Szijj Ferenc Ritka események című verseskötete biztosan más lett volna a covidjárvány nélkül. Ám miközben a könyv abszurd etűdjei közérzetünk romlását, a társadalmi hálót roncsoló folyamatokat analizálják, autonóm költői világ épül. Szijj humorral, empátiával és fantáziával megrajzolt univerzuma csattanós választ ad arra a kérdésre, hogy lehetséges-e még autentikus közéleti líra.
A kortárs irodalomról szóló kritikai viták mostanság is rákérdeznek arra, hogyan tud az irodalom a társadalmi valóságra hitelesen reflektálni úgy, hogy megőrizze az irodalomnak a poétikai megalkotottságból eredő sajátos funkcióját. A szociális érzékenységről tanúskodó irodalom kapcsán többen könnyű szívvel emlegetnek „nyomorpornót”, sőt Gerőcs Péter nevezetes Facebook-posztja nyomán, amelyben a szerző az irodalomkritika alulműködését kérte számon, elhíresült a „téma-író” terminusa is. Ide kapcsolnám az irodalom „elnőklapjásodásá”-nak fogalmát is (lásd Milbacher Róbert pamfletjeit), mert az sem pusztán az egyszerű befogadhatóságért kötött kompromisszumokat és az érzelmes giccset panaszolja fel, hanem azt a szomorú jelenséget is, amikor a magát magasirodalomként definiáló szöveg könnyen fogyasztható, késznek feltételezett véleményeket, hiedelmeket és attitűdöket visszaigazoló politikai üzenettel hízeleg értelmiségi olvasójának – ügyes közéleti témaválasztással.
A jelenség feletti aggodalomhoz nehéz nem kapcsolódni,
a probléma kibeszélését azonban nehezíti, hogy ezek az amúgy többé-kevésbé jól argumentált segélykiáltások szemérmesen elhallgatják a szóba jöhető negatív példákat, és a megróni szándékozott pályatársak nevét még véletlenül sem említik. Arról nem is beszélve, hogy milyen volna szerintük a társadalmi problémákra érzékeny és jó irodalom. Üdítő kivétel volt nemrég Borbély András cikke (itt és itt), amely arra tett javaslatot, hogy ismerkedjünk az irodalmi szociográfia műfajával.
És itt van nekünk szerencsére Szijj Ferenc is. Ki hinné, hogy már több mint harminc éve vetette papírra ezt a három varázslatos szót: „metrópótló földalatti villamos”. Noha az 1992-es novelláskötetében, A futás napjában olvassuk, a mai Magyarországra és Budapestre is rácsodálkozhatunk a kifejezésben.
A ráismerés kétféle örömét is megadja nekünk: az egyik a sajátosan hazai ízekből fakad, a másik a kafkai abszurd egyetemességéből.
Az ismerősség érzete ellenére Szijj szövegvilága mégsem adja könnyen magát, ami azzal magyarázható, hogy az egzisztencia peremén vegetáló hősök fájóan aktuális megidézése mindig együtt jár egy ízig-vérig költői létértelmezéssel. Így csinálta ezt A futás napja különös novelláiban, majd kipróbálta ezt nagyobb formában, vagyis regényben is (Növényolimpia), legújabb kötetében, a Ritka eseményekben pedig miniatürizálással, szinte töredékekre redukált rövid verses történetekkel kísérletezik.
Ebből háromszor kilencvenkilencet tartalmaz a kötet, hasonlóan a háromszor harminchárom (plusz egy) énekből álló Isteni színjátékhoz.
Szijj kötete paradox módon éppen a szövegegységek rövid terjedelmével és töredékességével idézi meg Dante Poklának monumentális és teljességre törekvő énekeit. Szijj verseibe csak a személyiségek fragmentumai, motivációik foszlányai fértek bele, ezek mégis esszenciálisan tükrözik az ember egészét, akár a túlvilági árnyak az egykori élőt. Ezek az emberárnyak sajátos kis infernót, elzárt közösséget alkotnak. Az elszórt utalásokból egy blokád alá vont falu bizonytalan körvonalai bontakoznak ki.
A kötet referenciái közt megtaláljuk a járványt, az energiaválságot, az ellenőrzését ellehetetlenítő hatalom problémáját, az elszigetelődésből fakadó egyéni, és az egyéniekből összeálló társadalmi szintű neurózist.
