folyamatát. Találnom kellett egy köztes, időben és térben is neutrális helyet, amelyben a múlt és a jelen képes összhangban találkozni.
Egyszerre szerettem volna az ő találkozásukat és az én találkozásomat is vizualizálni.
Ez volt a legnagyobb kihívása az anyagnak. Egyszerre legyen reflektív, egyszerre legyen modern, egyszerre legyen lírai és mégis humoros, ugyanakkor egyedi. Egyszerre legyen az én Sándorom és a mi Sándorunk.
Lackfi János versei és szövegei kerek egésszé tették az időutazást. Petőfit élővé igyekeztem tenni az internet hálóján innen és túl, anélkül, hogy fennakadna a sprőd szálakon, anélkül, hogy kiesne a generációs réseken.
Kollázs
„Pillangói könnyelmű lelkemnek.”
Az eszközöm a kollázs lett. A rétegek játéka. Ahogy Petőfi Sándor nyomot hagy 2023 tavaszában, ahogy rajta is átsejlik egy új világ, meghagyva karakterjegyeit, klasszikus vonásait. De mégis mitől kerülhetne közelebb egy mai fiatalhoz?
A tekintet volt az első, amit fontosnak éreztem. Arcot adni a névnek.
A szempárhoz variálni a testet és a formát, de meghagyni valódinak a szemeit, képként illeszteni be, nem grafikaként. Nem akartam újrarajzolni, inkább előhívni szerettem volna. Szerencsére Petőfi Sándor hagyatéka igen gazdag: a pipája, a sakktáblája, a tükre, a bögréje, a szablyája mind fellelhető képi anyagként. Bár csontjairól nem tudunk, de a hétköznapi tárgyait megismerhetjük. A halála körüli talányosság pedig még izgalmasabbá teszi a képregényeken és szuperhősökön felnővő generáció számára. Misztikussá varázsolja. Ebbe próbáltam én is kapaszkodni. A hímzett hálósipkába, a festményekbe és a szuperhősökbe. Talán nem haragszik érte, hogy ennyire szabadon vettem alaki mivoltát, hogy elhelyeztem egy században, ahol fele annyira sem rózsás a helyzet, mint ahogy ő remélte.
A rétegeket egymásra fésülve, a kéziratok részleteit színeken át megmutatva, a megrajzolt alakokat festett, kopottas réteggel montázsolva jutottam el a képek egységéig. A kortárs reflexióknál ezt a technikát megfordítottam, de végül ugyanúgy egymásba olvadtak a rétegek. A találkozási pont bennem volt. A forrásaimat, eszközeimet nagyon tudatosan válogattam: korhű dokumentumok, fényképek, hagyatékok, szobrok reprodukciói, kéziratok, öregített rétegek és kortárs alakzatok. Vektoros rajz, akril, keverve krétával és fotóval.
Toposzok és motívumok
„Szivárványi mámoros lelkemnek.”
Kevés motívum van, amit ne sajátítottak volna ki „a hatalmasok”. Próbáltam kerülni a sztereotip, megfáradt jelképeket. Petőfi alakjából újat szerettem volna felhántani, láthatóvá tenni a humorát és a mélységét, a játékosságát és az eredetiségét. A hazafit elárultnak éreztem, nem akartam én is a talpa alá tenni egy hamis imázs felé vezető lépcsőt. Ő ennél sokkal több. Maga a táj, a tündérmese, a színház, az érzékenység, a vágy és a küldetéstudat.
Nagyon érdekes tapasztalatom, hogy a fiatalok nagy részének már szembetűnő és zavaró, hogy a tankönyvi magyar irodalom láthatóan halott, depressziós fehér férfiak privilégiuma. Petőfi esetében ezen a sablonos képen árnyal Szendrey Júlia is. Remélem, Sándor megbocsájtja nekem, de Júlia még nála is érdekesebb, színesebb korlelet számomra.
Júlia története hús és vérszagú, szomorú mese a valóságról.
Egy fiatal nőről, aki segít megalkotni a hőst, kokárdával, versekkel, míg ő maga árnyék marad a társadalmi normák kőfalai között. Hímez, varr, fordít, csendesen alkot, tűr, majd végül még rosszabbul megy férjhez. Özvegyi fátyolként lebeg elképzeléseinkben, mint egy lektűrből kitépett hisztérikus és hűtlen tüllalak.
Júliát mindenképpen szerettem volna képileg is meghívni a könyvbe. Ő a szerelem metaforája. Jelenlétét bizonyítandó számos tárgyat kollázsoltam a kötetbe tőle, megidézve egy nőt, akinek akkoriban nem jutott jobb sors.
Petőfi Sándor megjelenítésének legnagyobb veszélye pont a nemzeti színbe mártható kisfiú alakja. A finom és naiv, romantizálható vonalai, amelyek az olvasó szeme előtt duzzadnak hedonista, majd forradalmi karakterré. Talán ezért is kell ő mindenkinek ennyire ‒ és talán ezért se kell valójában senkinek. Törékeny és halhatatlan, ez pedig még megfoghatatlanabbá teszi.
Könyvtestben
„Fellegei bánatos lelkemnek.”
Ha csak egy kiállításra készültem volna képekkel, akkor az egyik legizgalmasabb kör kimaradt volna: a könyvtest. Tipográfiailag és szerkezetileg is egybefogni a kötet egészét. Vegyítettem a betűcsaládokat, és az oldalszámnál előhoztam a P. S. monogramot. A találkozási pont a fejezeteknél egy masszív, letisztult, mégis roncsolt betűtípus lett. Kortalanul koros vágású, modern forma, számomra vizuális esszenciája a megemlékezésnek.
A kötet igazi különlegessége abban a komplexitásban rejlik, hogy egy oldalpáron egyszerre kap helyet kortárs és eredeti szöveg.
Kettészedtem a tükröt a komment és a vers elválasztására, mégis egyensúlyra törekedve. Végül színes szalagokkal bontottam szét a részeket, ami egyszerre jelenti a színek játékát és egy korszak motívumát is.
A nagyon izgalmas hanganyag miatt, amelyeken Lackfi János szavalata hallható, QR-kódok is kerültek a kötetbe. Egy madárkával igyekeztem javítani a kód esztétikáját, ez végigrímel a belíven.
Félálomban
„Kert a világ…”
Most jön a legnehezebb része az alkotásnak. A könyv útra kel. Izgatottan várom, hogy a tizenéveseknek sikerült-e egy új utat kollázsolnom egy vagány és bátor költőhöz. Lesz-e saját Petőfijük a szavalóversenyeken túl, aki átsegíti őket a jelenkoron, a belső forradalmakon és a vágyakon. Egy ifjú, aki valóban életre kel bennük a sok apró darabból.
A borítófotó forrása a szerző archívuma.
