„Egy idézet Thomas Manntól – vagy Goethétől?, minden idézet vagy Thomas Manntól vagy Goethétől való – mutatja az irányt: Író az, akinek gondot okoz az írás.”
Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből
Kokas Ignác válaszolta mindig, (akiről az esszé során később még szó esik), ha arról érdeklődtek nála, miért fest: „Festek, mert boldog vagyok. / Festek, mert boldogtalan vagyok. / Festek, mert boldogok az emberek. / Festek, mert boldogtalanok az emberek.” Valahogy úgy tudnám ezt lefordítani a magam számára, hogy azért írok, mert ez szinte az egyetlen olyan tevékenység, ami igazán örömet okoz, akkor is, amikor küzdelmes (és gyakran az). Egyszerűen szükségszerű, egyelőre nem tudom nem csinálni. Soha egy pillanatra sem untam meg, bármilyen állapotban voltam is. Ez volt az, ami valamelyest rendszerbe feszítette az életemet, pedig mindig is elég szétszórt voltam. Az időről-időre visszatérő kérdések, hogy tulajdonképpen kinek is írok, minek, mi végre, újra és újra megfogalmazódnak bennem, de sosem találok érvényes választ rájuk. Néha sikerül egy vers, akkor örülök, ha nem, akkor kezdem elölről. Az egyetlen igazán nyomasztó eleme ennek a folyamatnak, hogy amint kész vagyok egy szöveggel, alig telik el tíz perc és elfog a szorongás, hogy soha többé nem tudok leírni majd egyetlen szót se, hogy többé nem jut eszembe semmi, aztán általában mégis alakul valami új.
Nehéz tulajdonképpen megragadni, hogyan is születik egy vers, mert magam sem tudom pontosan, illetve a technikai részleteket le tudnám írni, de azok érdektelenek, és a lényeget nem érintik. Három dolog körvonalazódott az évek során azzal kapcsolatban, hogy mi az, ami el tudja indítani bennem ezt a folyamatot. Az egyik, ha kiállításra megyek, akkor nagy valószínűséggel írni is fogok legalább pár sort. A másik, ha zenét hallgatok. Mikor milyet, ez nagyon változó. (Meglehetősen eklektikus a zenei ízlésem.) Leginkább attól függ a választás, hogy mi az, ami épp aktuálisan mozgat, és akkor Sosztakovicstól David Bowie-n keresztül Manos Hadjidakison át Ligetiig bármi képes elindítani valamit. A harmadik pedig az utazás.
Autóban, de főleg vonaton, buszon, mielőtt még bárhova odaérnék, már megjelennek legalább jegyzetszintű gondolatfoszlányok.
Valahova eljutni, ahol még sosem jártam, az pedig külön élmény, és ott már a látvány befogadásának része, hogy valamelyest magamévá írom a teret, ami épp aktuálisan körülvesz.
Az utóbbi időben pont egy ezzel kapcsolatos kötetterven dolgozok, Önarckép helyett munkacímmel. El szeretnék jutni olyan tájakra, amelyek különböző művészek életének és alkotásainak a szempontjából meghatározóak voltak, mint például Kokas Ignácnak Vál, Tóth Menyhértnek Miske. Ezeken a helyeken rövidebb-hosszabb időt töltve olyan szövegeket szeretnék létrehozni, amelyekben egyszerre jelenik meg a festők sajátos világa, a saját jelenlegi állapotom és az általam megtapasztalt táj. Nem tudom, hogy ebből mi fog majd megvalósulni, de most ez érdekel.
Az ötletet egy tavalyi utazás adta, amikor eljutottam végre Taorminába, ahová tizennégy éves korom óta vágytam.
Akkor láttam először a Csontváry-képet, A taorminai görög színház romjait, talán még csak reprodukción; körülbelül akkor ismertem meg Wilhelm von Gloeden fotóit is, illetve az ezek alapján készült Fehér Zoltán-parafrázisokat. A lényeg, hogy Taormina nekem nagyon sokat jelentett már több mint tíz évvel azelőtt, hogy ténylegesen jártam volna ott. Végül az előzetes vizuális élményeket beépítve a tényleges jelenlét tapasztalataiba sikerült pár verset megírnom. Pedig kulturálisan számomra annyira terhelt volt már ez a tér, hogy nem gondoltam hogy ez megvalósulhat. Úgyhogy azóta hasonló célok mentén dolgozom.
