Nehéz volt előítéletek nélkül beülni a Pintér Tibor nevével fémjelzett Nemzeti Lovas Színház családi előadására, azonban amit ott láttam, azt korábban elképzelni sem mertem volna.
Nem egyszerű műfaj a lovas színház, ráadásul Pintér Tibor (a bulvármédiában Tenya) igazgató a koncepció szintjén a lehető legnehezebb utat választotta. Közismert drámákat, meséket, legendákat dolgoz fel társulatával, az előadásokban pedig prózai részek, dalbetétek, cirkuszra emlékeztető intermezzók és lovakkal kivitelezett akrobatikus elemek, koreográfiák váltakoznak. Így aztán
a színészek többségének az átlagon felüli fizikai erőnléten túlmenően a lovagláshoz, az énekléshez és a színészkedéshez is értenie kell.
Tovább bonyolítja a helyzetet az állatok méretéhez igazodó óriási kifutó, azaz a színpad, melyet valahogyan akkor is meg kell tölteni élettel, ha épp nem vágtázik rajta egy tucatnyi patás. Aztán persze ott van a dolog technikai oldala, az állatok menedzselése, etetése, trenírozása (a lovak mellett pónikat és tevéket is láthat a közönség), a színpadtechnika, a díszletezés, a hangosítás nehezített pályája. Óriási bátorságra vall egy ilyen társulatot szervezni és ebben a műfajban alkotni, a megsüvegelendő merészségen túlmenően azonban sajnos nagyon nehéz volt bármi értékelhetőt találni az Aladdin című, családinak bélyegzett musicalben.
Már az indítás nyilvánvalóvá teszi, hogy itt a Pintér-féle giccs és egománia az úr. A több mint 500 férőhelyes, teljesen megtelt nézőtéren helyet foglalva az akciófilmes Nemzeti Lovas Színház intro után ugyanis meg kellett néznünk az igazgató A világ vadlova című dalának klipjét is, amely a maga 4 perces játékideje ellenére legalább negyed órásnak érződik.
A dal egyébként majdnem egy éve debütált a YouTube-on, így egy előadás előtt vetíteni legfeljebb időhúzásnak jó,
igaz, a trash-élmény sem egy utolsó szempont, így aztán önfeledten énekeltem a szöveget a művésszel. Majd elkezdődött az előadás.
A Disney rajzfilmjének ikonikus dalait nem licencelték, de hamar világossá vált, hogy
ebben az előadásban az Ezeregyéjszaka meséje sokadlagos fontosságú.
A Pintér Tibor által színpadra álmodott kavalkádban egymás mellé kerül Arash Boro Borójának, Tarkan Şıkıdım-jének és a Rag’n’Bone Man-féle Humannek a magyarra átírt változata, de azon sem szabad meglepődni, hogy a címszereplőt játszó Mohácsi Márk lóra pattan, és elénekli a Despacitót (eredeti nyelven), vagy hogy az ízlésbűnözést Dzsinnként és rendezőként is vezénylő Pintér feszülős, kék hálós felsőben és egy virágmintás kalapban idomít egy lovat, miközben a Mert a nézését meg a járását dalolja, amit előtte kamu roma dialektussal vezet fel. Elképesztően szürreális élmény az Aladdin, amihez a koncepció nélkül egymás után dobált dalok, az azokat összekötő, a művházas színjátszó körök ünnepi műsoraira hajazó prózai jelenetek és az olcsó körítés is hozzájárul. Jafar tekintélyt parancsoló botjának végén egy röhejes gumikígyó lifeg,
a varázsszőnyeget egy színésznő alakítja, aki zsákruhában, réveteg arccal vonaglik a színpadon,
Abut pedig egy félmeztelen, mellényes mozgásművész kelti életre, akin igazán elfért volna legalább egy kölcsönzőből kihozott majomjelmez.
A díszletek mind összetákolt hatást keltenek, ráadásul a mondakört megidézni hivatott, barnás árnyalatú, mintás textillel fedett, hungarocellnek tetsző falfelületek köré valamiért görög oszlopok és a reneszánszt idéző szobor-replikák kerültek.
