A Disney a kilencvenes évek óta következetesen törekszik arra, hogy saját korábbi rajzfilmjeit élőszereplős mesefilmekké dolgozza át. Így A kis hableány is voltaképpen egy adaptáció adaptációja, hiszen Hans Christian Andersen klasszikus meséjének 1989-es animációs változatát alkotta újra a stúdió.
Már a beharangozók nagy vitákat kavartak, főként a főszerepre kiválasztott Halle Bailey személye miatt, aki a lehető legtávolabb állt a nézők többségének elvárásaitól. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy konkrétan ennek a produkciónak az esetében egyfelől már
az 1989-es rajzfilm is számos ponton radikálisan eltér Andersen szövegétől,
többek között végkifejletében is; másfelől ezt a rajzfilmet is sok más, adott esetben jobban sikerült adaptáció előzte meg.
Andersen meséje majd’ kétszáz év alatt sok nemzedéknyi gyerek életének részévé vált, és a legkülönbözőbb tudományos elemzéseknek is tárgya. Népszerűségén az sem változtat, hogy
ellentmond a mesékkel kapcsolatos leggyakoribb előfeltevésnek: a főszereplő halálával végződik.
Főszereplője többféle értelemben is feláldozza magát azért, akit a legjobban szeret, áldozata pedig értelmetlennek bizonyul, hiszen az illető mással lesz boldog. Nem is biztos, hogy érdemes kicsiknek önálló olvasásra odaadni, hiszen ők nagyon érzékenyek az igazságtalanságra, amennyiben az nem oldódik fel a mese végén. Valószínűleg akkor jár legjobban a szülő vagy pedagógus, ha megbeszéli a gyerekekkel, hogy mikor követ el súlyos hibát a kis hableány: akkor, amikor
elhiszi, hogy ha elveszíti halfarkát és hangját (azaz korábbi önmagát), attól bele fog szeretni a királyfi.
Ebből a szempontból az 1989-es feldolgozás igencsak hamis képet ad a világról, hiszen a főszereplő (akit csak a Disney-nél hívnak Arielnek, egyébként nincs neve) jutalmat kap azért, mert lemondott az identitásáról. Innentől kezdve hű adaptációról már semmilyen értelemben nem beszélhetünk, még akkor sem, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a mű másik gondolati szálát mindenestül eltüntették.
A kis hableány ugyanis nemcsak az identitásvesztés tragédiája, hanem annál jóval több. Nem ez az egyetlen Andersen-mese, amelyiknek meghal a főszereplője (gondoljunk csak A rendíthetetlen ólomkatonára vagy A kis gyufaárus lányra). Viszont nagyon is
egyedi abból a szempontból, hogy a főszereplő halálától függetlenül boldog a végkifejlet.
Tapasztalatom szerint ritka az olyan olvasó, aki észreveszi, hogy Andersen hableányának célja nem elsősorban a földi boldogság, hanem a túlvilági üdvözülés. A mese alapötletét az a reneszánszkori elmélet adta, amely szerint az emberen kívül más értelmes lények (sellők, gnómok, szilfek stb.) is élnek a földön, de nekik nincs halhatatlan lelkük, haláluk után tehát megsemmisülnek. A hableány egyfelől szerelmes a királyfiba, másfelől úgy tudja, csak akkor nyerhet halhatatlan lelket és lehetőséget az üdvözülésre, ha talál egy embert, aki feleségének választja, tehát nemcsak egy oka van rá, hogy a másik közelébe jusson.
Kétszeres áldozatával szerelmet nem nyer, de lelket igen.
Kiderül, hogy a levegő leányaként élhet tovább, és a következő háromszáz évben jó cselekedetekkel dolgozhat a saját megváltásán. A mesének ezt a történetszálát tudtommal egyetlen adaptáció sem dolgozta fel. Még a közelébe is mindössze egyetlen változat ér – amelyik egyébként nagyon izgalmas eszközökkel jeleníti meg a kettős átalakulást –, és az nem a Disney-é.
A kis hableány című meséből egész estés rajzfilm és élőszereplős mesefilm készült a volt Szovjetunióban (Ivan Akszencsuk, 1968, illetve Vlagyimir Bicskov, 1976), Japánban (Tomoharu Katsumata, 1975), Csehszlovákiában (Karel Kachyňa, 1976), és az Egyesült Államokban (John Musker és Ron Clements, 1989, illetve Rob Marshall, 2023). Az biztos, hogy
az 1989-es Disney-adaptáció vált a leghíresebbé, valószínűleg éppen a végkifejlet megváltoztatása okán.
