XLII.
Ahogy telik az idő, egyre inkább egyetlen alapvetés fogalmazódik meg bennem. Ne hazudj! Gyerekkoromban valami ösztönösen bujkált bennem ebből az állításból. A gyerekek képessége, hogy megkülönböztessék a helyest a helytelentől sokkal fejlettebb, aztán az idő előrehaladtával és a ránk rakódott tapasztalatok hatására ez az adottság visszafejlődik. Harciasan küzdök az igazamért vagy más – leginkább a kisöcsém – becsületéért, amikor a nagyok rákennék egy csíny elkövetését. Hová tűnik ez? Felnőttként nehéz őszinte gyereknek maradni. Keresek valamit, ami igaz és nem mesterkélt, valakit, aki mindig igazat mer mondani, legalábbis nem hazugságot. Különös, hogyan változtatja meg az anyaság a saját anyáddal való kapcsolatot. Rengeteget lehet hallani a szülés utáni testképről, arról viszont kevesen beszélnek, mennyi lelki változással jár anyává válni. O születése után kezdem megkérdőjelezni Anya cselekedeteit a gyerekkoromból. Már látom a hibákat, amiket elkövet, az esetlenségét, gyengeségét és gyávaságát. Beszélni szeretnék vele erről miután felismerem, a fiatalon kezdődő kimaradásaim, kilengéseim és mértéktelen ivászatom az ebből fakadó fájdalom következménye. Talán nem jókor hozom fel, talán én is gyáva vagyok, de Anya hárít, és azóta ez a hazugság – mert a ki nem mondott igazság is az – falként ékelődik közénk. Azóta mindenről beszélünk, csak arról nem, amiről kéne. El kell neki mondanom, de tudom, hogy összetörne, máshogy viszont nem állhat helyre az egyensúly. El kell neki mondanom? Olyan naiv tud lenni. Azt hiszi, azért büntetem egész tinédzserkoromban, mert elhagyja apát, pedig az egy hosszú éveken át húzódó néma feszengés feloldása volt. El kéne neki mondanom, hogy Gárdonyban azon a nyáron, emlékszem, talán harmadikos lehetek, nemcsak a bátyám, én is elolvasom a szeretőjével váltott sms-eket. Hogy amikor a bátyám a nyaraló mögé hív, hogy megmutassa az üzenetet, a helyzet abszurditását és szomorúságát ellenpontozva, egyszerűen kitör belőlem a nevetés. El kéne neki mondanom, hogy azon a nyáron végig kerülöm őt, mert félek, hogy rájön, én is tudom. Félek tőle. És el kéne neki mondanom, hogy az a nyár egy életre megváltoztatja a szexualitásomat, az intimitásról és a házasságról kialakított képemet. Hogy anyává és feleséggé kell majd válnom ahhoz, hogy már ne fájjon ez az emlék.
XLIV.
1964. december 21., Moszkva, -16,2℃-os fagy. Egy 26 éves magyar lányt visznek be a Szovjetunió Egészségügyi Minisztériumának Negyedik Főosztályának Központi Klinikai Kórházába. Teljesen kimerült az órák óta tartó vajúdástól, arcán nagy cseppekben folyik a veríték. Fel akarja adni, két fájás között bámulja a lepattogzott fehér festéket a vaságyon. Valami nincs rendben – gondolja, haza akar menni, hagyni az egészet. Szorgos nővérkék rohangálnak a szülőszobában, mintha keresnének valamit. Tuzsszja! Nyomjon! – szól a parancs. Az utolsó nyomás hatására lassan megindul, lassan kicsúszik. Először a lábai, amit egy apró törzs, vállak és végül a fej követ. Nem sír, nem él. A szorgos nővérkék zorddá válnak, kikapja az egyik a másik kezéből az újszülöttet, és rohan egy vízzel teli, öblös tál felé. Belemártja, majd kiveszi, és belemártja egy másikba. Ebben hideg, abban meleg víz. Egészen addig csinálja ezt a mutatványt, amíg kisvártatva gyereksírás töri meg a szoba halálközelségtől dermedt csendjét. Kisfiú. Az apám.
XLV.
Október a belga Ardennekben. Reggelente a csípős levegő a bőrömbe mar, piros vérrózsákat hagy az arcomon. T öccse lakik itt, D. Klónozott kis faházak sorakoznak végeláthatatlan sorban, két szoba terasszal. Az egyetlen különbség közöttük a számozás. La Roche. A túrázás hagyomány T családjában. Apósom életében jelentős szerepet játszott a sport. Miután kilépett az egyházból és felhagyott a papi hivatással – beleszeretett az anyósomba –, teniszedzőként is dolgozott egy időben. Most 74 éves, súlyos szívproblémákkal, a genetikát és a túlzásba vitt sportolást okolják az orvosok. Ezúttal hárman, T, D és én indulunk neki, vagyis négyen: O a hasamban. A Szent Thibaut remetelakot és kápolnát célozzuk meg, hat kilométer oda, hegynek felfelé és ugyanennyi vissza. Az első pár kilométeren csendben szenvedek. Alig várom, hogy véget érjen, terhes vagyok és hideg van. Aztán kezdenek tisztulni a gondolataim, már csak a levegővételre és a lépteim ritmusára koncentrálok. Észre sem veszem, felérünk a hegytetőre. Megkerülve a kápolnát, az orom peremén állunk, néma megfigyelők. A lábaink alatt fekszenek az Ardennek és özönlik az Ourthe folyó. A nyirkos ködtől fakó zöldek az erdők és rétek, apró, fehér pontokat vésve a tájba legel a gulya, a távolból mered ránk egy várrom. Most veszem csak észre, hogy kísértetiesen emlékeztet ez a táj a Kisbárkányt körülölelő, Cserhátok alakította vidékre, és még inkább a Mátra tekervényes útjaira Cered felé. Elemi különbség viszont, hogy otthon hiányzik a víz. Itt rendíthetetlenül hömpölyög az Ourthe bele a Maas folyóba, ide-oda, el és vissza, át és keresztül, meandereket vájva a talajba.
