Egy ülésrend megkerülhetetlensége
Nézem magam a teraszajtó üvegében. Úgy áll rajtam a zakó, mint a gyászhuszárokon. Az arcom öreg, a szemeim utólag bevarrt válltömések. A sütőre gondolok, a vasalóra, a végigégett füstölőkre. Hogy bevettem-e a tablettáimat. Nehezen fordul a kulcsom a zárban, nem akar elengedni a lakás. Köhögés jön a hátam mögül, rövid ütések a dobhártyámon. A kerítésnek támaszkodva dohányzik a szembeszomszéd. Puhára főzött öregúr. Előtte földrakások, elhajított ásványvizes flakon, egy ottfelejtett lapát. Az utcánkban szennyvízvezeték-csere van. A gödrök alján korgó csöveket, a beépítésre várakozó műanyagelemeket bámulja. Köhög. A múlt héten kapott ileosztómát.
Lábujjhegyen kerülgetem a sarat a taxiig. Legalább a vendégfogadáskor szeretném egy rendezett ember benyomását kelteni. Tiszta cipőben lépni oda a kézrázásokhoz, megkezdeni a rámtukmált jégerek betermelését. Aztán lesz, ami lesz. A sofőr tarkóján megerősödött babahaj az újszülött unokaöcsémre emlékeztet. Nyugtalanító a hasonlóság. Szeretnék beleszagolni, tisztázni ezt a képtelen félreértést. Farmeres, övre csatolt szemüvegtartós, maszkulin férfi. Nem hiszem, hogy jól fogadná. A lustán lengedező fenyőfát nézem inkább a visszapillantó alatt. Minden kanyar egy nyikorgó kormánybandázs.
Be kell lépnem a lottózóba. A sofőr megvár kint, az óra jár. Kaparós sorsjegyeket veszek, mentolos rágót. Helyben őrölt kávé az automatából, húzóra. Egy dupla eszpresszóval próbálom elfelejteni az ébren töltött órákat. Lötyögtetem a műanyagpohár alján ülő maradékot, mint aki jósolni akar belőle. A zacc nem tudja, hogy mit cselekszik. A zaccról ezért a jó szándékot kell feltételeznem. Még akkor is, ha omlós barnaságával felidézi bennem a sorsát cigarettázva szemlélő ember képét. Megjelenik Kocsis bácsi arca, meg a hasfalába kapart lyuk. A hetekig tartó munkálatok alatt lehúzva tartott redőnye. Ahogy egybevont mozdulattal intett nekem és hamuzta le a cigarettáját. Mulatni megy, Dénes? Kilépek a lottózó elé. A nyakam köré tekeredik, szűkül a troposzféra. Mindenhol kiver a víz, reménytelen csata indul a testhajlataimban.
Ráírok a barátokra, hátha valaki be tud dobni egy fújós deót, a férje kölnijét, az anyja picsáját, bármit. Egy üzenetben nehéz diszkréten tálalni a helyzetemet. A lényeggel nyitok, hirtelen megizzadtam. Senki sem tud segíteni. Már elindultak, vagy meg is érkeztek. Inget kellene cserélnem, de késésben vagyok. Nem ugorhatok haza. Majd rajtam marad a zakó, az oldalamhoz szorítom a karjaimat, mint egy katona.
Begurul a taxi a rendezvényház elé. A sofőröm zsebre vágja a jattot, leereszti a kocsiablakokat, és úgy vág neki a menekvésnek. Messze innen, el.
Szabadtéren gyülekezünk. Fehér léggömb boltívek, fehér szaténkendők a faágakon. Egy pohár tej ez a kert, zúzottkövek ülnek az alján. A zúzottkövekbe bokáig fúródott emberek. Egy szandálból kirázott nyári délután. Egy facsipesszel odafogott polaroid. Körbeköszönök. Keresem a büdös ember megvetését tolmácsoló gesztusokat.
