Fordulj a nap felé, kicsibabám!
A fiú egyszer elment várlátogatásra Zsoffa nénjével, és ott lehetett nyíllal lőni, abban nem volt túl ügyes, meg be lehetett tenni a fejüket két deszka közé, és lefotózni, mert régen így kötötték ki a piacon a gonoszakat, meg trónszékbe is lehetett ülni, volt korona, palást, biztos megvan eltéve az a fénykép a fiók mélyén, odahaza.
Ott a várban kitettek egy hatalmas kardot, kétkezeset, majdnem olyan nehezet, mint amivel régen szeletelték egymást a harcosok, és aki meg bírta emelni, az kapott egy csokit. A fiú felvette a kardot, megforgatta egy kicsit, és az ember, aki vigyázott rá, megrémült, és hátraugrott, aztán azt mondta, nahát, ő évek óta dolgozik itt, de még senkit sem látott, aki ilyen könnyedén forgatta volna ezt a kardot. Zsoffa nénje csinált fotót, ahogy a fiú emeli a kardot, neki nem volt nehéz, de megérti, hogy másoknak igen, ő nem olyan, mint mások. Pestabá rágyújtott egy cigire, és vigyorgott, hogy na, kisfiam, van ám tököd, aki beszól, agyonbököd! És kérdezték, van-e kedve eljönni akkor is, amikor várjátékok lesznek, pont Kinizsi Pált kerestek, és nem találtak sehol sem. Fizetnének érte pénzt… Pestabá szeme egyből felcsillant, érdeklődött, mennyit, és amikor megmondták, rávágta, hogy ennyiből ő két hétig ihatna egyfolytában a kocsmában, vagyis naná, tuti, hogy elhozzuk a kölyköt, még ha a félbolond vénasszony a feje tetejére áll is. Zsoffa nénje szigorú szemmel nézett rá, jelezve, hogy vigyázzon a lepcses szájára, mert egyszer rá fog szakadni az égbolt. Amúgy ebben a kardemelgetésben nincsen semmi rossz, a fiú nyugodtan eljöhet várjátékozni, ha akar. Az ember izgatottan mesélte, hogy milyen szép aranygombos ruhát kap majd, páncélinggel, hosszú köpennyel, és raknak a fejére vassisakot is, ha találnak egyáltalán akkorát.
A várjáték kész csoda volt, mint egy régi filmben, bevonult a király meg a királyné irtó díszesen felöltözve, olyan peckesen járkáltak, mintha egy deszka lett volna becsúsztatva a hátuk mögé, csak a fejüket biccentették, mikor a mikrofonos ember nagy hangon bemondta, éljen a király és éljen a királyné! Nagy tapsot nekik! A fiú szerint mikrofonos ember nem létezett akkoriban, amikor még éltek igazi királyok és királynék, csak mostanában találták ki a hangosítást, mert az emberek a sok ricsajtól egyre süketebbek. Annyira süketek, mondta Zsoffa nénje, hogy nincs fülük a hallásra, meg szemük sincs a látásra, ezért nem hallják az Úristen szavát, aki szép halkan szól hozzájuk, mint az anya, aki arcához emeli kisdedét, olyan az ő hangja, mint az üvöltő vihar utáni csendben a lágy szellő susogása.
Amikor elkezdődtek a lovagi csaták, a fiú lelkesen tapsolt és kiabált, a vitézek lovakon vágtatva szurkálták egymást hosszú rudakkal, karddal csapkodták egymás vassisakját, ami rettentően csengett-bongott, aztán leugráltak a lovakról, és csihi-puhi, kardokkal ütlegelték a pajzsokat, amik még jobban csattogtak. Mindenki biztatta őket, hogy hajrá! Megostromoltak egy szalmavárat, felgyújtották a bálákat, és a füstölgő, égő kupacok közt karddal meg lándzsával meg fejszével verekedtek, le is dobálták egymást a földre, és ott agyonszurkálták azt, aki elesett. A hullákat lábuknál fogva húzták hátulra, de azok aztán felálltak, és visszarohantak a csatába, mintha ők lettek volna Lázár, aki Jézus barátja volt. Az asszonyok szomorkodtak, hogy hagyta őt meghalni, de Jézus csak annyit mondott, ne féljetek, bízzatok, nem halt meg, csak alszik, és feltámasztotta a halottat, pedig ki is nevették, hiszen aki már négy napja nem él, az megbüdösödik. Ámultak, mikor előjött Lázár a sírból, és nem kékes meg dögszagú volt a bőre, mint a rothadás, hanem hófehér, mint egy csecsemőé.
