Nem olyan könnyű
Luna egy üveg borral érkezik, magas sarkújában betrappol a nappali-konyhába, aztán vissza, ja bocsika. Ledobja a csizmáját, és az üveggel együtt felül a konyhaasztalra, szusszan, azt hittem, már sose engednek el. Mindig csak harminc percet kell ráhúzni, a hónap végére meg tíz óra túlmunkám van, és tudod, mit kapok érte? Bort. Meglengeti az üveget. Balatoni kékfrankos. Annyira gáz ez a hely.
Dalma tudja, ha most nem kezd el valamiről beszélni, az következik, hogy ez a város legócskább szállodája, és egyébként is milyen az a hely, ahol két órára is adnak ki szobát?
Dalma az új kávéfőzőt mutogatja, igyunk presszókávét, Bánk beállította a nyomást, ilyet még nem ittál. Luna a haját fésülgeti az ujjaival, ti mit csináltok itthon meló után?
Én meló után is melózok, Bánk régi kütyüket vesz, felújítja, ez a kávéfőző is olyan, mondja Dalma, de Luna nem akar kávézni, itt a bor, igyunk már. Leugrik az asztalról, és kotorászni kezd a fiókban dugóhúzó után, a dugót azután beletöri az üvegbe, mindegy, jó lesz! Majd kiköpködjük a parafát. Vizespoharakba tölti a bort, felhajtja, kicsit remeg a keze, Dalma nem tudja levenni róla a szemét.
Éjszakai műszak után beosztottak nappalra, mert a másik csajnak beteg lett a gyereke. Én is szívjak, mert neki gyereke van? Mindegy, úgyis elhúzok innen nemsokára. Benyúl a pólójába, megigazítja a mellét a melltartó alatt. Visszamászik az asztalra, lóbálja a lábát, megint a pólójába nyúl. Úristen, csináljunk már valamit. Nem iszol?
Elálmosodok a bortól.
Luna forgatja a szemét. Kis láblógatás után körbejárja a nappalit, a kanapén végighúzza a kezét, a polcról leveszi a hangtálat, megütögeti. Bánk asztalán egy kibelezett notebook, fölé hajol.
Ahhoz képest, hogy munkából jött, úgy néz ki, mint aki napok óta nem váltott ruhát, a zakóját összekente valamivel hátul, a szoknyája gyűrött, a haját már biztosan nem mosta meg egy ideje. Ledobja magát a kanapéra, hátradönti a fejét. Hozz még egy pohárral, légyszi. Meg te is igyál valamit, ez olyan siralmas, hogy csak én piálok.
Dalma iszik pár kortyot, közben fintorog, Luna mosolyogva nézi, úgy iszod, mintha életed első piája lenne.
Beszippantja az arcom, annyira rossz, mondja Dalma, Luna elneveti magát, végre. Dalma is leül, felhajtja a maradékot, tölt még. Jó ez a kert, mondja Luna. A kis előkertet nézik a szemközti erkélyajtón át, a borostyánnal befuttatott kerítést, és azt az ágyást, ahol Dalma még a nyáron megpróbált zöldségeket termeszteni.
Elrohasztottam mindent, egyszerűen szétesett a saláta, a répa meg se gyökerezett. Minek kellett neked saláta? Hátha beüt a krach, és nem tudok többé a boltban vásárolni. Dalma, istenem, elképesztő vagy.
Azután hallgatnak pár pillanatig, ilyen se volt még, gondolja Dalma, kitöltik a maradék bort.
Te boldog vagy, kérdezi Luna, nem néz Dalmára, a kiürült poharat a körmével kocogtatja. Nem, nem hiszem. És mit akarsz csinálni, hogy boldog legyél? Őszintén, Luna, nem tudom, mitől lennék boldog. Hát ez az, hogy én se.
Luna mosolyog, le kéne lépnünk együtt. Hova, kérdezi Dalma, habár minden hónapban előáll az ötlettel, és sosem gondolja komolyan.
Mondjuk egy tengerjáró hajóra. Igaz, hogy egyszer már melóztam hajón, és közel sem olyan romantikus, mint elképzeltem, tizenkét óra meló nappal, szűk kabin éjszaka. Olyan csajjal raktak össze, aki nálam is igénytelenebb volt, arra ébredtem, hogy fosik, de tényleg, valami baja volt, bélgyulladás, nem tudom. Kinyitotta a vécéajtót, és esküszöm, olyan bűz jött ki, hogy azt hittem, elhányom magam. És nem mosta ki rendesen a vécét. Ilyen kis szarpöttyök maradtak a perem körül.
Dalma nevet, hagyd abba, ez borzasztó.
Nem ez volt a legrosszabb egyébként, de mindig abban bíztam, hogy a következő meló vagy fickó jobb lesz. Egy ideig az is. Van még pia?
Szilveszterről maradt pezsgő és sör. Jó lesz, mondja Luna, felpattan, már bontja fel a pezsgőt. Amúgy nem értem ezt a pezsgő dolgot, nem is finom. Dalma bólogat, hogy végül is egyik pia se finom, nem azért isszák. Mondjuk a tokaji aszú az olyan, mint egy szörpi, mondja Luna, és a búzasör is elég jó, meg néhány koktél és az áfonyabor. Nevet, teli szájjal. Megbotlik a papucsában.
Tudod, mi lenne jó igazából? Megcsípni egy gazdag faszit, és utazgatni.
Nem unnád meg?
Luna nevet, félrenyel, istenem, megfulladok. De, de. Akkor nyerjük meg a lottót, és felezzünk.