Hamarosan kezdődik a ceremónia. A padok mögött állok meg, kartávolságra mindenkitől. Az emberek szépek, jobbjukban lazán tartott pezsgőspohár. Bokák, mellkasok, csupasz hátak. Kinek mije van. A vonalzóval nyírt arcszőrzetek univerzumában élünk. Ez egy zárt pórusú világ. Fogadni mernék, hogy többen bekapcsolódtak a csajuk skin care rutinjába. Durrant esténként a retinol, csak a lagziig jeligével. Vannak, akik a telefonjuk kameralencséjére lehelnek. Beletörlik a koktélruhájuk sarkába. Jó képet akarnak lőni a Boldogság Kapujához vonuló szerelmesekről. Ez rendben is van így. Én akkor kezdek összezavarodni, amikor vonósnégyesre átkomponálva szólal meg a November Rain. Mit rejtegethet még nekünk a sors? Egy Phil Collins fagottduót? Egy Toto cimbalom-emlékzenekart? Én egy Cher hegedűfeldolgozásnál biztosan elrágom a ciánkapszulámat. Az állóhangfalakból az If I Could Turn Back Time szól, a sejtlégzésem leáll, hátravetem magam. A habzószájú vendég, így emlékeznének rám.
Ez Liza és Krisztián esküvője. Köszönjük a meghívást, osztozunk az örömötökben. Én és a partnerem, a testszagom. Nézzétek, össze is öltöztünk. Illékonyak vagyunk, színtelenek és gázok. Liza tanúja egy pályakezdő festő. Úgy ül ott, mint aki egy szonettet akar felolvasni. A szerző norvég, alulértékelt, nem ismerné senki a násznépből. Liza tanúja alig várja, hogy az anyakönyvvezető befejezze a szövegelést. Fintorog, amikor elhangzik a kölcsönös igen. Gyakorlott mozdulattal szignózza az iratokat. Azonnal rágyújt. A vőfély szappanbuborék-fújókat osztogat. Fel akarja dobni a csoportképeket. Legyen tele a levegő buborékokkal, háromra mindenki! Ez egy szappanos vízzel megtöltött üvegcse. Ez egy kémcső méretű tégely, a vőfély kispályás trükkje csupán. Számomra viszont a felszabadultan tölthető órák ígérete. Ezért, amikor a többiek fújnak, én, mint a fütyülés gyakorlásában csaló kisgyerek, szívok. A képek után jöhetnek a gratulációk, végtelen sor kanyarog a házasok előtt. Besurranok az épületbe, nem vesz észre senki. Magamra zárom a vécéfülkét, a kilincsre akasztom az ingemet. Dörzsölni kezdem a hónaljamat a fotózásról kimenekített folyadékkal. Nem sajnálom rá az időt, ez az egy lövésem van. Jusson mindenhova, fedjen el mindent. Siker. Plusz egy főm a vártnál hamarabb kell távozzon az eseményről.
A kézmosó felé lépkedve sem eshetek ki a szerepemből: a sliccemet igazgatom, vizelni voltam. Higgyék rólam azt, hogy olyan vagyok, aki nem tud mások előtt, piszoárba. Nem érdekel. Az örömapa mellett engedem meg a csapot. Bézs papírtörlőkbe törölközünk. Gratulálok neki a lányához, most már nem az ő gondja. Nem nevet. A szemöldökét ráncolja, abban bízik, rosszul hallott. Íves mozdulattal karolom át, hátha az érintés visszahoz némi rokonszenvet. Együtt indulunk meg kifelé.