Aztán kitették a csatatérre azt az óriási kardot, amit négy ember cipelt oda, és bemondták, hogy aki úgy megemeli, hogy a pengéje ne érjen a földhöz, az kap egy adag ingyen csülköt a sátornál, hogy még erősebb izmokat építhessen belőle. De hiába mentek oda nagy és muszklis férfiak, épp csak meg tudták mozdítani. Az egyikük majdnem felemelte, de visszaejtette, amikor a kard hegye épp felemelkedett volna a földről. A mikrofonos ember megkérdezte, akkor senki többet harmadszor, nincsen tehát olyan erős vitéz itten, aki megragadja a csodakardot, és megvédi a hazát a barbár hódítók ellenében? Nagy csend lett, mert úgy látszott, Magyarországnak a török kezére kell jutnia, és ezen mindenki elszomorodott, csak a csipszet ropogtatók zörögtek, meg a gyerekek szaladgáltak és kismotoroztak sivítva, meg a telefonálók mobiloztak. És akkor a trombitások rázendítettek, és szép lassú léptekkel bevonult a fiú. Kék és piros volt a köpenye, ezüstös a sisakja, térdig érő, fényes bőrcsizma a lábán, és ahogy körbeballagott, először letérdelt a király és a királyné előtt, és Zsoffa nénje azt mondta, ez nem bűn, bár ember előtt nem térdelünk soha, de a királyok régen Istentől kapták hatalmukat, bekenték őket szent olajjal, és amikor előttük letérdelt a nép, igaziból az Úrtól kapott hatalom előtt térdepeltek, és abban nincs semmi rossz. A fiú aztán középre ment, meghajolt a közönség előtt, megadva nekik a tiszteletet, mint egyszerű ember a másiknak, békesség nektek, mondta az Úr, mikor belépett a tanítványokhoz feltámadása után.
Aztán odaért a kardhoz, a mikrofonos ember korábban százszor elismételte, hogy szép nyugisan poroszkáljon oda a kardhoz, mert az úgy hatásos, akkor mindenki nagyon fog figyelni, és a dobosok szilajul pergették a dobverőket közben, és irtó izgalmasan hangzott, bár a fiú nem izgult, mert tudta, hogy bármikor fel tudja emelni azt a kardot, akármennyiszer, csak a nézők izgultak, mert nekik halvány fogalmuk se volt, milyen erős ez a srác, csak azt a sok fickót látták előtte, akik a csülökért cserébe egyszer sem tudták felemelni. Féltek, hogy ő is hiába próbálkozik, és elvész a haza. Íme, hölgyeim és uraim, a hihetetlen erejéről hét határon híres molnárlegény, Kinizsi Pál. Bömbölt a mikrofon, és ez volt a fiú. Persze igazából nem Kinizsinek hívják, hiszen ő a Rocky.
A mikrofonos fickó azt is tanácsolta, hogy úgy kezdje, mintha próbálná megmozdítani a kardot, de nem sikerülne, így még jobban fognak drukkolni és izgulni az emberek, és még nagyobbat éljeneznek, mikor harmadszorra két kézzel csigalassan a feje fölé emeli erőlködve. Persze nem kellene annyira erőlködnie, mert neki ez meg se kottyan, de jobb, ha eljátssza, mert majd meglátja, mennyire fogják szeretni. És tényleg szerették, a fiú látta a szemükben az ámulatot, a kicsi gyerekek tágra nyitották a szemüket meg a szájukat, és hitetlenkedve odakapták a kezüket. Nem a szemük elé, mert akkor nem láttak volna, hanem a szájuk elé. Látszott, hogy irdatlanul meglepődtek. És akkor, a meglepetés csúcsán a fiú elkezdte körbeforgatni a kardot, és a nézők ezt már tényleg nem bírták ki csendben, hangosan kiabáltak meg tapsoltak meg mobillal felvették a mutatványt.
