Császi Ádám Háromezer számozott darabja a burkolt rasszizmus fojtogató metafilmje, ahol a hírnév iránti vágy a bántalmazás ki nem mondott mozgatórugója. A főszerepben egy roma színtársulat tagjai készülnek egy darabra, ami személyesen róluk szól, és az ő életükből vett események teszik ki a cselekményét.
Császi első egész estés filmjében, a 2014-es Viharsarokban és a Háromezer számozott darabban kevés a közös. A két film témája szociális jellegében hasonló (mindkettőnek két, Magyarországon kisebbségnek számító csoport áll a középpontjában: egy meleg focista és egy roma színtársulat), de
Császi stílusa az utóbbi nyolc évben jelentősen csiszolódott.
Hajszálpontosan megtervezett hosszú snittek, és a kamera forgatásával való türelmes játék jellemzi végig.
A második filmjének fókuszában álló cigány társulat tagjai mindannyian nehéz körülmények között nőttek fel, az egyikőjüket egy alkoholista és abuzív apa nevelte, a másikat drogdíler barátok vették körül, az egyetlen női tagot pedig megerőszakolták.
Felnőttkori létük elválaszthatatlan a múltban elszenvedett atrocitásoktól,
így nem meglepő, hogy a lányból prostituált, az utóbbi fiúból pedig drogdíler lett. A hányattatott sorsukról készülő színdarab a film borítóján is látható „Sajnálsz? Akkor te jó ember vagy” mottó mentén célozza meg egy szívszorító, empátiát ébresztő darab megalkotását magukkal az áldozatokkal a főszerepben – és pont ebben a burkolt (megjátszott) együttérzésében lesz rasszista. Nem a film, hanem a filmbe csomagolt színdarab.

A darab rendezője ugyanis egy olyan fehér ember, aki a képmutatás és a rejtett rasszizmus mintapéldája. Egy percig nem áltatja magát, hogy belelátna egy másik népcsoport életébe, mégis
a vállára veszi egy róluk szóló darab elkészítését a nemzetközi hírnév érdekében.
Egy német színház felkérésére rendezi a darabot, amelynek sikere az egekig repíthetné karrierjét. Az „autentikus” hatás érdekében személyesen válogatja ki a roma szereplőket, majd miután megtudakolja személyes történeteiket, kihasználja őket. Ahelyett, hogy pozitív, emberi fényben ábrázolná az áldozatokat, és azáltal váltana ki empátiát a nézőből, a mostani züllött és kilátástalan életüket glorifikálja.
Rapszövegbe foglalja, majd elrappeltet egy számot az ex-díler színészével a drogdílerkedésről, vagy épp rekonstruálja a lány megerőszakolásának körülményeit, és eljátszat vele egy jelenetet az újra valósággá tett helyszínen.
Szereplőit nem emberinek festi le, hanem fel (-és ki)használható történetek eljátszóiként, pajzsként pedig magát a művészetet használja.
Szerinte az együttérzést (vagy inkább darabjának sikerét) nem az empatikus ábrázolás adja, hanem a színészek romlott jelenének roma létükkel való összekötése, abból való származtatása: ha cigány vagy, az már önmagában kifogás bármi rosszra, amit csinálsz.

A darab főszerepeibe kerülő egyének valójában nem is főszereplők, sőt, még a nevük és az életsorsuk sem számít. A rendező tárgyai csupán, akik ugyanazt a rasszista bánásmódot kapják – persze csak a színfalak mögött, amit mások nem láthatnak. A film jelenetei többnyire magának a színdarab gyakorlásának a próbajelenetei.
Nézőként ez elbizonytalanít: sokszor csak a próbák közti leállásokban döbbenünk rá, hogy most egy jelenet-a-jelenetben részesei voltunk.
A színészek kiesnek a szerepükből, újra önmagukat játsszák, de olykor nincs tiszta választóvonal színházi próba és valóság, a szerep és önmaguk között. Császi összemossa a színpad és a realitás világát, és arra ösztönöz minket, hogy elgondolkozzunk, melyik jelenet igazi jelenet a színészek életéből és melyik jelenet pusztán a darab egyik fiktív mozzanata.
Ez a metajelleg még egy fokozattal bővül: Császi a színdarab fojtogató rasszizmusát a film médiumán keresztül ábrázolja. A nézőt különleges, de klausztrofób kettős vérttel ruházza fel: egyrészt
látjuk a kész színdarabot, ahogy épp előadják a német közönségnek, másrészt betekinthetünk a kulisszák mögé
és tanúi lehetünk az alkotói munkálatoknak, pontosabban a zárt ajtók mögötti explicit rasszizmusnak, amelynek passzív elszenvedői a roma színészek. Az egyik próbán a rendező egy üres palackkal dobálja a szerinte beleélés nélkül játszó színészeit, majd sorozatosan felszólítja egyikőjüket, vigye vissza neki a palackot, csak azért, hogy megismételhesse a procedúrát.