A kultúrákközöttiséget tehát sajátosan értelmezi a darab, az arab-görög-latino-török-roma ízlésficamot ráadásul egy leheletnyi magyarkodás teszi még ínycsiklandóbbá.
Aladdint ugyanis az első kívánsága után magyar herceggé varázsolja a Dzsinn, így aztán Mohácsi a Monti csárdás dallamára lovagol be a színpadra hercegi öltözetben, majd Jafar – Gazdik Dávid rajzolt szakállban – csabai kolbászt rágcsál (ami inkább volt lecsókolbász, mint klasszikus csabai, de ez már inkább csak a saját, Békés vármegyéből importált önérzetemet sértette), az infantilis szultán pedig kalocsai paprikát kóstol.
A legnagyobb probléma a színművel azonban mégsem az igénytelen kivitelezés, a rossz ritmusú párbeszédek, vagy épp az összecsapott koreográfiák, hanem az elképesztő szexizmus, ami egy matiné-előadás esetén különösen váratlanul érheti az egyszeri nézőt. Például az előbbi népnemzeti giccs-zárvány közepette a Dzsinn felkiált: „Most pedig egy magyar szokás következik: AZ ASSZONYVERÉS!” Majd Mohácsi Márk ostort ragad, és a háttértáncosok felé kezd vele csapkodni, akik mindezt magától értetődő természetességgel tűrik. Hiszen ez egy magyar szokás. De már az első felvonás elején láthatjuk Pintér Tibort, ahogyan a levegőben imitál szexet, megmutatva, hogyan kell „lenyűgözni a csajokat”, nem sokkal ezután pedig felcsendül egy dal, ami a nyelves csókról szól. Ilyen tömörséggel és hatékonysággal ritkán tud egy művészeti alkotás megbotránkoztatni, miközben
egyszerre közvetít roppant káros nemzeti sztereotípiákat és bődületes szexizmust,
a Pintér-féle Aladdin azonban mindezt különösebb erőlködés nélkül hozza, szinte a két és fél órás előadás teljes játékideje alatt.
És ha ez esetleg nem lenne elég,
az élményt migránsozós, szakállas nős és sorosozós poénok egészítik ki,
melyek talán elmennek a nézőtéren lelkesen tapsoló gyereksereg és szüleik füle mellett, talán nem. De azért Pintér Tibor feltétlenül szükségét érzi, hogy az utolsó nagy dalbetét során – ez a Human magyarul, a Dzsinn felszabadulásának jelenete – ledobja magáról a textilt, hogy a lezárás során félmeztelenül feszítve mutassa meg a nagyérdeműnek izmos felsőtestét a béklyóit levető szárnysegédet.
A Nemzeti Lovas Színház előadásába tehát sok ponton bele lehet kötni, azonban Pintér Tibor és társulatának művészetét teljesen más fénytörésbe helyezi a darabban elszórt primitív és káros mondanivaló. Anélkül, és talán több öniróniával még egészen jól lehetne szórakozni a produkción, már amennyiben az 5500 forintnál kezdődő jegyár ismeretében is befizetnénk a mókára. Egy ideális világban ezek a lovakhoz valóban kitűnően értő szakemberek inkább egy térformákra és ízléses koreográfiákra építő, mozgásszínházi elemekkel operáló, szilárd szerzői koncepción alapuló performanszművészetet csinálnának, ami
tényleg bizonyíthatná az Aladdinben is többször eldurrogtatott közhelyet: mi egy lovas nemzet vagyunk.
Ennek híján azonban csak annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk felhívni a figyelmet a Kincsem Park szegletében NKA-támogatással zajló, satnya minőségű és ideológiai árnyalatú családi szórakozás visszásságaira.
Aladdin. Rendezte: Pintér Tibor. Játsszák: Mohácsi Márk, llyés Jenifer, Pintér Tibor, Gazdik Dávid, Bencze Sándor. Nemzeti Lovas Színház, Budapest, 2023. április 15.