Két fatuskóra lepakoltak két nagy dinnyét, a fiú meg odafordult, és lecsapott a karddal. Az egyik dinnyét rögtön kettévágta, a másikat meg négybe. Odaszaladt két szépen felöltözött lány, egy vödör vízzel lemosták a földre esett dinnyéket, majd ügyesen feldarabolták, tálcán körbevitték, hogy az emberek nagy örömmel ehessenek belőle. Mindenki tapsolt, hogy milyen bivalyerősen legyőzte a dinnyéket.
A mikrofonos ember ekkor ijesztő hangon bemondta, hogy képzeljék csak el, az ellenség fejét épp így, nyissz-nyassz, levágja Kinizsi Pál, a félelmetesen erős és erősen félelmetes vitéz, és az ország egy csapásra megmenekül és a haza felvirágzik, az asszonyok pedig örömükben sírnak, míg a gyerekek örömükben nevetnek. Erre üvöltve előkerültek a sisakos-kardos-pajzsos, lándzsával és baltával hadonászó emberek, akik az előbb még egymást püfölték, és mindannyian rárontottak a fiúra. Neki végig csak állnia kellett egyhelyben, és két kézzel forgatni azt a dögnehéz, de neki pillekönnyű kardot, a harcosok pedig nagyon ügyesen mindig rácsaptak a kardra, csak úgy csengett, majd egy hatalmasat repültek vagy bukfenceztek, és nemsokára mindannyian ott hevertek egy kupacban, és csak úgy nyögtek meg jajgattak, mint akinek nagyon fáj mindene. Mikor végzett az összessel, a fiú beleszúrta kardját a földbe, és meghajolt, miközben a közönség hatalmasakat kiabált, hurrázott meg tapsolt. Újból odalépdelt a királyhoz meg a királynéhoz, és térdre ereszkedett előttük. Ekkor bejött két szépruhás ember, a fiú fejéről levették az ezüstsisakot, és aranysisakot tettek rá. A mikrofonos ember bemondta, hogy Kinizsi Pált, ezt az egyszerű molnárlegényt csudás vitézségéért hálából őfelsége, a király, és annak a felesége, a királyné nagy hadvezérré teszi, ezüsttel és arannyal halmozza el. Később a bajnok Kinizsi Pál számos csatában győzedelmeskedett, és diadalra vezette seregét, a koronához való hűségét pedig mindhalálig megtartotta. Erre megint nagy tapsolás és kiabálás kerekedett, a fiú meg körbejárt, és meghajolt a látogatók felé.
Ezután hangos zenét kapcsoltak be, és vége lett a harcnak. Egy nagy asztalt cipeltek be középre, azon egy hatalmas tál volt, abban pedig irdatlan kupac hús meg zöldségek. Hatalmas vekni kenyerek, és kupákban bornak látszó gyümölcslé, mert mégsem akarták, hogy minden statiszta lerészegedjen. A király meg a királyné leültek, mint aki karót nyelt, vagy fáj a nyaka, csak kicsiket pislogtak oldalra, inkább előrefelé mosolyogtak. A fiú is asztalhoz ült, piros gyümölcslét töltöttek a talpas aranykupájába, majd a mikrofonos ember azt kiabálta, A KIRÁLYRA!, a szereplők meg felemelték az innivalót, és egyszerre ordították, HIP-HIP-HURRÁ! Aztán azt kiabálta, A KIRÁLYNÉRA!, a többiek meg HIP-HIP-HURRÁ! Aztán azt, hogy A KORONÁRA!, a többiek megint HIP-HIP-HURRÁ! Aztán azt, hogy ÉLJEN A HAZA!, és a többiek újra HIP-HIP-HURRÁ! Aztán VESSZEN A TÖRÖK! és HIP-HIP-HURRÁ! Aztán HAJRÁ, MAGYAROK! és HIP-HIP-HURRÁ!