Így ugyanis ez a változat lett a leginkább gyerekbarát, még ha az üzenete hamis is. De nyilván szerepe volt a hírnévben Alan Menken zenéjének is, amellyel Oscart, Grammyt és Golden Globe-ot nyert, utóbbit Howard Ashman dalszövegíróval együtt.
Azzal, hogy nevet és cselekményszálat adtak a tengeri boszorkánynak, még azt is ügyesen megoldották az alkotók, hogy kerüljön a mesébe a főszereplőnek ellenfél, akit le lehet győzni. Arról
persze lehet vitatkozni, hogy vajon – a várható anyagi haszontól eltekintve – érdemes volt-e most újraforgatni a mesét
hús-vér színészekkel, vagy hogy esztétikailag hogyan sikerült az eredmény. Arról viszont, hogy melyik amerikai változat felel meg jobban az eredeti mesének, nem igazán. Még csak nem is most kezdte el a Disney a külföldi mesék átalakítását a saját kultúrája képére. Azt például csak a Bambi című Salten-regény olvasói tudják, hogy a címszereplő őz. Aki csak az 1942-es Disney-rajzfilmet ismeri, meg van róla győződve, hogy szarvas. Azért alakították át így, mert Észak-Amerikában az utóbbi állatfaj jóval gyakoribb.
Ha önmagában nézzük, a filmben felvázolt háttérvilág kidolgozása a legérdekesebb, bár sajnos az a hibája megvan, hogy túl kevés fogódzót ad a nézőnek. Andersen meséje 1837-ben íródott, ennek megfelelően a filmben felbukkanó hajók, ruhák, eszközök is az 1830-as éveket idézik.
Bár az évtizedre konkrét utalás nincs, a társadalmi háttér alternatívvá teszi a történelmi helyzetet.
A film a Karib-tenger egyik szigetén játszódik, de a Brit, Spanyol vagy Portugál Birodalomnak híre sincs, léteznek ellenben független monarchiák az amerikai kontinensen és szigetvilágban. Jó ötlet volt éppen ide helyezni a történetet, hiszen a mese sem zárja ki a helyszínt (Andersen szövege nem Dániába, hanem egy meg nem nevezett egzotikus helyre viszi az olvasót), a Sebastian nevű rák pedig az 1989-es változat óta jamaicai kiejtéssel beszél. A sziget neve ugyanakkor nem hangzik el, csak amikor két szereplő térképeket nézeget, akkor derül ki, hogy leginkább Jamaicára hasonlít. A sziget lakói között mindenféle bőrszínű ember képviselteti magát, a királynő történetesen fekete.
Ez a változatosság látszik az emberek környezetén is: a trópusi növényeken, a ruhákon, a palota falain, a kikötői és a piaci jelenet harsány, vidám színein.
Amikor a vízfelszín alá megyünk, akkor pedig mi mást is tapasztalhatnánk, mint ugyanezt a tarkaságot
a korallok, halrajok, szivacsok és medúzák között, háttérben a víz kékjével? Különösen színpompásra, látványosra sikerült a Ringat a víz jelenetsora, a készítők nagyon vigyáztak, hogy méltó maradjon az 1989-es filmhez. Triton király hét lányát pedig azért is formálhatja meg hét különböző bőrszínű színésznő, mert a világ hét különböző tengerét képviselik. Egyébként sem kellene gondot csinálni abból, hogy egy egyetemes mondanivalójú mese melyik szereplőjét milyen bőrszínű ember játssza. Ebbe a háttérvilágba azonban még jól bele is illik Bailey vörösesbarna bőre és haja.
Az már egészen más kérdés, hogy ha valóban csak a sokféleség bemutatásának kedvéért akartak színes bőrű színésznőt a főszerepre, akkor
miért nem olyan sellős mesét választottak, amelyik eleve karibi, afrikai vagy óceániai.
Szintén Andersen meséjének újrafeldolgozása például Natasha Bowen kiváló ifjúsági regénye, amely magyarul A mély dala címmel jelent meg, és a nigériai joruba mitológia elemeit használja fel. Tény, hogy ebből a 2021-ben megjelent regényből ennek a filmnek az alkotói még nem dolgozhattak volna; csak azért említem éppen ezt, mert magyar kiadása is van. De nagyon sok hasonló mese létezik. Nyilván nem kizárólag jótékony céllal választották a Disney alkotói Andersent, hanem mert tudták, hogy mekkora port fog felverni, és így milyen reklámot fog jelenteni az „eredetinek” (voltaképpen a saját korábbi adaptációjuknak) a megváltoztatása. Az is igaz viszont, hogy Bailey színészi játéka ellen nem lehet kifogás:
meggyőzően adja Ariel ártatlan, mindenre rácsodálkozó kíváncsiságát, majd tragikus erejű elszántságát.