Egy másik próbán az alkoholista, abuzív apát játszó színészt bántalmazza szóban. A szereplők épp egy gyermekbántalmazásról szóló jelenetet gyakorolnak, és az apa nem érti figurájának érzelmi motivációját, hogy „alkoholista vagyok” vagy „rossz ember vagyok”. Miután leállnak, a rendező arra kéri, hogy ne foglalkozzon a szövegével, mert
a jelenet hitelességét nem a szöveg, hanem a gyerek fizikai bántalmazásának tényleges végrehajtása fogja adni.
Saját terepén, ahol ő irányít, kimutatja foga fehérjét, és nyílt erőszakkal utasítja arra a színészt, hogy ő is nyílt erőszakot kövessen el a fiúval szemben.
Megszállottsága az autentikusság – mindenek felett. Beosztottjait elküldi egy cigánytelepre, hogy keressenek egy házat az előadáshoz, bontsák szét, majd háromezer számozott darabban szállítsák a színpadra, hogy ott újra összerakják. Elképzelése, miszerint annál autentikusabb lesz valami, minél valóságosabb fizikailag,
valójában maga a fizikai bántalmazás fogalma a saját ki nem mondott rasszizmusának keretében.
Persze ordító rasszizmusát nem vállalja fel a nyilvánosság előtt. A darab német premierjének kapcsán tartott sajtótájékoztatón külön megkéri az újságírókat, hogy tartózkodjanak a „cigány” szó használatától, de saját megszólalásainak rasszista jellegét nem csökkenti a tény, hogy ő maga cigány helyett romát mond. Közli az újságírókkal, hogy ez a darab fehéreknek szól, akik meg akarják nyugtatni lelkiismeretüket a romákkal kapcsolatos előítéleteik terén. Ugyan nem mondja ki konkrétan egyszer sem, hogy darabjának főszereplői valójában csak tárgyak, játékeszközei, rejtőzködő rasszizmusa még inkább pusztító, mint a nyíltan kérdező újságíróké, akik közül egyik sem kérdezi a színészeket magáról a színdarabról.
Nem is színeszekként kezelik őket, hanem etnikai Másikként,
és tudatlan kérdéseik is erre mutatnak rá. Az egyik férfitól megkérdezik, hogy milyen érzés fehérként eljátszani egy romát, majd amikor a színész rácáfol, hogy ő roma, az újságíró értetlenül ismételgeti, hogy a bőrszíne alapján nem kellene, hogy az legyen.

A rendező a darabját támogató német színházi szakember előtt is megjátssza magát. A hivatalos vacsorán jó benyomást szeretne tenni rá, ezért az esemény előtt a tükörbe nézve pásztázza saját arcát (a legkisebb önreflexió jele nélkül), és gyakorolja be a szöveget, amivel úgy gondolja, jó hatást tehet a szakemberre. Képmutatását kettőzötten ironikussá teszi, hogy
német beszélgetőtársa tisztában van vele, hogy a roma színészek valószínűleg megvetik saját rendezőjük felszínességét,
és ebben igaza is van. „Ez így tudod, mi? Egy valóságshow” – közli a lány a rendezővel még a film elején. És valóban. Önreflexió nélküli színdarab, amelynek ábrázolásával épp maga a film lesz önreflexív.
A Háromezer számozott darab még egy metaréteggel gazdagodik az utolsó jelenetet követően: a képernyőn a felirat tájékoztat minket, hogy a történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve. A nézői várakozásokat felborító reveláció nem csak felkínálja, de az
arcunkba tolja annak lehetőségét, hogy a színészek mégsem a saját életüket játszották el.
Ami a színpadon – és a filmben – történt, az mind csak fikció lett volna? A film ezek szerint nem valós karakterek alapján készült – vagy mégis?
Háromezer számozott darab, 2022. Rendezte: Császi Ádám. Írta: Császi Ádám, Lengyel Balázs. Szereplők: Farkas Franciska, Pápai Rómeó, Wieland Speck, Pászik Christopher, Varga Norbert, Oláh Edmond, Horváth Kristóf. Forgalmazó: Mozinet
A Háromezer számozott darab a Magyar Filmadatbázison.