Nyolcfős asztal, kilométerekre a családtagokétól. A közepén abroszból hajtogatott hattyú, süteményestálak, üdítők. Még csak én vagyok itt. Próbálom leolvasni a neveket a kártyákról. István és Enikő, ők bárkik lehetnek. Kinga és Huba, Hubát szerintem ismerem, egy gimnáziumba jártunk. Képtelenség lenne egy élet alatt több Hubába is belefutni. A túloldali kártyát, hiába hunyorgok, nem látom jól. Két név mosódik össze rajta, gondolom együtt vannak. Mellettem Dorina fog ülni. Egy soproni másodunokatestvér. A vőlegény könyvelője. Egy állatorvos özvegye, akit illemből hívtak vissza erre a lagzira. Fogalmam sincs, de remélem, hogy vevő lesz a szemtelenkedésemre. Dorina, kapjál be egy jó kókuszgolyót – mondom majd neki idegesítő mosollyal az arcomon –, a magot köpd a szalvétámba. Megkezdek egy sört, végre hátra tudok dőlni kicsit. A terem oldalában nemzetközi csúcstalálkozót tartanak. A svédasztalon, egy görögdinnyéből kifaragott férfi készül elhajítani egy amerikaifoci-labdát. Krisztián nagy NFL rajongó. Ennyi járt neki a díszítésből, gondolom. Kezd beérni a reggel óta gyűjtögetett éhség az emberekben. Egymás után fogynak el a székek. Megjönnek Hubáék, Pisti meg az Eni Rákostérítőről. Miért ezekkel ülök én? A fél osztályunk itt van, meg a srácok is, akikkel együtt dolgoztunk a strandon. A legénybúcsú. Nem kellett volna elsunnyognom a legénybúcsút. Egy tetovált nyakú srác lép az asztalhoz a csajába karolva. A csaja is teljesen ki van varrva, mintha hosszú ujjú pólóban lenne. Leülnek. Övék a kártya a túloldalról. A neveiket bemutatkozásnál sem tudom elcsípni. Visszakérdezni nem akarok, a semmiről beszélgetni így is lehet. Ellenszenves ez a gyerek. A rendezetlen fogai, a szemöldöke. Örülök, hogy az asztal másik felén ül. A csaja viszont nagyon rendben van, ő idesodródhatna. Ajj, Dorina, csak fele ilyen legyél. De még sehol sem vagy. Üres a széked mellettem.
Újra szót kér magának a vőfély. A botja tele van aggatva szalagokkal. Azt hinném, aki ilyen rutinos, annak nem sípol a kezében a mikrofon. A technika ördöge, lófaszt. Elmeséli, hogyan ismerkedett össze az ifjú pár. Van idő felszolgálni a levest. Kék, fehér majolikatálak gőzölögnek a pincérek kezei közt. Ilyenkor minden vendégből előbújik az illem. Arrébb tolják a kenyereskosarat, helyet csinálnak a poharaik fölött. Ide lehet tenni, köszi szépen. Liza tanújának sört csapolnak a pultnál. Könyököl, a megtelő korsót nézi. Inge mellzsebében cigarettásdoboz domborodik, átüt a fekete a vékony anyagon. Fejből tudja már a történetet. Egy kisállatboltban találkoztak, Krisztián azt hitte, Liza az eladó. Megkérdezte, lesz-e baja, ha elfogyaszt egy félmarék senior kutyatápot. Kávézni mentek, sétáltak a múzeumkertben. Most meg itt vagyunk, és ha hihetünk a szemünknek, Lizán gömbölyödik a ruha. Ütemtervszerű az élet. Aki lecsúszik a határidőkről, azt idegenek és egy üres szék mellé ültetik. Vagy a pultnál áll, amikor mindenki más a merőkanalat vadássza. A sörével a kerthelyiségbe siet, és mintha először venne levegőt, a cigarettájába szív. Az élete egy telt házas ünnepség, ahol nem kíváncsi senkire. Az arcára van írva a klonazepám. Az arcára van írva minden. Jobb lesz, ha a levesemmel foglalkozom. Elég volt mára a drámából.
