Grecsó Krisztián legújabb kötetének tárcanovellái már megjelentek korábban – részben a Nők Lapjában (Lányos apa-ciklus), továbbá a Népszava, Telex, Vasárnapi Hírek, Magyar Konyha felületein –, ami már feltételezi egyrészt a lazább szerveződést, másrészt a könnyedebb stílust, amely könnyűséget nehéz témák ellensúlyoznak.
A Lányos apában ugyanis termékenyen keveredik a múlttal való számvetés, emlékfeldolgozás a jelen rendkívül érzékeny megfigyeléseivel, a gyereknevelés sajátos tapasztalategyüttesével. A kettő egymás mellé helyezése, az analógiák felállítása és a tanulságok levonása pedig egy szokatlanul mély, és ha nem is teljes, de igen nagy sugarú körben mutat fel komoly önmegismerési szándékot. Az én a jelenbeli viselkedését múltbeli (gyakran traumatikus) élményekkel hozza összefüggésbe, valamint a rokonok, elődök tulajdonságai, életeseményei is meghatározónak mutatkoznak a személyiségében, döntéseiben. Emellett az aktuális élethelyzet, egy kislány mindennapos társasága, nevelése további ráébredésekhez vezet, az önvizsgálat így alapvetően kettős irányultságúvá válik. A múlt és a jelen mélyelemzései több szövegben kontaminálódnak: ezekben nem lineáris az elbeszélés, a jelen epizódjai megelőzhetik a múlt egyes történeteit (ezért is működhet egy szemezgető, kontextusból kiragadó olvasásmód).
Mindazonáltal – harmadikként – a jövő dimenziója is folyton beszüremkedik. A most olyan értékes, kisgyermekkel átélt pillanatok nem konzerválhatók, a folytonos reflektálás a gyermek felnövésére, az állandó változásra pedig csak tovább fokozzák a jelen döntéseinek súlyát: ahogyan a múlt meghatározza a jelent, úgy határozza majd meg a jelen is a jövőt. Mindez persze valahol evidens, de
a sajátos élethelyzet, a pici lány mindent betöltő jelenléte tényleges súlyt és sajátos színt ad a szövegeknek –
mindezt pedig az erős életrajzi vonatkozás még közelebb hozza az olvasóhoz. Talán részben a fentiek miatt a borítékolhatóan közönségkedvenc téma és a stílus sem válik szirupossá vagy közhelyessé. Ezekhez a valóságvonatkozásokhoz társul még a csak finom utalásokkal felidézett betegség („ha négyes stádium, hát négyes” – 202.), a legyőzött rák testi és lelki utóhatásai, valamint az egyénen túlmutató kollektív problémák. Mint például az Ukrajnában zajló háború, vagy a járvány maradandó lelki hozadékai, amelyek még inkább az átélhetőséget teszik lehetővé azáltal, hogy valamilyen közös társadalmi gondhalmazt dolgoznak fel. És bár mindez az írói léten (fontos, hogy bölcsész elbeszélőről van szó, ennek a szerepnek pedig számos sajátossága reflektálódik a szövegekben), illetve a kisgyermekes szülő konkrét élethelyzetén keresztül látszik,
mégsem kell írónak vagy szülőnek lenni ahhoz, hogy hatással legyenek a szövegek:
a ma emberének általános kihívásait, illetve örök emberi problémákat boncolgat a kötet. Ugyanakkor a címben egyértelműen az apaszerep, apaidentitás kerül kiemelésre, így a beszélő – önidentifikációja alapján – elsősorban nem író, férfi vagy egyszerűen ember, hanem apa. Erre többször expliciten is történik utalás: „és apa végre írhat egy sort a Lányos apából” (131.), „[l]ányos apa vagyok, akárhol, akármikor hülyét tudok csinálni magamból”. (167.) Illetve a (feleséggel mint társsal együtt értett) szülőség határozza meg az elbeszélőt: „[t]úlaggódós, lelkizős és sajnos körülményes szülők vagyunk”. (161.)
Ugyanakkor éppen az apával való szembenézés a legnehezebb műveletek egyike.
Az elbeszélő saját apjának alkoholizmusa és korai halála az egyik legszorongatóbb, feldolgozásra váró trauma („Két évtizede szeretnék róla írni.” – 43.): az apaság így még erőteljesebben mutatkozik központi, generációkon átívelő témának.
Az én különböző rétegei tárulnak tehát fel, ezekből áll össze az egyén: a kisgyermekkor legelső emlékeinek előhívása, a kamaszkor, a fiatal felnőttkor élményeinek felidézése, feldolgozásának szándéka, az értelmiségi lét, a szülőség saját kihívásai egyre rétegzettebbé teszik a beszélőt,
minden életkor, szerep gazdagítja a karaktert.
Ugyanakkor a 76 apró, külön címmel ellátott „történetre” tagolódó (egyébiránt mindössze 239 oldalas) kötet, valamint a lineáris időbeliség hiánya töredezetté teheti az én-narratívát (valamint a befogadás is elég sajátos lesz a legtöbbször kétoldalas egységek állandó váltakozása során). Mégsem lesz zavaró vagy nehezebben követhető az írásmód, ugyanis jól leképezi az emlékezés, számvetés asszociatív, csapongó természetét: mintha azt tenné érzékletessé, hogy ebből a kavargó, lineáris időbeliséghez nem igazodó belső világból áll össze minden ember énképe, valósága. Érdekesen ötvöződik mindez egy hallgatósághoz/olvasótáborhoz való odafordulással: „[f]élre ne értsenek, nem panaszkodni akarok” (199.), „[é]s ha már felkavartam a nosztalgia állóvizét, mesélek még valamit”. (203.)