Mindenesetre arról nem tudok és nem is feltétlenül akarok beszélni, hogy egy konkrét szöveg hogyan jött létre, mert az szerintem megragadhatatlan. Az egész valahogy lilaködös mellébeszélésnek hatna, hamisan hangozna. Nem mintha érdektelen lenne, ki hogyan dolgozik, én is folyamatosan keresem az olyan önéletírásokat, levelezéseket, videókat, interjúkat, amelyekben alkotók arról beszélnek, mi motiválja őket, hogyan születik egy kép, egy szobor. Inspirálnak is időnként ezek a magyarázatok, beszélgetések – például Reigl Judittal, Csernus Tiborral, Verebes Györggyel, Gaál Józseffel –, szeretem ezeket és keresem is őket, de íróknál és főleg költőknél más a helyzet. Ott ez valahogy ingoványosabb, talán pont a szavak miatt. Hatásokról tudok beszélni, kik azok, akik egész biztosan hatottak rám és a versekre is.
Az életem egyik legnagyobb ajándékának tekintem, hogy meglehetősen korán, tizennégy évesen rátaláltam El Kazovszkij művészetére. Olyan origója lett ez az életemnek, alapkő, világító bázis (azon kevesek közé tartozik, akikről nem tudok nem teljes elfogódottsággal fogalmazni), hogy
radikálisan meghatározta mindazt, amit művészetről, filmről, festészetről, mitológiáról és a legszemélyesebb, belső ügyeimről gondolok,
hogyha ez a (sajnos ugyan csak szellemi) találkozás nem történik meg, könnyen lehet, hogy már akkor végleg elveszek. Igyekszem pontosan fogalmazni azzal kapcsolatban, mit is tanultam tőle, általa. Elsősorban biztosan azt, hogy hogyan lehet a személyest teatralizálni, legalább annyira eltávolítani magamtól, hogy rá tudjak nézni kívülről, de ettől még megmaradjanak a tétek, a súlyok. Minden privát érintettségen túl, ami miatt fontos igazodási pontot jelentett nekem, az is inspiráló volt, hogy mennyi különböző elemből áll össze, és milyen széles skálán mozog az érdeklődése – az orosz balettől a görög-római szobrokon keresztül a punkig.
Minden a részévé válik az egésznek.
Az időbe és térbe zártság élményének kifejeződése, a transzcendenciához való viszonya, a hit keresése és hiánya mind lényeges kérdések nála, amelyek engem is foglalkoztatnak. Neki köszönhetem Viscontit, Fassbindert, Pasolinit, Bacont stb., nagyjából a szellemi életem egész altalaját. Bár a Dzsan-panoptikumot élőben sosem láttam, ami nagy szívfájdalmam, de Kínából hazaérve szinte az első utam a Várba vezetett, a Magyar Nemzeti Galériába, A túlélő árnyéka című kiállításra, amit úgy emlékszem, háromszor láttam. Olyannyira lenyűgözött, olyan elementáris hatással volt rám, hogy folyamatosan azon kattogtam, hogyan tudnék beköltözni a múzeumtérbe, akár csak egy hétre is, hogy minden apró részlet megmaradjon a látottakból. Talán miatta is vált a verseim szempontjából ilyen fontossá a képzőművészet és a film.
Tavaly olvastam újra hosszú idő után először a Látáscsapdát, amiben a Kazovszkijjal készült beszélgetések vannak összegyűjtve. (Egy időben szinte személyes Bibliaként tekintettem a kötetre. Nem ismertem senkit, aki csak megközelítőleg is hozzá hasonlóan gondolkodott volna dolgokról, elképesztő szofisztikáltan, mégis nagyon erős átéléssel beszélt volna minden egyes témáról, amiről kérdezték.)
