Ari Aster leeresztett egy szondát a tudatalattijába, amiből a felszínen az Amitől félünk lázálomszerű szekvenciái bomlanak ki, melyeket elsőre egy nagyobb képbe illeszthető kirakós darabjaiként próbál értelmezni a néző – mint három óra kényelmetlen szorongás után kiderül, hiába.
Amikor egy egyetemi óra keretében Freud a fallikus szimbólumokról beszélt, előhúzott egy szivart, és rágyújtott. Az anekdota szerint ez nevetésre késztette a közönséget, amire Freud így reagált: „Uraim, ne feledjék, egy szivar néha csak egy szivar”. Persze ez nem jelenti azt, hogy az A24 eddigi leghosszabb produkciójának (mely rekordot pont a rendező előző filmjétől, a Fehér éjszakáktól vette el, nyolc perccel)
ne lennének egymással kölcsönhatásba lépő témái vagy visszatérő motívumai,
inkább arról van szó, hogy azok nem rendeződnek egy lehatárolható struktúrába, sokkal inkább magára az érzetre reflektálnak, mintsem a narratív koherenciára törekednének, nincsenek fixált jelentésrétegek, csak egymással szorosabban vagy lazábban kapcsolódó problémakörök.
Ari Aster harmadik nagyjátékfilmje magyarul az Amitől félünk címet kapta, mégis, a sokszor valóban rosszul csengő tükörfordítás ebben az esetben indokolt lett volna, hiszen a majd három órás mozi premisszáját tökéletesen lefedi:
Beau fél. Mindentől és mindenkitől, de leginkább az anyjától.
Ezt alapozza meg az újszülött perspektívájából felvett „nyitókép”, ami a fiú születésének pillanatát ragadja meg: az anya ordibál a gyerekét leejtő orvossal, miközben az újszülött egyáltalán nem sír. A főcím után egyből a pszichológusnál (Stephen McKinley Henderson) találjuk magunkat, megtudjuk, hogy Beau (Joaquin Phoenix) hosszú idő után újra meglátogatja anyját (Patti LuPone), aki a foglalkozás közben is hívogatja fiát, míg a terapeuta olyan kérdéseket tesz fel neki, mint hogy „Bűnösnek érzed magad amiatt, hogy már jó pár hónapja nem látogattad meg?”, „Kívántad valaha a halálát?”.
Alig telt el öt perc, ám az alaphelyzet már adott, a hazatéréstől kezdve pedig elkezdődik a már a trailerben belengetett őrületlicit:
a maradék 170 perc snittjei a furcsa, bizarr, beteg tengelyen vesznek fel különböző értékeket,
legyen az a fürdőszobai plafonról leeső idegen, egy háborús „veterán” ámokfutása, az élénk kék festéket magába döntő lány, vagy az animációba forduló színházi előadás az erdő közepén. Ezek azonban nem történnek meg igazából, az Amitől félünk jelenetei a valóságból manifesztálódnak, viszont minden esetben a fikció szintjén értelmeződnek: Beau minden apró-cseprő élethelyzetben elképzeli a legrosszabb kimenetelt, mely kivetülések ugyan a realitás sűrű szövetéből bomlanak ki, a körülmények mindig a traumatizált alany elméjének szüleményei. Beau kap egy gyógyszert, amit csak és kizárólag vízzel lehet bevenni, ezért leszalad az utca túloldalán található vegyesboltba (valóság), viszont
ez az egyszerű helyzet a fejében krízissé dagad: először nem talál elég aprót, majd a kártyát is elutasítja a terminál,
miközben minden elvesztegetett másodpercben zombiként özönlenek az emberek a nyitott lakásába – lévén kulcsát ellopták (képzelet).
Képileg is megtörténik az, amit Aster egy korábbi rövidfilmjének (C’est La Vie, avagy „Ilyen az élet”) hajléktalan főszereplőjével mondat ki tézisként:
„Tudod mit mond Freud a horror természetéről? A horror akkor történik, amikor az otthon otthontalanná válik.”
