Garaczi László legújabb kisregénye egy megérkezni nem akaró világvége fenyegetésének árnyékában szétbomló szerelmi viszony érzékletes beszámolóját adja. A közelmúlt pandémiás helyzetét idéző disztópikus színezetű világban az értékek és az emberi élet drámai pusztulása helyett a hétköznapok időtlensége marad, illetve a ragaszkodás ahhoz, hogy „ezt is túl lehet élni.” (43.)
Biztosan tartogat az irodalom még jónéhány karanténsztorit, nem véletlenül, hiszen akik az elzárkózásban inspirálódnak, azok számára hálás időszaknak bizonyult az önkéntes távolságtartás alkotói ambícióikra nézve. A pandémia egy olyan magunkra való irányultságot eredményezett, mely hasonlatos egy kellemetlenül hosszasan kitartott tükörbenézéssel. Amíg alapvetően kerülnénk az efféle hosszas önvizslatást, addig a Weszteg elbeszélői olyan közel hajolnak, hogy nem csak a tükör, de az abban feltűnő arcuk is görbe lesz.

A szövegszerveződés követését tekintve látszólag könnyű a dolgunk, hiszen Hajni, Bruno és Sybille megfigyeléseit olvashatjuk, de néhány oldal után egyértelművé válik, hogy sokkalta szövevényesebb viszonyokról van szó a regényben. A kis fejezetek elején Hajni vagy Bruno nevének megjelölése fogódzóként szolgál, de a későbbiekben a két különböző helyzetben, egymással minimális kontaktusban lévő elbeszélői hang gyakran egymásba csúszik.
Tulajdonképpen azáltal tudunk meg többet a szereplőkről, hogy egymást beszélik el,
miközben zavaros élethelyzeteikben próbálnak kapaszkodót találni, és többnyire céltalan tevékenységekkel ütik el az időt. Csak találgatnak a másikat illetően, hiszen az egymás iránt érzett vonzalmak nem írják felül az önkéntes távolságtartást. Hajni és Bruno szakításukat követően főként csak félinformációkkal látják el a másikat, a találkozás lehetőségét pedig szándékosan kerülik. A szakítás oka Zita, akiről Bruno hallgat, hiszen a nő azóta szintén távol van, méghozzá Berlinben.
A szerelmi háromszög azért fontos, mert Zita közvetítésével jelenik meg a harmadik elbeszélő, Sybille Koch, berlini ökofeminista.
Az ő disztópikus regényének különböző részleteit olvashatjuk fordításban.
A szöveg látszólag egyértelmű szólamai azonban rohamos léptékben kontaminálódnak. Átjátszási pontok például a visszatérő emlékképek, melyek véletlenszerűen törnek utat maguknak a gondolatfolyamban. Ezek az események nem rögzültek, hanem változatos módon újraforognak Hajni és Bruno között. Ilyenek például egy horgászás emlékképei vagy a többször visszatérő városligeti események, melyek gyakran erőszakos vagy perverz vágyak színrevitelévé alakulnak. Bruno esetében például képtelenség megmondani, hogy Mortal Kombatozik, vagy éppen ténylegesen verekedésbe keveredik a ligetben egy hajléktalannal. Utóbbi jelenet egy traumát is sejtet, amint az elbeszélő több ízben az apjával azonosítja a vele agresszívan fellépő hajléktalanokat. Befejezettségről árulkodó események ezek, melyek üresen ismétlődnek.

