Önrendelkezés, önállóság, függetlenségükért küzdő területek. Elsősorban talán e rokon értelmű szavak és ismerős jelenségek juthatnak eszünkbe az autonómia fogalmának meghatározásakor. A budapesti Knoll Galéria Az autonómia horizontjai címet viselő tárlata azonban nem a klasszikus értelemben vett autonómiáért harcoló területekre, sokkal inkább az individuális, egyszerre egyéni és kollektív, politikai és szigorúan apolitikus, mélyen emberi élményekre, és azok művészi-társadalmi-környezeti „lenyomataira” fókuszál.
Az impozáns hatodik kerületi lépcsőházat magunk mögött hagyva, a tágas, napsütötte kiállítótérben egyből a galéria vezetője, a tárlat kurátora Pilinger Erzsébet fogad minket, s rögtönöz nekünk minden részletre kiterjedő, lelkes vezetést. Mint megtudjuk, az osztrák alapítású és fenntartású galéria különféle
művészeti érdekeltségű szakemberek részvételével gyakran szervez utazásokat is, így a kiállítás fokozott „nemzetközisége” is abszolút érthető.
Az autonómia horizontjai koncepciója, hogy a társadalmi felelősségvállalás és -gyakorlás művészetének hagyományos műformáit olyan új médiumként használó alakzatok és narratívák által kívánja megjeleníteni, melyek egyben önreflexívek is.
Izgalmas és egyben fájdalmas módon a kiállítás első mozzanata csupán online térben érhető el. A tárlat ezen része egy, az exklávéban élők identitáskeresését tematizáló közösségi akció, a magyarra érzékletesen „Közös Remegésként” fordított Common Trembling Group nevű kalinyigrádi kollektíva Yasnoe/Ясное című videója. A jelenleg Oroszországhoz tartozó Yasnoe települést belátható időn belül ötödször csatolták el vagy éppenséggel vissza „eredeti” országához, s
a helység hányattatott sorsáról egyébiránt még a porosz időkből a jelenlegi lakosokra maradt német feliratok is tanúskodnak.
Az alkotást eredetileg szintén projekcióként, illetve megrázó hangaláfestése miatt (gyermeki üvöltés-sikítás) „hangeffektként” szándékoztak bemutatni – a művészeti csoport közösségi médiás megkeresését követően azonban (a börtönbüntetés fennálló veszélye miatt) nem érkezett válasz a felkérésre.
Hasonló politikai miliőből érkeztek a Prágában élő fehérorosz alkotó, Rufina Bazlova munkái. Bazlova nemzetközi hírnévre a 2020-as The History of Belarusian Vyzhyvanka című sorozatával tett szert, amelyben
a művész a vyshyvanka hagyományosan női hímzőmesterségét használja a fehérorosz politikai tiltakozások bemutatására.
A vyshyvanka, vagy magyarosan visivánka a hímzett keleti szláv ingek motívumvilágára utal, melyet népviseletként, nemzeti identitást kifejező ünnepi öltözetként elsősorban Ukrajnában, Fehéroroszországban, illetve Lengyelország ruszinok lakta vidékein viselnek, férfiak és nők egyaránt. Bazlova műveiben
a régmúlt írástudatlan asszonyainak egyetlen (ön)kifejezési lehetősége elevenedik meg és gubancolódik össze egy modern konfliktushelyzet szálaival.
Bazlova a kiállításon Fuck War (2022–2023), Autozak (2022–2023), valamint Flags in Kaskad District (2020) című nyomataival, illetve szitanyomással „előnyomott” Változások Tere – shopper bag nevű bevásárlótáskájával vesz részt, a nyomtatott keresztszemesek sokszorosíthatóságának köszönhetően a bevonódás, a rítusban való részvétel lehetőségével (kihímzéssel) kecsegtetve.
Stay) (162 x 15 cm, 2021)
A bevonódás művészeti termékeivel ellentétes falszakaszról a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán végzett Bagi Attila szubjektív létélménye tekint ránk. A fiatal művész a tárlaton két olajfestményével, a Big Boys Don’t Cry és a Big Boys Don’t Cry (Only Two May Stay) című alkotásokkal van jelen, így szolgáltatva gondolati ellentétpárt a részvételiséggel szemben.
A Bagi-művek sötét tónusa egyfajta maszkulin magányosságot, meg-nem-értettséget sugall,
melyben nincs explicit helye olyan zsongó kérdéseknek, mint tér és idő viszonya. A tapasztalható és a megfoghatatlan szinte a szemünk előtt változik és olvad össze a „nagyfiús” festményeken, ezzel is utalva az egyén képlékeny sérülékenységére.