Beau lakását feldúlják, de igazából nála a fejében nincs valami a helyén, már régóta. Az ezt megelőző szekvencia (a kulcs és a bőrönd eltűnése, telefonálás az anyának), illetve tulajdonképpen maga a projekt sem előzmény nélküli, hiszen a jelenet nagy vonalakban már az 2011-es Beau című rövidfilmben is ott volt. Eredetileg pedig ez lett volna Aster első nagyjátékfilmje – Phoenix helyett az azóta elhunyt Billy Mayoval – ám a sors úgy hozta, hogy a „zsidó Gyűrűk Ura” (ahogyan Aster egy interjúban nevezte az új filmjét) az Örökség és a Fehér Éjszakák után készült el.
Az alapvetően négy órásra tervezett feketekomédia tulajdonképpen egy szürreális road movie, kevésbé ambiciózus célokkal, ám annál váratlanabb akadályokkal:
Beau mindent megtesz, hogy eljusson az anyja házához, azonban ami útközben elromolhat, az el is romlik.
Elméletben (fizikailag) ez egy rutinlátogatás, viszont átvitt (tudati) értelemben egy toronyfejes a már születéskor megnyomorított tudatalattiba, mely nap, mint nap kísérti a felnőtt férfit. Beau már a pszichoszexuális fejlődés első, orális szakaszában megreked: nem tud „leválni” anyjáról, nem képes önálló döntéseket hozni, minden abban relációban jó vagy rossz, hogy az a szuperpozíciót betöltő Mona árgus szemei előtt milyen elbírálás alá esik.
A szorongás ezekből a nagyon korán elültetett fixációkból fakad: legyen az szexuális eredetű (nem vesztheti el a szüzességét, mert abba belehalna), hiányzó apaképből adódó („tiltott topic”, ami „fenn van a padláson”) vagy fontossági sorrenden alapuló (anya az első és egyetlen, köré szerveződik a világ) aspektus.
Beau emiatt a saját, mindig a legszörnyűbb eshetőséget feltételező imaginárius terében bolyongva próbál megfelelni anyjának,
mely már a fogantatás pillanatától lehetetlen küldetés. Ez az a neurotikus létállapot, amit Ari Aster a narratíva szintjén ragad meg azzal a szerkesztésmóddal, ami motívumok terén bizonyos szintig felfejthető, ám végeredményben inkább egy mélysötét mozaikra hasonlít. Az Amitől félünk játék a formával és a tartalommal, képtelen ötletek képi megvalósítása, amit igazi kihívás ugyanazzal a lelkesedéssel és érdeklődéssel követni – már ha lehet egyáltalán.
Nincsenek nagy tanulságok vagy különböző elemeket átfogó koherencia – Beau van, és az ő félelme. Ilyen szempontból
az Amitől félünk végtelenül önkényes munka, ami egy percig sem foglalkozik a nézői elvárásokkal,
nem tesz gesztusokat, és egy percig sem köt kompromisszumokat: szelektálás nélkül ráömleszti a közönségre a borzalmat, amely végül egy Truman Show-ra hajazó konstruált térben zajló tárgyalásban eszkalálódik – vagyis eszkalálódna, hiszen Aster túlfeszíti a húrt, így legújabb filmje saját rendezői önzésének áldozatává válik.
Kétségtelen, hogy a snittek szintjén az Amitől félünkben is ott van a legtagadhatatlan, ösztönös tehetség, illetve hosszabb-rövidebb szegmensek erejéig működhet a suspense, ám egy bizonyos ponton (ami valószínűleg egyéni vérmérséklettől függően változik) túl zabolázatlan, a művészi autonómiából fakadó zsenialitás iránytalan, öncélú polgárpukkasztásba (borzongatásba) csap át. Beau kálváriájában
megvan az érték, a mélyebb elemzésre invitáló hangvétel és tematika, ám mindezt elnyomja az indokolatlan mértékű gyötrelem,
melyből katarzis helyett kellemetlen disszonancia képződik.
Amitől félünk (Beau is Afraid), 2023. Írta és rendezte: Ari Aster. Szereplők: Joaquin Phoenix, Patti LuPone, Amy Ryan, Nathan Lane, Kylie Rogers, Denis Ménochet, Parker Posey, Zoe Lister-Jones, Armen Nahapetian. Forgalmazza: MoziNet.
Az Amitől félünk a Magyar Filmadatbázison.