A tulajdonnevek mögötti hangok egymásba fűződését Sybille szentenciái is megfogalmazzák: „Az ember nem rögzített, nincs bebetonozva, nem szétszerelhetetlen.” (87.) Ebben az értelemben hullik darabokra Bruno és Hajni is az elbeszélésfolyam során. A Schnabel doktor énekeinek részletei könnyen értékelhetőek kicsinyítő tükörként, hiszen Bruno esszépróza-versdrámaként határozza meg, melyet akár a Wesztegre is vetíthetünk. Ugyan prózai formájú, de az asszociatív, szórványos szövegszerveződés megfoszt a linearitástól. A cselekmény valójában akkor történik meg, amikor olvasóként felfedezzük a párhuzamosságokat, és kapcsolódási pontokat képzünk a szereplők töredékes gondolatai között.
Azonban mégsem kirakósról van szó. Nincs végső értelem, nagytotál.
Sybille élesszemű íróként találóan a „beomló és újra épülő kristályszerkezet” kifejezést használja, amely hatványozottan érvényes a felbomló és újra formálódó elbeszélőkre nézve.
Az egyfelvonásosból kisregénnyé bővülő Weszteg rendkívüli alapossággal jeleníti meg azt, hogy miként válik nehézséggé egy egyszerű bevásárlás, hogy egy hosszabb utazás milyen komoly szervezést igényel, ha lehetőség szerint nem akarunk érintkezni semmivel és senkivel a környezetünkben.
Minden lépés egy taktikai (sakk)játszma,
amint színlelt köhögéssel kívánunk másokat távol tartani magunktól, és tudományosan sohasem igazolt praktikákhoz folyamodunk, hogy fertőtlenítsük magunkat egy véletlen érintkezést követően. A társadalmi pillanatképek, a megszokott világkép és a gyakran visszatérő Városliget helyszíne a Wesztegben azonban sokkal inkább emlékeztet bennünket a Gyönyörök kertjének néhány részletére. A pusztuló társadalom leírása Sybille nagyívű, korokon átívelő, különböző járványhelyzetekről szóló megrázó szövegével szemben Hajni és Bruno szemein keresztül inkább abszurd hangvételűvé válik. Az elbeszélésbe ékelt hírszalagok vagy kormányinfós tájékoztatókból merített, közéletben is nagy népszerűségnek örvendő egysorosok közé Garaczi belekanyarít egy adag fiktív mondatot is, ezzel a különböző megmosolyogtató kijelentések között elmosódik a határ. A pandémia létbizonytalansággal telített világa így válik fenyegető disztópiává.
Merőben leegyszerűsítő volna, ha a Weszteget csak a közelmúlt járványhelyzetének krónikájaként könyvelnénk el.
A járvány tulajdonképpen csak emlékeztető. Felhívja a figyelmet a világvége lehetőségét folyamatosan magában hordozó világ tényére, és felveti a kérdést, hogy miként lehet létezni egy merőben abszurd közegben. A vírus pedig nem csak a kezekre ragad. Gondolati szinten, a nyelvben is terjed. Nem lehet egy bolti bevásárlás után hosszas szertartásossággal és Tatrateás kézfertőtlenítővel, illetve Stroh rumos öblögetéssel megszabadulni tőle. Már az elbeszélők sodró lendületű gondolatfolyamán belül van, kisajátítja azt.

A tudatos távolságtartás azonban nem tekinthető kizárólag a járványhelyzet termékének. A virtualitásból adódó közvetettség egy olyan komforthelyzetet teremt Bruno és Hajni számára, amelyben hangüzenetek és aranyos gifek formájában komolyabb kitettség nélkül lehet kapcsolatokat fenntartani. Úgy tűnhet, a szimulált valóságban a Weszteg szereplői elkerülhetik az érzelmek kontaminációját, ám minden távolságtartásuk ellenére létrejön a kölcsönös fertőzés.
A Weszteg a járványhelyzet kontextusán túl ugyanis egy szerelmi történet.
Bruno sajátos (le)kapcsolódásán keresztül mutatja meg, hogy a virtuális aktivitás, az időzített gifek már csak a távollétről, a másik eltűnéséről adnak számot. Nagyon egyszerűen fogalmazhatunk úgy, hogy ez egy szakítás története, mely két ember fokozatos eltávolodását mutatja be. Az események tragédiája azonban nem az elválásban, hanem a ki nem fejezett vágyakozásban van, hiszen a kapcsolat kizárólag az elbeszélők maguk számára létrehozott fikciójában működik. A komfortos digitális díszletben a másik jelenléte csak lájkokban, emojikban, képekben és hangüzenetekben mutatkozik meg. A közvetett közvetlenség médiuma ideális a fizikai távolságtartásra, de az elbeszélők önmagára zárulása megállíthatatlan. A virtualitás csak a magány felismerésére szolgál. A szimuláció azonban akadozik. Hajni és Bruno kapcsolatának emlékei vírusként terjednek szét e térben.
A Weszteg világában a szereplők többé nem találják a helyüket az emlékek között, egybeszakad a múlt és a jelen és a jövő. Minden környezeti eseménnyel részleges érintkezésben van a másik, aki valójában sohasem távolodott el teljesen, csak fél gondolatnyi lépésre van. A pusztuló világ, az erőszak, az elképzelt gyilkosságok és az egykori emlékképek lüktetése párhuzamban van a másik szivárgó jelenlétével. A jelenléthez való ragaszkodás mindössze szándék, de az egyre rövidülő mondatokat és a kimerevített pillanatokat halmozó szöveg csak az elszakadást hangsúlyozza. A világvége a másik idegenségét hozza el.
Garaczi László: Weszteg, Magvető, Budapest, 2022.
A borítófotót Valuska Gábor készítette.