Dalma arra gondol, hogy minél többet keresnek Bánkkal, annál többet költenek, drága kaja, étterem, jó ruha, magánorvos, terápia, a két kocsi, vagy hogy takarítójuk van, ez már az alap, és ha egyszer nem lesz ennyi pénzük, nem fogja tudni, hogyan kell szerényen élni.
Szerintem nem ezen múlik, mondja Dalma magabiztosan.
Luna elkomolyodik, megtörli a száját a kézfejével. Neked nem ezen múlik, mert ügyvéd vagy, a Bánk meg csoportvezető, és az ő teraszos lakásában dekkoltok, amit gondolom a szülei vettek neki, de én egyedül egy albit sem tudok kifizetni. Lehet, hogy nekem kurvára ezen múlik.
Dalma nem tud válaszolni, mert Luna rá sem néz, és könyékig turkál a konyhaszekrényben a különböző sörök után. Igyunk, aztán húzzunk el valahová.
Dalma elvesz egy sört, reagálni kéne valamit. A megfelelő szavakra és a megfelelő pillanatra vár. Luna lehajt egy pohár pezsgőt, utána bontja a sört, nem is látszik rajta, hogy mennyit ivott, elszánt arccal néz ki az ablakon. Visszafordul, most akkor megyünk vagy nem?
Hova?
Valahova, jézus! Ti nem szoktatok bulizni? Kimegy az előszobába. Na jössz? Van egy biliárdos hely alattatok, felszedünk valakit.
Én nem szedek fel senkit, mondja Dalma, határozottan, de remeg a szája, és minél higgadtabbnak akar látszani, annál jobban remeg. Luna gonoszan mosolyog, mert olyan jó a párkapcsolatod? Dolgoztok meg Bánk szerelget? És ha megunjátok, főztök egy kávét?
Luna, most ezt miért csinálod? Dalma is olyan szemét akar lenni, mint Luna, nem csak állni itt meg remegni, és arra a pillanatra gondolni, ahogy Bánk a kávéfőző alá néz, mindketten a kávéfőző alá néznek, és várják, hogy csorogjon a kávé.
Luna leül a földre, a tenyerébe temeti az arcát. Túl sokat ittam, mondja. Aztán egy babáról kezd el beszélni, először Dalma nem is érti, kinek a gyereke, Luna belemotyog a kezébe, egy vetélésről, ami igazából nem is vetélés volt, mert nem akarta a gyereket, ő meg egy baba, az két külön világ, és már időpontja volt abortuszra.
Várjál, te elvetéltél?
Azt magyarázom! Kiköltözött belőlem a gyerek, komolyan, olyan érzés, hogy nem voltam elég jó a magzatnak. Akit nem is akartam! Két hete vérzek, és a mellem még mindig fáj.
Dalma mellé ül a földre, átölelni nem tudja, mert Luna összehúzza magát, feje a két térde között.
Felnéz. Nincs olyan érzésed, hogy a férfiaknak könnyebb? Jó, igen, a férfiak mennek háborúba, de már kötelező katonaság sincsen, csak kefélnek, és az abortuszt meg a terhességet, a szülést, azt mi csináljuk végig. Azt hiszik, hogy jaj de jó, hogy terhesek lehetünk, meg vérezhetünk?
Dalma nem tudja, hogy mi lenne a jobb, ha mond valamit, de akkor mit, vagy csak megfogja a kezét vigasztalóan.
Meg kikészülünk. Az egész hormonális rendszerünk egy kibaszás, de nem így van?
De igen, mondja Dalma, a kezét végül Luna térdére teszi. Arra gondol, hogy ha Bánk most jönne haza, a bejárati ajtó pont eltalálná Lunát, esetleg még bele is rúgna, ha olyan lendületesen jön be, ahogyan szokott.
Anyámék azt várják, mikor babázok már le, mintha ez lenne az életcélom, komolyan. Apám három műszakban dolgozik, anyám otthon varr, és azt várják, hogy majd én is így fogok élni.
Dalma mintha érezné a hüvelyi vérzés sajátosan kellemetlen szagát, vagy Dalma előre hulló hajának van ilyen szaga, de nem, mégis a szoknyából jön, a szoknya alól. Vagy csak beképzeli. Aztán az anyja sírástól eltorzult arcára gondol, amikor azt üvöltötte, hogy ő egyedül nevelt fel egy gyereket. És az az egy gyerek Dalma volt. Állítólag az anyja is elvetélt egyszer, habár sose tudta meg, mi az igazság, mert később úgy mesélte, hogy elvetette, utoljára meg úgy, hogy beteg volt a magzat. Technikailag Dalma a második gyerek, akit az anyjának már nem volt szíve elvetetni, inkább végigcsinálta egyedül, pedig a családban mindenki mondta, hogy mekkora felelőtlenség. És Dalmára nézett, úgy, hogy megértse, a létezése kiváltság, és ezt a kiváltságot neki köszönheti.
Mi egy időre jegeltük a gyerekkérdést, mondja Dalma, csak hogy mondjon valamit.
Luna felnéz, megint azzal a metsző nézéssel, jaj de szerencsés vagy.
Feltápászkodik, na jó, én megyek. Dalma még mondani akar valamit, de Luna már húzza a csizmát, veszi a kabátot, benne van a lendületben. Csókolom Bánkot. De add át neki! Tudom, hogy ki nem állhat. Dalma tiltakozik, hogy nem is, közben Luna nyitja a zárat, az ajtóban még belecsókol a tenyerébe, cuppanósan, és a kezét beletörli az ajtókeretbe.
Borítókép: Unsplash