Cápák a folyókban
Kora reggel hihetetlen dolgokat
szoktunk egymásnak mondani –
gyökereinkből hajt ki szomorúságunk,
furcsa végtagjainkban víz kél.
Egész éjjel máglyákról és égő avarról
és emberek kísérteteiről és lelkekről álmodtam
azok mögött a lángmadarak mögött.
Már nem tudom megmondani, mikor nyílik vagy csukódik egy ajtó,
csak azt hallom, hív a félfa, Lépj át.
Rövid út ez –
egy másik szobába.
Figyelj a kilincsre. Figyelj a kulcsra.
Egy barátomnak elmesélem, mennyire félek a cápáktól.
Hogy azt hittem, őket láttam a patakban
az utca túloldalán.
Egyszer meg is lestem őket, egy csokor
rezgőfűvel a kezemben,
úgy reszkettem, mint a nyárfalevél.
Barátom cikket küld egy nemrég megjelent National Geographicból, ami azt írja,
Az Egészségügyi Minisztérium nyilvántartása szerint a cápák
kevesebb embert harapnak meg évente, mint a New York-iak.
Aztán útnak ereszt. A Cápák Városába.
Egy másik ajtófélfán át az East Riverhöz jutok, ezt mondogatom,
A cápák is emberek.
A cápák is emberek.
A cápák is emberek.
Mindent, ami kell, a teniszcipőm talpára
írok fel. Azt mondom, Menjünk együtt.
Hátam mögött tűz a nap.
Apró lángok a folyó fodrain.
Mondok valamit Istennek, de ő nem élőlény,
szóval a folyónak mondom, így szólok,
Be akarok lépni ezen az ajtón,
De a félfa kísértetei nélkül,
Azt akarom, hogy itt maradjanak.
Azt akarom, hogy nélkülem menjenek tovább.
Azt akarom, hogy a vízben égjenek el.
Fordította: Góz Adrienn
Borító: Unsplash