Hableány-külsejét pedig olyan ügyesen találták ki a jelmezesek, hogy a rajzfilm Arieljénél jóval „halszerűbbé” vált.
Valószínűleg a film készítői is érezték, hogy ha megváltoztatják a mese végkifejletét, de meghagyják a szerelem megszületésének pillanatát, akkor nagyon hamis hangot ütnek meg. Az Andersen-mesében ugyanis a királyfi szépsége kelti fel a hableány szerelmét, amely mindvégig viszonzatlan marad:
a királyfi másba szeret bele, mert nem tudja, ki mentette meg.
Ezen mind az 1989-es, mint a 2023-as változatban először is úgy próbáltak segíteni, hogy Eric herceg is szerelmes lesz, mégpedig Ariel hangjába, és ezt a hangot keresi az egész filmen keresztül – azaz nagyon is fontos számára Ariel identitásának legalább az egyik része. Az élőszereplős filmben ehhez még hozzátették azt is, hogy Arielben viszont kettejük lelki rokonsága ébreszt szerelmet. A herceg első szavaiból ugyanis, amelyeket Ariel kihallgat, kiderül, hogy az ő viselkedésének fő hajtóereje szintén a kíváncsiság, és szintén ki akar törni az apja árnyékából.
A későbbiekben pedig azért kerül közel Arielhez, mert
szavak nélkül is rájön, hogy Ariel érdeklődése hasonló az övéhez.
Ráadásul, ahogy Ariel, ő is kívülállónak számít, mivel talált gyerekként, örökbefogadással került a családba. Bár öröklési jogát senkinek eszébe sem jut kétségbe vonni, és nagy szeretettel veszik körül, származása és gondolkodásmódja mégis mássá teszik. Nem akar a sziget védettségében maradni, hajózni akar, idegen kultúrákat megismerni; egyrészt tudásvágyból, másrészt mert ezt tartja a hazája érdekének, még ha ez adott esetben veszéllyel jár is együtt. Továbbá ő az, aki nem akarja bántani a tengeri lényeket, és másokat is megakadályoz ebben. Hatásosak az első képkockák: a film a tenger nyugtató látványával kezdődik, harmóniát árasztó zenei aláfestéssel, és ezt a nyugalmat töri meg a vízbe fúródó szigony kontrasztja. Az erőszakot hozza be a film világába, egészen addig, amíg Eric meg nem jelenik, és ki nem veszi a matrózok kezéből.
A film felütése tehát azt ígéri, hogy a bemutatott emberi kapcsolatoknak, illetve ember és természet kapcsolatának az összetettségét is láthatjuk majd. Mielőtt bárki arra hivatkozik, hogy mesefilmen ennek az összetettségnek a hiányát nem érdemes számon kérni, ne feledjük, hogy éppen
a Disney-nek az utóbbi években készült rajzfilmjeire jellemző igazán, hogy mese mivoltukban is realisztikusak.
A Polinéziában játszódó Vaiana egyik tanulsága például az, hogy meg lehet fosztani a természetet a legnagyobb kincsétől, de ezzel elszabadítjuk a szörnyeteget is, és annak tetteiért a tolvaj is felelős lesz, akármilyen ártatlan volt a szándéka eredetileg. Egy másik jó példa a latin-amerikaiakról szóló Encanto, amelyből kiderül, hogy a közösségi összetartás szuperképességekkel látja el az embert, de csak addig, amíg a kifelé mutatott egység kedvéért el nem kezdik föláldozni a közösség kellemetlenné vált tagjait. Ha pedig rajzfilmen lehet ábrázolni ilyen bonyolult problémákat, és annak a rajzfilmnek sikere is van, akkor élőszereplős filmben sem lehetne nehéz megtenni ugyanezt.
