Magasban
Pucéran állok a bejárati ajtó küszöbén, a borotvált puncim feletti vágást irritálja a huzat. Mozdulatlanul, a nyitva hagyott biztonsági rácsot markolva hallgatom a lépcsőházban visszhangzó lépteid, ahogy a legfelső emeletről a földszint felé tartasz. Menj csak, nyomd meg a kapcsolót, ha leértél, hogy felengedjen a mágneses zár, lépj csak rá a rozsdás lábrácsra, és sétálj el a felforrósodott betonon. Csak nyugodtan.
Neked semmi se elég. A kedvenc bandád tettem be, résnyire nyitva hagytam az ajtókat, hogy a folyosón is halld a zenét, majd keresztbe feküdtem az ágyon, az oldalamra fordultam, és a lábaim a hasamhoz húztam, hogy amint belépsz, elfelejts mindent, amiért jöttél. Hogy levetkőzz, bemássz hozzám, megsimogasd és megemeld a combom, és a hajadba túrhassak, a fejed finoman a lábaim közé húzhassam, hogy érezhessem a leheleted a csiklómon, amitől megnyugodhatok, felizgulhatok, és elhihetem, ha berakod, velem maradsz.
Már csak két hét van a nyári szünetből, ennyi jár nekem, aztán mehetsz az egyetemedre. Ott majd talán a fejedbe verik, te kibaszott idióta, hogy az a másik csak rángat téged, hogy én csak tőle féltelek, hogy az elején is tőle féltettem magunkat. Te végeztél vele, higgyem el. Elhittem. Én vagyok az egyetlen, aki nézi veled a meccset, kaját és piát rendel, hagyja, hogy közben berúgj, aztán józanul alád fekszik, beléd kapaszkodva nyög, ha elélvez, és kéri, maradj benne, hogy érezd, ahogy az orgazmussal megremeg.
Köszönés nélkül kinyomtad a hangfalat, megálltál a szoba közepén, cipőben, táskával a hátadon, mint aki csak felugrott, de már azt sem vágja, hogy elfelejtett valamit. Mondjuk, hogy azt mondtad, szeretsz, miközben először belém élveztél. Hogy akkor is te hívtál, mit hívtál, napok óta könyörögtél, hogy menjek, nem fogom megbánni, csak menjek, ez az utolsó nap, hogy a tiéd, vagyis a miénk a lakás, másnap már itt lesznek a szüleid. Hogy a második menet után, amikor összetapadtunk egymás ölében a nedves lepedőn, úgy beszűkültem a mindent kitöltő nagyságodtól, hogy csak azt tudtam mondani, én is szeretlek.
Hogy öltözzek fel, válaszoltad a kérdésemre, hogy mit akarsz, mit csináljak. És feltérdeltem, majd az ágy széléhez másztam. Hogy adj rá gyógypuszit, válaszoltam a kérdésedre, hogy megvágtam-e magam. És az ujjad ropogtattad, majd közelebb léptél. Hogy elmenni, válaszoltad a kérdésemre, hogy mit akarsz csinálni. És a vágásom simogattam, majd a nagyajkaim. Hogy maradj, válaszoltam a kérdésedre, hogy mit gondolok, miért jöttél. És megfogtad a vállam, majd a fejed ráztad. Hogy eleged van, válaszoltad a kérdésemre, hogy mi bajod. És megfogtam az arcod, majd az enyémhez húztam. Hogy dugj meg, válaszoltam a kérdésedre, hogy mit csinálok. És az övedhez nyúltam, de leszorítottad a kezeim. Hogy az már nem az én reszortom, válaszoltad a kérdésemre, hogy leszopjalak-e. És lelöktem a kezed a vállamról, majd arcon ütöttelek. Hogy egy fasz vagy, válaszoltam a kérdésedre, hogy normális vagyok-e. Hogy várnak, közölted. Hogy vár, közöltem. Hogy mész, közölted. Hogy előbb leérek, közöltem. Hogy hazudok, közölted. Hogy nem hazudok, közöltem. Hogy csak nyugodtan, közölted.
Már egy ideje pucéran ülök a párkányon, a puncim feletti vágást irritálja a huzat. Mozdulatlanul, a redőnytokot markolva koncentrálok, hogy meghalljam, ha berreg a mágneses zár és megzörren a rozsdás lábrács, mikor kilépsz az épületből, de nem vagy sehol, pedig már itt kéne lenned.
Borító: Unsplash