Szintén különféle nemi szerepekre, és ezekhez kapcsolódó élményekre reflektál, és mozog hasonló érzelmi amplitúdón Simon Zsuzsanna Ugly or Beauty? című sorozatának Techno elnevezésű, giclée nyomat-technikával készített, izgalmas keretbe rendezett darabja. A kép
feminista önreprezentációként a művész giccsbe hajlóan csillogóra glitterezett, „technósított” hónaljszőrét ábrázolja.
Az intermédia szakon végzett alkotó elsősorban fotóalapú munkáiról ismert, melyeket képzőművészeti vonatkozásban használ, erős koncepciót sejtetve ezzel az egy ciklushoz tartozó munkák mögött. Ilyen például a divatfotós formanyelvre és az amerikai Marilyn Minter munkásságára hajazó, sőt, a különféle testszőrzeteket fókuszba állítva inkább „szőröző” Ugly or Beauty? is.
Tuboly-Vincze Gabriella alkotása, bár tematikáját tekintve nem, intenciójában egészen biztosan kilóg a kiállítás anyagából, hisz ő nem művészként, sokkal inkább individuumként, civil aktivistaként van jelen a tárlaton. A 2021-ben Spanyolországból indult Rózsák forradalma nevű (Magyarországon a Másállapotot a szülészetben égisze alatt tevékenykedő) mozgalomba azonos című 2023-as fotójával bekapcsolódó
Tuboly önmagát szülés utáni állapotában ábrázolja.
Törzsén feliratok, a fej láthatatlan, a fájdalom tapintható: „Tetszett volna összezárni a lábát; Vágja magát a hátára, vagy leszíjazom; Ennek nincs szívhangja! Nem tud szülni; Egy oltást apának! nem fáj! stb.” – utalva mindezzel a szülészeti erőszak dehumanizáló borzalmaira.
Alisa Gorshenina (művésznevén Alice Hualice), az uráli kisvárosból, Yakhsinából származó, jelenleg Nizsnyij Tagilban élő intermediális művész, akit
a kiállításon való részvételre már konkrét koncepcióval invitált a tárlat kurátora.
Gorshenina sajátosan „szlávos”, igéző, modernül szürrealista, vagyis önmagát is beleszőve „huarealista” (huarealism) művei között két, a kiállításon is látható fotográfiája mellett találhatók festmények, rajzok, textil-installációk és -szobrok, videók, digitális kollázsok, animációk, illetve experimentális jellegű fém-, fa- és kerámia-alkotások. A Knoll Galériában a Nevezd meg az országot (2022) és az Anti-War Coat (2022), vagyis
Háború-ellenes kabát című munkáival mesél életélményeiről az orosz-ukrán háború hátországából.
Utóbbi képét épp a háborúellenes törvény napja hívta életre, amely „alkalomból” Alice Hualice szocreál „díszletek” között, egy lakótelep udvarán áll, fekete télikabátban, melynek mellrészét kettévágott, arccá olvadó, vérző szív díszíti. A kabát hátrészén szlogenként áll a „Nem a háborúra”, melyet Gorshenina saját testén, elismerő és ítélkező pillantások során át vonultatott végig lakóhelyén. Az általunk elképzelt, valóságban is lezajlott jelenet megrázó módon hívja fel figyelmünket az egyéni fellépés és az individuális bátorság fontosságára.
Izgalmas konceptuális intermezzo lehet a kiállításon körbejárva az élőképes, sokat támadott feminista performanszairól híres, olasz származású Vanessa Beecroft felidézése, aki fotódokumentációs munkáiban Simon Zsuzsannához, illetve a tárlat következő alkotójához,
Todoroff Lázárhoz hasonlatosan a nemi-hatalmi szerepek és pozíciók problematikájával foglalkozott.
Todoroff Tablaux Vivant – Delacroix: A szabadság vezeti a népet című művével a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltására válaszként induló mozgalmat idézi fel. A fotós a demonstrációkon készített fényképeiből albumot, az autonómia-törekvéshez méltó összeállítást tervez létrehozni.
Külön, az előzőeknél kisebb, alig fényezett, ám ezáltal sokkal bensőségesebb térben található
a kiállítás két konceptuális „alapműve”, a Habitat 2190 és az I Want a President.