Ezúttal kifejezetten az általa említett festőkre fókuszáltam.
Közülük Kokas Ignác – aki tanára volt a főiskolán – keltette fel az érdeklődésemet, és elkezdetem utánanézni mindennek, ami tőle és róla elérhető. Az általa festett, istentől és embertől elhagyatott tájak a harsány színeikkel, apokaliptikus hangulatuk ellenére mégis valamiféle derűt sugároznak, tragikus derűt, de derűt. Csak meg kell nézni a Vízről és növényekről, A tékozló fiú, A Nap fia vagy A Napbélyegzett című képeket, és talán ez érthetővé is válik. Sok interjúban beszélt az időbeliségről: „a soha, a mindig és a pillanat folyton nyugtalanított festés közben. Ez abszurdum – mondogattam magamban –, ilyen képet megszülni lehetetlen. És mégis, hányszor tettem erre kísérletet, mint akinek semmi veszítenivalója nincsen. Sőt nyer azáltal, hogy a kérdésre nincs válasz. Ez biztosítja a művészet folyamatosságát.” A vonzódása a szülőfalujához, Válhoz és a közelben fekvő Ginza-pusztához (ahová januárban sikerült is egy napra eljutnom) hatott rám, valahogy elkezdett beszivárogni a versekbe a látvány, a festmények és a valós táj elemei egyaránt.
Azon vettem észre magam, hogy miközben írok (az esetek kilencven százalékában éjszaka), folyton abban a térben bolyongok,
ahol ő járt a felvételeken a portréfilmekben, a helyeken, amikről beszélt és ahol már akkor én is megfordultam. Nagyon rég nem volt tulajdonképpen semmilyen viszonyom a vidékhez, csak gyerekkori emlékeim vannak a faluról, ahol nagyanyám lakik (illetve később a Miskolcra és Tiszalúcra történő látogatások alkalmainak tapasztalatai, amelyek csak órákban, legfeljebb napokban mérhetők). Ennek ellenére az utóbbi évben a lúci terek, a helyiségek, az emlékek, az eszközök elkezdtek újra megjelenni és összemosódni a Válban látottakkal, illetve az egész kokasi világgal.
Az írás az önfeltárás és az önmegismerés terepe is, de számomra azért ideális esetben semmiképp sem terápia. Egyszerűen csak mióta írok, többet tudok magamról. Legtöbbször E/1-ben szólalok meg, de az azért lényeges, hogy akkor én nem én vagyok, vagyis nyilván a saját élményanyagomból dolgozok, de ezek a megszólalások mégis ilyen-olyan maszkokon keresztül történnek, és ez az egyik legfelszabadítóbb rész a számomra.
Az lehetek, aki lenni akarok, pontosabban itt képes vagyok azzá válni, aki valójában lenni akarok.
Tudatában lehetek a szöveg által annak, hogy nem mindentől függetlenül állok benne a világban, egyedül a saját érzéseimmel, vágyaimmal, szerelmeimmel, csalódásaimmal (miközben de), mégis, mindig van hova nyúlni. Meg tudom nézni, hogyan csinálták előttem mások, hogyan éreztek, gondolkodtak, reagáltak emberek. Használhatom az egész nyugati és keleti kultúrát. Thomas Mann József és testvérei, Kerényi Károly Görög mitológiája, Tóth Menyhért tájai ugyanúgy hatni tudnak egy-egy szövegre, vagy képesek elindítani bennem olyan asszociációs sorokat, mint akár Araki fotói vagy Ai Weiwei installációi tették. Vörös István mondta el sokszor a kreatív írás szemináriumokon, hogy aki ír, annak először olvasnia kell, ezt én azóta is igyekszem tartani.
Mindig vannak új ingerek, impulzusok, rácsodálkozások, még nem ismert művek vagy alkotók ebben a végeláthatatlan, burjánzó kulturális dzsungelben. Bozótharcosként időnként rátalálni egy-egy ösvényre, az mindig nagy öröm.
A képek forrása a szerző archívuma. A borítófotót Lukács Fanni készítette.