Ezután jött az a feladat, amiért Zsoffa nénje szigorúan nézett a fiúra, mert szerinte, ha tiszteletben tartjuk az ételt, azzal megtiszteljük Istent, aki jóságában bőségesen juttat nekünk legjava falatokat. Itt viszont nem kellett megtisztelni, mert minél malacabban falták a kaját, annál jobban tapsolt a közönség. A fiú rettentően élvezte, hogy szanaszét szaggathatja azt a hatalmas vekni kenyeret, és széttépheti a nagy csülköket, majd visszadobhatja a tálra a felét. A krumplit maszattá nyomta, és a szájába tömte, feldobálta és szájjal elkapta a retkeket meg a paradicsomokat, a zöldhagyma pedig kétoldalt kilógott a szájából. Egymás fején törték szét a főtt tojásokat, és dobálóztak a tojáshéjjal meg a csülökcsontokkal, majd a lakoma végén a terítőbe törölték a szájukat, a kezüket meg a szolgák hajába, hiszen a mikrofonos ember erre biztatta őket. Ilyen sok ruhában és vasöltözetben ilyen malacul enni szörnyen fárasztó, dőlt róluk a veríték, de azért csak tömték magukba az ételeket, zabáltak két pofára, és a fiú fél szemmel látta, hogy Zsoffa nénje ijedten figyel, de mit tehetett volna, hiszen éppen pénzt keresett azzal, hogy malacul eszik, és még oda is integetett Zsoffa nénjének zsíros kézzel, majd hozzávágott egy csirkecsontot az egyik szolgához, és belemarkolt a süteményestálba. Ivott rá piros gyümölcslevet, a pirosság csak úgy csurgott kétoldalt a szájából, ezen is mindenki nevetett, majd beletörölte a fehér terítőbe a piros pofáját, és szuszogott, mint a disznó, úgy el volt telve. Zsoffa nénje mindig panaszkodott, hogy kieszi őket a vagyonukból, és a világ összes kajája nem elég neki, most segíts meg, Mária, ó, irgalmas Szűzanya! De a várjátékon úgy zabálhatott kedvére, hogy még fizettek is érte, sőt, biztatták is, egyáltalán nem volt tilos a malackodás! Azt magyarázta a mikrofonos ember, hogy minél disznóbban és mohóbban falják fel a királyi lakomát, annál éhesebbek lesznek a nézők, és csorgó nyállal megrohamozzák a giroszos bódét, meg a hotdogost, meg a hamburgerest, nagy lelkesedéssel vásárolják a kürtőskalácsot, a gofrit és a fagyit, és ez annál jobb lesz a vállalkozóknak meg a várjátékoknak is, és így a végén mindenki piszkosul jól jár.
A lakoma után egy dézsában mostak kezet meg arcot, megtörölköztek a szépen öltözött lányok szoknyájába, azok meg nevetgéltek. Akkor jöttek a fotózkodók. Mindenki akart egy képet emlékbe, főleg a fiúval, mert olyan marha nagyra nőtt, hogy nem hiszik el, és a kisunoka meg a dédi sikítani fog, ha meglátja, hogy mekkora emberrel pózoltak, ráadásul a régi ruha meg a sisak is rajta maradt közben, ne, dehogy, nehogy levegye, hát ez marha jó, így a legkirályabb, ahogy most van. Gyerekek, öregek, fiatalok, férfiak és nők bújtak oda hozzá, úgy ölelgették, mintha szeretnék, és fura, idegen szaguk volt, mégis hozzá bújtak, pedig nem kiscicák vagy kiskutyák voltak, hanem hús-vér emberek. Nem szőrös, házi jószágok, hanem a teremtő Isten képmásai. Persze némelyik annyira csúnya, hogy a fiú szerint biztos nem hasonlít az Istenre. Ő is a Jóisten állatkája, szokta mondani Zsoffa nénje egyik-másik emberre.
Végül odajött a fiúhoz egy pocakos, csokibarnára lesült fickó, vastag aranylánccal a nyakán, az órája villogott a fényben, és egy irdatlan fényképezőgépet lóbált, ami szintén vakított a naptól. Ennek az embernek volt egy szintén csupabarna felesége vagy barátnője, akit mindig terelgetett ide-oda, és úgy hívta, kicsibabám, gyere ide, kicsibabám, állj oda, várjál, kicsibabám, fordulj a nap felé, kicsibabám, most legyen benne a táj is meg az a frankó kőfal… Azt akarta a pocakos, hogy az asszonykája álljon a fiú mellé, úgy látni lehet, a srác mekkora nagy batár hozzá képest, és tényleg, játékbabának látszott, úgy, kicsibabám, most karold át, kicsibabám, nézz fel rá, kicsibabám, csinálj úgy, mintha nagyon megijednél tőle.