Ami azt illeti, ügyesen is fogtak hozzá az összetettség bemutatásához A kis hableány élőszereplős változatának készítői. A filmet indító szigonyon kívül szimbólumként működik például Ariel földi ruházata is: a tengerből kikerülve a lábát magas szárú cipőbe, a felsőtestét fűzőbe szorítják, Bailey arcán pedig jól látszik a kínos meglepődés. Aztán viszont pillanatokon belül megszabadul az előbbitől, az utóbbi pedig egyszerűen elfelejtődik, holott viselése sokkal kellemetlenebb egy szabadsághoz szokott lénynek. Sajnos
ugyanígy kerülnek ki a figyelem köréből más társadalmi problémák is, amelyeket először feldob, aztán elejt a film.
A felütés ígéretei így jórészt beváltatlanok maradnak. Azért már sokkal jobban megerőltetik magukat az alkotók, hogy hitelessé tegyék a happy endet (bemutatják Ariel és Eric lelki rokonságát, kitalálnak nekik egyfajta szavak nélküli kommunikációt, kölcsönösen megmentik egymást stb.), mégsem tudják kiiktatni, legfeljebb elfedni azt a tényt, hogy az együtt maradásuk ára egyikük identitásvesztése.
A hetvenes években két élőszereplős mesefilm is készült Andersen műve alapján, egy szovjet és egy csehszlovák.
Mindkettő nyomatékosítja a maga eszközeivel, hogy a vízi lények, még ha értelmesek is, alapjaikban különböznek az embertől.
Ebből a szempontból (is) hűbb feldolgozásai a történetnek. Pedig a szovjet film alkotói is törekedtek arra, hogy a hableány meséjét a saját kultúrájukhoz illesszék. Ahogyan az amerikai alkotók a karibi szigetvilág színkavalkádját, úgy idézték fel és kapcsolták be a háttérvilágba a szovjetek a szláv mitológiák szívtelen, veszélyes ruszalkáit. A csehszlovák film vílái pedig esküdt ellenségei az embereknek, akik zsákmánynak tekintik és megeszik őket. A kis hableány átváltozása mindkét mesefilmben radikális váltás: örökre el kell hagynia, sőt akár el is kell árulnia családtagjait, más vízi lényeket, egész mivoltát, ráadásul mindezt fizikai fájdalom is kíséri.
A Disney-adaptációkban egyáltalán nem ez a helyzet. Az átváltozás pusztán annyi szenvedéssel jár, hogy Ariel nem tud a víz alatt lélegezni, egyébként még a barátai is megmaradnak, még segítenek is neki. Ez önmagában viszont még nem hiba. Így
mást mond ugyan a film, mint a mese, de ezzel nem üt meg hamis hangot.
Fontos üzenete van ennek a változtatásnak: megmutatja a lehetőségét annak, hogy föld és víz egyáltalán nem olyan idegen egymás számára, mint ahogyan látszik. Lehetséges tehát a közvetítés, különösen egy szigeten. A hiba abban van, hogy az idegenség szintén létező veszélyeit ugyanúgy hurráoptimizmusban oldja fel a film, ahogy Ariel identitásvesztésének problémáját is eltünteti.
A tenger alatti világot a csehszlovák adaptáció jeleníti meg a legeredetibb módszerekkel: tükrökkel, fényekkel, lépcsőkkel, lebegő jelmezekkel és bizarr hajkölteményekkel. Számítógépes technika nélkül is hangulatosabb bármelyik másiknál. A mese vallásos vonalához viszont az 1976-os szovjet film áll a legközelebb. Nagyon meglepő, hiszen éppen ebben az időben, éppen a Szovjetunióban csak nagyon speciális körülmények között lehetett vallásos témához nyúlni; mégis megoldották.
A filmbeli hableány nem halhatatlan lelket szeretne, hanem érző emberi szívet,
ennek megfelelően pedig a végkifejlet kettőssége is megőrződik ebben a verzióban. Bár ebbe is beleírtak egy plusz szereplőt, önálló történetszállal, az annyira szorosan kapcsolódik a mese koncepciójához, hogy ezt az adaptációt tartom a leghűbbnek Andersen szövegéhez.
A főgonoszt, Ursulát azért kellett beleírni a Disney-adaptációkba, hogy ne legyen irreálisan könnyű a szerelmesek dolga.
