Lois Patiño filmje a tökéletes antiblockbuster: odafordulást, igazi figyelmet vár a nézőtől, de meg is hálálja az erőfeszítéseket. Két szálon futó, számtalan módon összekapcsolódó története örök kérdéseinkre keresi a választ.
A film címe direkt módon is a reinkarnációra utal, a megidézett koncepció azonban ennél többről szól: a keleti kultúrákban ugyanis sokkal organikusabb kép él a köztudatban ember és természet egységéről.
Mint ugyanannak az energiának a részei, minden élő összekapcsolódik, tetteink az univerzum összes létezőjére hatással vannak.
Ezt pedig egyetlen módon vehetjük észre: csenddel, a mindennapok apró változásainak megfigyelésével. A Samsara bizonyos jeleneteiben klasszikus fogalmaink szerint semmi sem történik; víz alatti felvételeket látunk, vagy épp azt, ahogy egy fa visszanéz ránk. A párhuzamokat azonban csak ezekben az apró momentumokban vehetjük észre, mert ehhez le kell vetnünk a felsőbbrendűség-érzetből fakadó gőgöt.
Patiño alkotásának története két szálon fut: először egy idős nőt látunk, akinek egy fiatalabb fiú olvas fel a Tibeti halottaskönyvből. A nő már kezdi elveszíteni a látását, de ennek a könyvnek egyébként is sajátja, hogy mindenkinek egy másik ember olvassa fel (a szóbeliségnek, a történetek konstruálásának nagy szerepe van). Az asszony lassacskán készül a halálra és a következő életére,
a fiú pedig a közösen töltött idő során döbben rá a legfontosabb összefüggésekre
és saját létezésének céljára. Ezt követően egy afrikai törzshöz látogatunk, ahol egy különleges kecske kerül a középpontba, amelyben talán a korábban látott nő lelke él tovább.
A Samsara legszembetűnőbb, európai szemmel legkülönlegesebb vonása a miénktől nagyon eltérő viszonya a halálhoz. Az élet elvesztésének ebben a kultúrkörben nincs akkora misztériuma, mint a keresztény hitvilágban. A mozi ábrázolása szerint a nő halála akkor történik meg, amikor ő maga elfogadta a tényt, a lélek távozásának módja pedig nem is lehetne természetesebb: az ember szépen elalszik, lelke pedig már az új testben ébred fel.
Az analóg nyersanyagra forgatott, sokszor már-már túlesztétizált felvételek aláhúzzák a filmben megjelenő egységigényt.
A különböző felületek és fények egymásra játszása által a részek elválaszthatatlanná válnak, a nagyon különleges hanghatások pedig megalapozzák a mozi legkülönlegesebb szakaszát, amely során a rendező arra kéri a befogadót, csukja be a szemét, és hagyatkozzon csak a hangokra.
Ez a pillanat pedig két szempontból is nagyon izgalmas: egyrészt a gondolat, hogy
a létezés következő szintjére történő átlépés egy veszélyes utazás az átmeneti szférában,
nagyon régóta jelen van, a rendező pedig különlegesen nyúl ehhez az eszmerendszerhez. A villódzó fények mintha életünk nehézségeit, az utazás különböző állomásait jelképeznék, az új életre csak akkor van esélyünk, ha ezeket magunk mögött tudjuk hagyni, és eljutunk a teljes csendhez (ha követjük a film szabályait, akkor nyithatjuk ki újra a szemünket, ha minden elcsendesült a moziteremben). Ekkor – a klasszikus egzisztencialista megfordítást alkalmazva – nem semmi nem lesz, hanem a Semmi lesz, ebből az állapotból pedig már újraindulhat a kör.
A gondolati gazdagság mellett ezek a percek mediális szempontból is rendkívül fontosak. Ugyanis ha moziba megyünk, mi sem természetesebb, mint hogy végig a vásznat nézzük. A legtöbb film befogadása kapcsán épp az a kihívás, hogy a vizuális világ összes apró részletére figyelnünk kell. Kezdetben pedig úgy tűnik, Patiño is ezt várja tőlünk, hiszen egyrészt fantasztikus a film operatőri munkája, másrészt
rengeteg a képi szimbólum, amelyek teljességét minden bizonnyal csak akkor érthetjük meg, ha ismerjük a keleti kultúrkört.
A spanyol rendező azonban ezt követően a mozi legprimerebb attribútumáról mond le, amivel akaratlanul is azt üzeni, hogy a keresett teljességet a film sem tudja ábrázolni.
Bár eddig úgy tűnt, nagyon absztrakt moziról van szó (és ez feltétlenül igaz is), a Samsara releváns kortárs mondanivalóval rendelkezik. „Általában büntetésnek tekintik, ha állatként születünk újra, de szerintem ez csak amiatt van, ahogyan bánunk velük” – fogalmaz az idős nő halála előtt, ebbe a mondatba pedig egyáltalán nem nehéz belelátni az ökológiai krízist. Ha ezt kicsit továbbgondoljuk, a kérdésfelvetés szervesen következik a film korábbi képsoraiból, ugyanis az alkotók a játékidő egésze alatt hangsúlyozzák az együttélés fontosságát.
Ha a fa visszanéz ránk, az azt jelenti, hogy amiként mi hatással vagyunk a növényre, úgy ő is ránk,
nem egyoldalú viszonyról, hanem kölcsönhatásról beszélhetünk. Az élni és élni hagyni klasszikus elve szerint tehát azért kell tisztelettel fordulnunk a többi élőlény felé, mert lelkünk bármikor átkerülhet egy addig elnyomott testbe.
Előbbi gondolat azt is mutatja, hogy a rendező milyen szépen szintetizálja a különböző hitvilágokat és kultúrköröket. A mozi egyik utolsó jelenetében egy anya magyarázza el gyermekeinek az eltérő temetkezési szokásokat. Egyiket sem emeli a másik fölé, csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy
fontos foglalkoznunk a halállal, mert ez valahol emberségünk záloga.
A filmes újságírás egyik legelcsépeltebb közhelye, hogy „ezt mindenképpen moziban kell látni.” Most mégis azt kell mondanunk, hogy a Samsara ideális befogadási helye egy filmszínház, ugyanis a képi- és hanghatások jelentős része nem tud érvényesülni otthoni környezetben. Ráadásul a nyári blockbusterszezonban épp az ilyen filmek jelenthetnek felüdülést.
Samsara, 2023. Rendezte: Lois Patiño. Írta: Lois Patiño és Garbiñe Ortega. Szereplők: Amid Keomany, Toumor Xiong, Simone Milavanh, Mariam Vuaa Mtego, Juwairiya Idrisa Uwesu. Forgalmazza: magyarhangya.
A Samsara a Magyar Filmadatbázison.