XLVI.
Mi van, ha meg sem történt az a jelenet a bátyámmal, a gárdonyi nyaraló mögött? Mi van, ha csak álmodtam az egészet?
XLIX.
Október eleji napsütés a völgyben. Nagykeresztúr felé jobbról nyárfák szegélyezik az autóutat, átellenben az elválasztó sáv fehér vonásai feleselnek vele. Sárga levelek peregnek az aszfaltra. Napok óta nem tudom kiverni Rimszkij-Korszakov Seherezádéját a fejemből. Az első hegedűs szólamában jelenik meg újra és újra Seherezádé alakja. Ilyenkor az egész szimfonikus zenekar hallgat, csak hárfa kíséri a szólam elejét néhány akkord alájátszásával. Pár ütemig nincs más, csak az a hegedű, majd ismét grandiózussá nő a zenekari hangzás. A nő tisztelete – legalábbis így képzelem – megadni neki a szükséges csendet, hogy szóhoz jusson.
L.
T testébe és gondolataiba helyezkedem. 83 kg-ra, 183 cm-re, 41 évesre növök. A lábaim: tiszta izom, széles a vállam, a puszta fizikai férfierő jellemez. Ha kell, gerendákat cipelek félvállon, vagy 1600 négyzetméternyi füvet nyírok le hegynek felfelé. A testem nem kifürkészhetetlen és bonyolult, nincsenek petefészkeim, nincs méhem, csak belek hosszú kacskaringói tekerednek ott, felette a gyomor, amin pedig a máj terül el, rekeszizom, tüdő és szív, fáradhatatlanul munkálkodik a testgép. Elpusztíthatatlannak látom, pedig T hosszú éveken át dolgozott a teljes amortizációján. Belesüllyedek a fotelbe, és próbálok a szemeivel látni, a füleivel hallani, az agyával gondolkozni. Észak-Belgiumba, Flandriába keveredem, közel a holland határhoz, Eindhoventől mindössze harminc percre autóval. Turnhout tipikus hosszúkás, vörös épületeit, belga talponálló kocsmákat látok: már mérik a pintjest. Elejtett flamand szavakat hallok, ‘hela’ és ‘salut’ és ‘hoe ist?’. Dél van, szól a vöröstéglából kirakott Sint Pieters templom harangja, és már alig lehet a teraszokon helyet halászni. Május. Süt a nap, de nem úgy, mint itthon, szinte nincs ereje, dzseki nélkül fáznék. A De Beurse teraszáról szemlélem a sokaságot, a jólétet, a több száz éves téglaépületeket, a széles Grote Markt terét, ahol egymásnak ismerős arcok tekintete akad össze és válik szét. Itt, a holland határ mentén érdekes és izgalmas nyelvi helyzet alakult ki. Bájosnak tartom a flamand nyelvet, minden infantilizmusával együtt, a fő- és tulajdonnevek végére aggatott kicsinyítő képzők egészen gyermekivé teszik: ’bloemetje’ és ’Marieke’. Nem érces és erőszakos, mint a holland a kemény, artikulált g-kkel és h-kkal: kifinomult és könnyed, puha hangokat görget egymás után, tagadhatatlan a francia szókölcsönzés, ami plusz kedvességgel és eleganciával ruházza fel.
T-nek hosszú utat kellett megjárnia innen Kisbárkányig fizikai és lelki síkon is. Turnhoutban házas volt, a politikai körforgás szerves része, egy teljesen más életre berendezkedve. Voltak azonban jelek, amelyek már egészen korán mutatták az utat Magyarország felé. Habsburg Mária a 16. században sokat időzött az itt található Hertogen van Brabant kastélyban. Ez szolgált ürügyül egy testvérvárosi kapcsolat kialakításához Turnhout és Gödöllő között. Így került T először Magyarországra, a gödöllői Szent István Egyetemen ápolgatta a kulturális kapcsolatot a két város és ország között. Ha Habsburg Mária nem lett volna, én sem találkozom soha T-vel. Mélyebbre süllyedek a fotelben. Huszonegynehány éves vagyok, a pártom vezetője a szárnyai alá vesz, egy napon polgármesterré akar tenni. Aztán egy szavazáson a párt érdekei ellen voksolok. A szavazatom leadása előtti pillanatban elfog az émelygés. Ártatlan gyermeki, vagy talán eredendő állati ösztön súgja nekem, hogy veszélybe sodrom magam, de elnyomom, mert meggyőződésem, hogy ez a helyes válasz. Ember vagyok. A politikát nem fekete-fehérnek, hanem átmeneteiben tökéletes tudományként fogom fel. Hirtelen a politikai élet árnyoldala kísért, a szememben kedves, a hátam mögött a karrierem ellen munkálkodó alakokkal, hazug újságcikkekkel, irigységgel, aljassággal. Ekkor találkozom először ezekkel a tulajdonságokkal igazán, és megdöbbent, mert engem nem így neveltek. Négy fivérem van, mégsem volt soha közöttünk féltékenység. Megtörök. A talponállók meleg rejtekébe burkolózom. Nem akarok hazamenni. Csak én vagyok. Elmenekülök egy másik országba. Évek telnek el. Apa vagyok és férj. Mégis körülvesznek, duruzsolnak a fülembe. A legveszélyesebb dolog, ami velem történhet? Ha egyedül maradok egy szobában.
A regény korábbi részletei itt olvashatók.
Borítókép: Unsplash