És akkor támadt az aranyláncosnak az a nem nagyon jó ötlete, hogy mi lenne, ha a fiú felkapná a karjába az ő kicsibabáját, mintha tényleg baba lenne, ő meg úgy fotózna le minket, hát ez óriási! A fiú gondolkodás nélkül csinálta, amit a fickó mondott, felemelte kicsibabát, akin egy pántos pólócska volt meg egy rojtos szélű, csöpp farmernadrág, amiből kilógott a pici hasa, selymes volt a bőre mindenütt. Tényleg olyan volt, mint egy kicsibaba, finom, kerek váll, a mellei apró almák, a haja aranyhab, és szempillái akkorák, mint két kefe, a szemében meg akkora kékség, hogy fejest ugranál bele, mint egy tóba. És az illata olyan közel jött a fiúhoz, az egész nő olyan közel jött, mintha összekeveredtek volna a sejtjeik, és már nem is tudta, melyikünk a nő és melyikünk a srác, és látta a pici pórusokat a bőre felszínén, és a finom izzadságcseppeket az orra apró gödrében. Rögtön úgy berúgott tőle, úgy elszédítette őt a kettejük összekeveredése, mintha a talpas aranykupánkba tényleg vörösbort töltöttek volna, és nem piros gyümölcslevet. Nem volt más vágya, mint felkapni azt a semmisúlyú kisbabát, és elszaladni vele a világ végére, ahol nincsenek kopaszra nyírt, pocakos aranyláncosok, kezükben fotógéppel, nincsenek várjátékok és közönség, csak egy hatalmas tenger, amiben ők ketten fürdenek, a kisbaba meg a fiú, majd megszárítkoznak a parton, és gyümölcsöket esznek a gyümölcsfákról, mert rengeteg gyümölcsfa van ott a tengerparton, és gyümölcsmaszatos lesz a szájuk, de nem törlik le soha, vagy ha mégis, akkor beletörlik egymásba, jól összekenik egymást gyümölcsmaszattal, és a kisbaba pici feneke meg a melle meg az aranyhabos haja csupa sós tengervíz és gyümölcsmaszat lenne, és ezt soha nem hagynák abba, mindig ezt csinálnák, ahogy Isten teremtette Ádámot és Évát, férfiúnak és asszonyfélének, és látta Isten, hogy ez így jó, hogy minden, amit teremtett, nagyon jó. A fiú is látta, hogy ez jó, érezte, milyen jó ez az összekeveredés, és máris futni kezdett a zöld gyepen a kisbabájával. Lihegve loholt utánuk a kétségbeesett pocakos fickó a fotógéppel, őt követte a mikrofonos ember meg az összes többiek, és a kisbaba sikoltozott, hogy azonnal tegyék le, segítség, segítsen már valaki!
Végül utolérték őket, elkapták a fiút, aki nevetve földre zuhant, de közben nagyon vigyázott az ő kisbabájára, olyan finoman tette le a földre, hogy csak huppant egy picit, mint egy plüssállatka, mégis nagyon visított, felpattant, és a pólóját, meg a minifarmerét, meg az aranypántos szandálját porolgatta, fúj, koszos lett a haja, nem hiszi el, prüszkölt és káromkodott, hogy mégis mit képzelnek. A pocakos dühösen neki akart ugrani a fiúnak, de amint a srác feltápászkodott, és a fickó észrevette, mennyivel kisebb nála, gyorsan hátralépett két lépést, és onnan rázta az öklét, miközben azt kiabálta, hogy megöli őt, ha kisbabának valami baja lett, ezt kikéri magának, és beszélni fog a céggel, hogy a fiút rúgják ki. Ekkor a mikrofonos ember lihegve odapattant, és mondta, hogy nem szükséges, mert a fiú máris ki van rúgva, ez volt az első és utolsó alkalom, hogy itt járt, mert ez a viselkedés nem megengedhető, kérjen szépen bocsánatot. A fiú bólintott, hogy ha ő tényleg bánt valakit, akkor mindig bocsánatot kér, mert írva vagyon, hogy ne menjen le a nap a te haragodon, és nem is haragszik, de ez csak egy vicc volt, senkinek