A vőlegény próbatételei rémesen megalázóak nekünk is, akik csak nézzük. Az részvét és a köddé válni vágyás kavarog a szívemben. A vőlegény nadrágszáraiban körbeadott tojás vagyok. Egy uborkára húzott óvszer. Epres. Vagy maga az uborka, aminek most már a szemétben a helye. Egy durva csípőmozdulatokkal kidurrasztott lufi. A házaspárbaj szóösszevonás. A taps. Nemhogy egy házasság, de az élet folytatásának sincs már értelme ezek után. Krisztián mégis él és nevet. Túljutott a nehezén. Asztalról asztalra jár, érdeklődik, rendben van-e minden. Igazi házigazda. A hetedik zserbót tuszkolom a nyelőcsövembe. Szeretek biztosra menni, ha a vércukorszintemről van szó. Egymásba csúsztatva állnak a felespoharak. A hústálakat már összeszedték, a konyha végében fóliázzák körbe őket elvitelre. Én jövök. Krisztián a vállaimba kapaszkodik, masszíroz rajtuk egy kicsit. Dinikém, Denzel papám, rendben vagyunk? Kaja megfelelt? – kérdezi. Nem hiszem, hogy az igazságot akarod hallani. Az igazság az, hogy az a festő szerelmes a nejedbe. Hogy idegenekhez ültettél bosszúból. Elrejtettél mindenki szeme elől, mint egy kivezetett végbelet. Féltem, hogy egész este rohadt büdös leszek, Krisztián, de a kaja az igen, az finom volt. Áh, nagyon fasza minden, ne viccelj! Figyelj már, Krisztó, ki az a Dorina? Nem jött el? – kérdezem. Dehogynem, az előbb beszéltem vele. Ott ül a közepén, a vörös hajú. Liza kolistársa volt, majd bemutatlak neki – mondja. Hagyd csak! Már a ceremónia előtt bemutatkoztam.
A tetovált nyakú srác és Huba filmekről vitatkoznak. Keretes szerkezet, nyitva hagyott szálak. Igazából egyikük sem tudja, milyen egy jó befejezés. A lányok táncolni mentek. Istvánnál pár órája megláttam egy cigarettatárcát. Azóta nem érdekel, hogy vele mi van. Felállok, megpróbálok hozzácsapódni a régi ismerősökhöz.
Egy esküvőn tobzódnak az isten érintését viselő fogalmak. Feldolgozhatatlanok. Egyszerre próbálunk eleget szedni a töltött káposztából, inni mindenkivel egy felest, és felnőni a barátság vagy a vér szerinti kötődés ideájához. Nem könnyű dolog ez. Ennek megsegítésére, sörkorcsolyának, egy egész iparág alakult. Fehér inges cateringesek szállingóznak az asztalok között. A norvég költő hópelyhei. A vőfély régen lezavarta már a játékokat. A menyasszony húgának csapja a szelet részegen. A fotósnak kettőig szólt a szerződése. Hazament, SD-kártyára menti ki az álmait. Az egyetlen kéz, ami után megszorult helyzetünkben kaphatunk, a DJ keze. A jó érzékű DJ hozott anyagból reflektál a násznép hangulatára. A jószívű DJ-nél lehet számot kérni. A jó fej DJ magától is rak be alternatív slágereket. De hol lenne a DJ megannyi szerző verejtékes munkája nélkül? Nekik is jár a köszönet innen, a tánctér sarkán kilöttyenő sör árnyékából. Köszönjük szerző! Hiszen a szerző leül, és azt mondja, archetipikus jelenségek eddig még ki nem mondott neveit fogja megtalálni. Ismeretlen mezsgyére lép. A szóalakokkal korlátolt, amúgy végtelen fantázia ellentmondásaival küzd meg minden éjjel. Érzelmek szakadékaiba zuhan, visszakapaszkodik a tükörsima falakon. Forró üstbe ég bele, eladja a lelkét. Belenő a talpa az íróasztal alatti parkettába. A végére jár, kerüljön bármibe is. És a szerző akkor azt mondja:
„Tudod jól, hogy a tied a szívem,
Hiszen a szemeidben ott van Mexikó.”
A vonatozás alatt epegörcsöt színleltem. Muszáj volt. Partnerem – a színtelen skarlátbetű, a leprások nyakba akasztott csengője – visszatért gyengélkedéséből. Azóta is szorosan fogja a kezemet, nem enged ismerkedni. Kábultan nézzük egy szaténdémon táncprodukcióját az üresedő rendezvényházban. Mulatni megyek, Kocsis bácsi! Ez a boldogság.
Borítókép: Unsplash