Ha nem volnánk biztosak abban, hol járunk, az olyan frivol szójátékok, mint a „szekértábornok” (Fordított zűrzavar), azonnal eligazítanak,
emlékeztetve a túlhajtott politikai szókincs képtelenségeire, amelyeket persze nemcsak a poétikus nyelvhasználat, hanem a zsurnalisztika és az online népi humor is előszeretettel leplez le. Akár olcsó poénnak is vehetnénk, ha nem ellensúlyozná a versek többségét jellemző, sokkal szofisztikáltabb radikális abszurd, amelyet a szegény tűzoltó történetében is látunk, aki sajátos önfelszámoló logikával számol be élete fő motivációiról: „Olyan énekkart keresek, amiben még énekelnek, / mondta a tűzoltó, akinek már többször is fel kellett gyújtania valamit, […] hogy tüzet olthasson […]. / Ő maga énekelni nem szeretett.” (A tűzoltó)
Szijj Ferenc talányos történeteket ír. Költői attitűdjéből mégis az következik, hogy ellentartson az allegorizálható jelentésnek, a fabulákra jellemző tanulságnak. Ennek ellenére a versek jelentésteremtő és -destruáló mechanizmusa az olvasó számára is belakható, a képzelőerejének is sokat tartogató világot kínál. Az egyébként megfeszített figyelmet követelő könyv időnként megadja nekünk, befogadóknak azt az érzetet, hogy törvényszerűségeit kiismertük. Hasonlóan a hosszabb lélegzetű disztópiákhoz,
Szijj Ferenc is modellt ajánl az emberi együttélés alapfeltételeiről való gondolkodáshoz,
csak az ő világmodellje nem valamilyen szélsőséges hatalommechanikai vagy tudományos-technológiai ötleten alapszik, hanem egyfajta álomszerű, próteuszi módon kiismerhetetlen logikán. Így lesz egy önreflexióra képtelen társadalom leképeződése a kötetben olvasható sok bizarr életkép, köztük ez is: „A késői viharban bíznak, hogy az majd / megtisztítja az emberek fejét a hamis gondolatoktól, / közben gyűjtik a pénzt, és dolgoztatják / a gyerekeiket. És ha majd hírül veszik, / hogy jön a vihar, akkor fonott kötelekkel / és hosszú cövekekkel mindent a földhöz rögzítenek, / ami nem fér be a hatalmas pajtájukba.” (Késői vihar) Az pedig talán nem is igényel különösebb magyarázatot, hogy miért fordul elő több vers központi motívumaként is a diszfunkcionális zenekar vagy a használhatatlan kotta (például Éles helyzet).
Ha nincs közös kód, nincs együttműködés, az egyénnek a kiüresedett, kényszeres gyakorlatok maradnak.
Látszatélet és látszatszabadság ez, mint ebben a szövegben, amelynek a végén a csattanó felülír minden addigi motivációt egy szebb élet reményével együtt: „Közel van a másik ház, / csak pár lépés. Hasonlít ehhez, / de magasabb a mennyezet, / nagyobbak az ajtók, ablakok, / világosabbak a szobák. / Bármikor átmehetek, / de van egy kikötés: / a falakat nem szabad megérintenem. / Nehéz lesz bekötött szemmel.” (A másik ház)
Elintézhetnénk az egészet azzal, hogy Szijj Ferenc szövegei abszurd történetek egy abszurd világról, ám ennél többről van szó. Ahogy a fentebb említett társadalmi-politikai valóságelemeket – covid, fake news, széthulló emberi kötelékek – képes kafkai vagy becketti szemüvegen keresztül nézni, úgy képes arra a fordított irányú műveletre is, hogy a tisztán ontológiai abszurdot visszaírja a politikai közérzet kontextusába.
A kötetben a jelentésteremtés és a magyarázat felelősségének elutasítása, amely Szijj legfőbb poétikai eszköze, maga is reflexió tárgyává válik.
A közösség előtti szerepvállalás túlságosan is jól ismert elhárítása jelenik meg: „Mondták, hogy ássam fel a bizományi kertet, / […] eszembe jutott, mi van, ha a felásott sorokkal / valami titokzatos írást forgatok át, / amelynek én fel se ismerem a betűit, / de az értelme így azok számára, / akik olvasni tudják, pont az ellenkezője lesz. / Ekkora felelősséget nem vehetek magamra.” (Bizományi kert) Hogy az atomizált társadalomban élő elszigetelt egyén veszti el vajon a kapcsolatát azzal a fajta logikával, amely élhető életet tesz lehetővé, vagy eleve erre a kölcsönös meg nem értésre születtünk, azt a könyv eldönthetetlenségben lebegteti. Ebben áll poétikájának lényege. A társadalmi háló széthullása kiscsoportos rögeszmék és egyéni pszichózisok halmazára Szijj könyvében kommunikációs, nyelvi és költészeti problémává válik. Ezzel pedig olyan beszédmódot kínál a depriváltság megértéséhez, amelyet nehéz volna megalkuvással vádolni.
Szijj Ferenc: Ritka események, Budapest, Magvető, 2022.
A fotókat Tasnádi-Sáhy Péter készítette.