Egy ilyen fokú kitárulkozás túlemeli az egyéni számvetésen a kötetet, és (nyilvános) vallomássá fokozza.
A Lányos apa esetében továbbá markánsan emlékekből táplálkozó, az emlékezés működésére gyakorta reflektáló prózáról van szó: „ami akkor is így van, ha nem igaz, mert ezek az én emlékeim” (195.), „[a] gyakran átíródó emlékeimben van azért néhány stabil, öreg pont”. (141.) Az emlékek szerveződése néhol terekhez, néhol ízekhez kapcsolódik, barátok, szerelmek, régi tanárok köré csoportosulnak, több novellában tematikus konkrétumok mentén, például: Barátságmatek, Az élet mesterei, Balatoni falatok. Így mintegy leltárszerűvé válik a kötet („[k]íméletlen, huzamos leltárokat tartottam a napokban” – 149.), az élet fontos eseményei, szereplői mind említést kapnak. Azonban súlyos kritikával is illeti az emlékezést, ha az a jelen megélését akadályozná: „mert eközben megint máshol akartam lenni, emlékek lyukas alját foltozni”. (156.) Tehát az emlékezés mozgatórugó (a kötet emlékek sorozata), de felértékelődik a jelenben élés – a két gyermekkor (a saját és a kislányé) különös viszonyba kerül: a kislány gyermekkorában a saját gyermekkor jóvátétele, az öngyógyítás lehetősége sejlik fel.
A gyermeki nézőpont, nyelv is gyakran beszűrődik, megidéződik („a gyerekek még emberből vannak, még látják egymást meg a világot, akarják tudni, miért fekszik ott a másik, miért zokog, hogy mászott be oda, milyen anyagból van a kabátja” – 134.). Adott tehát egy felnőtt látószög, állandó odafordulással a gyermek felé. Olyan intenzív megérteni akarás jellemzi a beszélőt a kislánya irányába, hogy szinte elhanyagolhatóvá válik a hangsúlykülönbség a gyermek és önmaga elemzése között. Mindez ugyanakkor rámutat arra is, hogy az én egy új perspektíva beemelése által tárulkozhat fel igazán, valahol a József Attila-i „csak másban moshatod meg arcodat” mintájára.
A három cikluson (A földek emberei, Lányos apa, Minden könnyű volt) túl szerepel egy kötetnyitó, ciklusokon kívülálló szöveg, melynek címe: Idén legyen ez a karácsony.
A karácsony egy kitüntetett időponttá válik, amely a múlt emlékeitől, a jelen tapasztalataitól és a jövő félelmeitől elkülönböződni látszik:
egy örök, ismétlődő időintervallum, az ünnep ideje, amely egy szimbolikus, vágyott időképzetté merevedik – egy megélni vágyott örök mosttá, „szent ismétlődéssé”. (5.) Ugyanakkor egy „teret” is jelent a karácsony: „legyen idén az a karácsony, hogy otthon vagy valahol”. (5.) Az ilyen távlatok talán valamivel komplexebbé is formálják a kötetet, többször lehet ugyanis az a benyomásunk, hogy kissé sok és túl hasonló novella sorakozik egymás után (bár a téma bája és a szövegek humora miatt ez inkább csak mérsékelt probléma marad). Továbbá úgy gondolom, hogy ezekhez a témákhoz talán nem is illene más stílus, a kimódoltabb, komolyabb megszövegezés a hitelességből vonna vissza: elvégre egy kisgyermek és szüleinek mindennapjairól, valamint mindig csak részlegesen felidézhető emlékekről van szó. Így valahol a traumaírás és a szépirodalom közé pozicionálva tűnhetnek leginkább hitelesnek a szövegek, ahogy az őszinteség gesztusa is az egyik legalapvetőbb tapasztalat a kötet olvasásakor.
A valóság kozmetikázását mellőző, valós referenciákkal bíró próza (főként a Pletykaanyu örököseként) ezúttal is működik,
néha azonban ízlésesen kevés és finom utalásokban, mértéktartóan adagolva. Ahogy a legyőzött rák témája sem billenti el a hangsúlyokat, úgy a(z) (Grecsó Krisztián által többször megfogalmazott, így köztudott) örökbefogadás sem: nem válik reflektálttá, csak halvány utalások szerepelnek – például épp a karácsonyi résznél, ahol nemcsak az fogalmazódik meg, hogy a Megváltó születését ünnepeljük, hanem az is, hogy ekkor „Isten fiát egy emberpár örökbe fogadta.” (5.) Múlhatatlan érvényt kap az örökbefogadás aktusa, kezdőszövegként pedig jelzésértékű lehet az egész kötetre nézve. Egyrészt kiterjesztésre kerül ez a különös idő- és térdimenzió, továbbá az az emberi küldetés, ami a karácsony és a jézusi minőségek mentén körvonalazódik. Ez alapján az emlékek gondozásában (és elengedésében), egymás felé a végsőkig figyelemmel fordulásban, állandó önvizsgálatban és a legjobbra törekvésben betöltött élet mintáját jelentheti a Lányos apa.
Grecsó Krisztián: Lányos apa, Magvető, Budapest, 2023.
A borítófotót Falus László készítette.