Előbbi a Hanna Rullmann és Faiza Ahmad Khan alkotópáros 2019-es, 16 perces, online is elérhető videója, amely egy igen különleges, a jogfilozófiából a jogba szivárgott jelenséget jár körül. A videó a 2015-ös menekültválsággal reflektorfénybe került, a „Dzsungel” néven elhíresült menekülttábornak otthont adó franciaországi Calais-hoz tartozó Fort Vert természetvédelmi terület építését követi figyelemmel.
Az egykori tábor területe (ahogy az egyéb élettelen természeti tárgyak, vizek, hegyek, mocsarak előtt is „lehetőségként áll”) a jogban környezetvédelmi okokból immár „környezeti személyiségként” van nyilvántartva. Habár egy pennsylvaniai település már 2006-ban magának a természetnek is jogot tulajdonított, a jelenség hamarosan dél-amerikai és európai országokban is föltűnt.
A természet tehát autonómiára tört, ezzel párhuzamosan pedig újfajta ökológiai perspektívákat preferáló gondolkodásmódok jöttek létre,
hangsúlyozva, hogy az emberek és a nem-emberi „személyiségek” viszonyában az ember nem tölthet be vezető szerepet, így nem lehet autonóm, ennél sokkal célravezetőbb együttműködésre, harmóniára, ütközésmentes kapcsolatra törekedni. Ennek értelmében a természetnek nem szabad az emberi autonómia „ellenségévé” válnia.
E gondolatsort Pilinger Erzsébet a kiállítás koncepciójának felvázolásakor ontológiai szempontból tartotta fontosnak, kiegészítve azt többek között David Abram, Kant és Adorno részvételiséggel kapcsolatos eszmefuttatásaival. A tárlaton megjelenő természet, illetve
a ritka fajok uniós jogszabályokon belüli védelme a menedéket kereső, társadalmon kívül került emberek jelenségével áll párhuzamban,
melyek a videóban végigkövetett, védett lápi orchideaféle, a Liparis loeselii allegóriájában forrnak össze.
A kiállítást a Habitat 2190 megtekintése után érdemes Zoe Leonard kortárs amerikai képzőművész és költő alkotásával zárni. A jelenleg New Yorkban élő Leonard elsősorban dokumentarista fényképészeti és szobrászati tevékenységével vált ismertté, főbb
témái közé pedig a társadalmi egyenlőtlenségek, a dzsentrifikáció és a queer közösség életének mindennapi kihívásai sorolhatók.
1992-es I Want a President című, megrázó aktualitású versét egy barátja, az 1992-es elnökválasztáson függetlenként George H. W. Bush, Bill Clinton és Ross Perot ellen induló költő, Eileen Myles ihlette, neki címezve a következő sorokat: „Én queer miniszterelnököt akarok. Olyan személyt akarok miniszterelnöknek, aki felgyógyult a PTSD-ből, házelnöknek pedig egy vallásos meleget, valakit, aki élt egészségbiztosítás nélkül…”, tehát egy olyan embert, aki képes mindazokat jogosan, érdemben képviselni, akik Az autonómia horizontjaira kerültek.
Fontos kiemelni azonban, hogy a kiállításon projekcióként látható magyar szöveg nem fordítás, hanem adaptáció, mely kulturális közegünkkel összhangban az így mégiscsak „fordítói” minőségben résztvevő Szegedi-Varga Zsuzsanna mellett Pilinger Erzsébet közreműködésével jött létre, Zoe Leonarddal egyeztetve. A Leonard-mű projekcióként és élő (a felvételes verziót mellőző) felolvasó-performanszként egyaránt bemutatható, A/4-es nyomatban pedig hazavihető, mintegy konstans mementóként.
A kiállítás finisszázsára május 12-én, pénteken, 18 órától kerül sor, Simon Zsuzsanna és Lukács Máté Szabadság a Vas utcában című filmjének vetítésével egybekötve,
amely a 2020. október 2-i szolidaritási akciót és művészettörténészek által tiltakozásul formált élőképet eleveníti fel. A filmvetítés után az esemény kezdeményezőjével, résztvevőjével, Bicskei Éva művészettörténésszel beszélgethetnek majd az érdeklődők e személyes, intim élményről, s a kiszolgáltatottságban hallatott, kétségbeesett üvöltésről.
Az autonómia horizontjai című kiállítás a budapesti Knoll Galériában tekinthető meg 2023. március 4. és május 13. között.
A borítóképen Todoroff Lázár Tableaux Vivant – Delacroix: A szabadság vezeti a népet (70 x 100 cm, 2023) című fotója látható.