A tengeri boszorkány ugyan a mesében és a korábbi feldolgozásokban is szerepel, de sehol nem ilyen fontos,
és rendszerint nem is rosszindulatú: megmondja a hableánynak, hogy szörnyű következményei lesznek a döntésének, majd szívfájdalom nélkül végrehajtja a cserét, de meg sem próbálja manipulálni a lányt. Adott esetben még együtt is érez vele. Ursula nevét és cselekményszálát teljes egészében a Disney forgatókönyvírói találták ki. Ő a kitaszított családtag, aki elismerésre és hatalomra vágyik, és ennek érdekében fel akarja használni Arielt. Az egyik Disney-filmben sem merül fel (ellentétben az Andersen-mesével), hogy Eric herceg komolyan szerelmes lehetne másba; Arieltől való elfordulásáról kizárólag Ursula gonosz varázslata tehet.
Övé az elfojtott, szó szerint felszín alá nyomott erő, amely öncélú erőszakká válik, amikor kirobban,
így törvényszerűen bukik el. Rokonszenves vonása ugyanakkor, hogy hűséges alattvalói iránt felelősséget érez, szenvedésük rosszul esik neki. Melissa McCarthy kiváló választás volt a szerepre, amelynek minden árnyalatát meg tudja jeleníteni. Az ő alakítása a legemlékezetesebb a filmben.
Ezzel kapcsolatban érdekes végiggondolni azt is, hogy milyen vezetői stílusok jelennek meg még a filmben. Ursulán kívül két uralkodót láthatunk, a tengeri királyt (Javier Bardem) és a földi királynőt (Noma Dumezweni). Mindketten tisztában vannak az alattvalóik iránti felelősségükkel, sőt a túlféltésig gondoskodóak.
Legszívesebben hermetikusan lezárnák államuk határait, és igyekeznek megakadályozni, hogy kalandvágyó utódaik elhagyhassák a területet.
Egyiküknek sem sikerül. Triton ráadásul meg is bukik szülőként, amikor előbb megfigyelteti a lányát, majd elpusztítja azt, ami a lánynak a legfontosabb – amivel csak azt éri el, hogy Ariel többé nem bízik benne, és minden értelemben elhagyja. Tritonnak is meg kell tanulnia az áldozatvállalást ahhoz, hogy bocsánatot nyerjen.
Az nem merül fel komolyan, hogy Ariel örökölhetné a trónt, Eric herceget azonban uralkodónak nevelik, úgyhogy az ő stílusának is érdemes figyelmet szentelni.
Benne is megvan az anyja felelősségérzete és gondoskodó hajlama, de el is tudja engedni magát,
nem röstell fizikai munkát végezni, bátor, és joggal népszerű az emberei körében. Ugyanakkor valóban nem bölcs dolog, hogy kiteszi magát mindenféle veszélynek, hiszen az anyjának más utódja nincs. A kockázatvállalás és a bezárkózás közötti egyensúlyt azonban meg kell találnia, a hazája érdekében is.
A színészek énekhangja is jól érvényesül, illik Menken zenéjéhez. Nemcsak a rajzfilm dalait és zenéjét használták fel, hanem arra is felkérték Menkent, hogy újakat írjon a film számára. A legnagyobb slágerek természetesen nem hiányozhatnak, ahogyan Sebastian jamaicai nyelvjárása is megmaradt a hangját adó Daveed Diggs beszédében és énekében.
Ami a CGI-t illeti, az kevésbé működik.
A tengeri király ügynökeként működő rák ugyan valóban élethűre és kellően komikusra sikerült, de Ficánka és Hablaty figurája a film gyenge pontjai közé tartoznak. A mozdulataik rendben vannak, a szövegük is rendben van, még a sirály víz alatti útjai is beférnek a humor határai közé, mégis túlságosan mesterséges hatást keltenek.
Érdemes tehát számon kérni a filmstúdión Andersen koncepcióját? Nem. Érdemes megnézni a filmet? Határozottan igen, mert nem hibátlan ugyan, de egyáltalán nem rossz.
Azt azonban semmiképpen nem érdemes elfelejteni, hogy a történetnek korábbi adaptációi is léteznek,
amelyek egytől egyig szabadon nézhetők az interneten, és sokkal inkább megérik a fáradságot. Leginkább pedig az éri meg, ha az ember újraolvassa és újraértelmezi gyerekkora meséit. Meg fog lepődni, hogy mennyi „felnőttnek való” információt talál majd bennük.
A kis hableány (The Little Mermaid), 2023. Rendezte: Rob Marshall. Hans Christian Andersen meséje alapján írta: David Magee. Szereplők: Halle Bailey, Jonah Hauer-King, Melissa McCarthy, Javier Bardem. Forgalmazza: Fórum Hungary.
A kis hableány a Magyar Filmadatbázison.