semmi baja nem esett, és ha nem tetszenek a viccei, azt sajnálja, de nem fog bocsánatot kérni, ha semmi rosszat nem csinált, mert igazság is van a világon. Mire a kisbaba nekiesett a fiúnak, és elkezdte ököllel püfölni, egész magasra emelte a pici, csupabarna ökleit, hogy elérje a mellkasát, és azt döngette, és olyan erős volt a bokszolása, mintha a fiúnak lenne egy másik szíve is, amelyik kívülről dobogna, és ez nagyon jólesett, bokszolás neki ilyen jól még sosem esett. De aztán a kisbaba kifáradt, nem volt szokva talán az ilyesmihez, megpróbálni fájdalmat okozni egy ekkora embernek nem könnyű dolog. Azt visította, a fiú vegye tudomásul, hogy megijesztette, most hallgassa meg, mennyire liheg rémületében, és mennyire dobog a szíve. A fiú válaszolt, hogy neki is ezerrel dobog a szíve, és egyáltalán nem akarta őt megijeszteni, ne haragudjon, az a baj, hogy túl közel kerültek egymáshoz hirtelen, és a fiú egészen megszédült a selymes bőrétől, meg a leheletétől, meg a szempillájától, meg a csupakék szemétől, és már majdnem összekeveredtek ettől a közelségtől. Ha nem akarja, hogy furcsa dolgok történjenek, akkor jobban tenné, ha kicsit távolabb maradna a fiútól, mert amikor ő közel kerül az emberekhez, akkor elég spéci dolgok szoktak történni, higgye el, nem jó dolgok. Ahogy ezt kimondta, a kisbaba teljesen lefagyott, szeme-szája tágra nyílt a csodálkozástól, és az aranyláncos pasas is elhallgatott, majd hirtelen úgy eltűntek, mint aki ott se volt soha.
A többiek is mind elhallgattak, és a fiút bámulták leesett állal. Zsoffa nénje akkor ért oda lihegve, kezét tördelve, mert nem tud szaladni az epéje, a tüdeje, vagy a veséje miatt, ezeket emlegeti folyton, és a nagy csendben egyedül ő siránkozott, hogy jaj, egy pillanatra nem figyel erre a nagyra nőtt gyerekre, s már megint mit tesz a szerencsétlen. A fiú vállat vont, nem csinált ő semmit. Higgadtan levette az aranygombos ruhát, és odament a mikrofonos emberhez, most akkor fizesse ki, és akkor ennyi, kész, vége. A mikrofonos nekiesett, hogy nagyon téved, ha azt hiszi, egy forintot is kap a kezébe, miután majdnem emberhalált okozott, és elijeszti a közönséget. A fiú odalépett a mikrofonoshoz, megmarkolta a mellén a ruhát, hogy el ne szaladjon, és rettentő szelíden beszélt hozzá, mert a lélek gyümölcsei az öröm, a békesség, a türelem, a kedvesség, mondja Szent Pál, és ő már nem akart senkit megijeszteni, mert legtöbben már akkor megijednek, amikor meglátják.
Értse meg, muszáj, hogy kifizesse, a fiú elvégezte a munkát, és ebből a pénzből megveszi azt a piros bokszkesztyűt, amilyen a Rockynak is van, jobbésbal, balésjobb, tapadjon az ütés, ahogy az edzőbá szokta mondani. És ha a mikrofonos ember nem adná oda azt a pénzt, akkor a fiúnak nem lenne piros bokszkesztyűje, és azt nem szeretné, mert már annyira elképzelte, hogy szinte érzi, milyen lesz, amikor beledugja a kezét, és milyen lesz ütni vele a bokszzsákot meg az ellenfelet. Finoman megringatta a mikrofonos embert, mintha az lenne a bokszkesztyű a kezén, és a pasasnak már egészen vörös lett a feje, és mindenki őket nézte, és a fickó beletúrt a zsebébe, és kivette a tárcáját, majd remegő kézzel kiszámolta a fiú tenyerébe a pénzt, amit ígért, és azt dadogta, hogy még egyszer meg ne lássa őt. A fiú elengedte, és azt válaszolta, hogy nyugi, nem találkoznak soha többé.
Borítókép: Unsplash
