XXV.
Egy hete élünk Turnhoutban. Magamra csukom a fürdőszobaajtót, rezeg a csomagolás a kezemben miután kihúzom a papírdobozból. Figyelmesen olvasom a leírást, pedig már csináltam ilyet, nem is egyszer. Tinédzserkoromban plázák mellékhelyiségeiben, amíg R, legjobb barátnőm – azóta is – izgatottan szurkol az ajtó másik oldalán a negatív eredményért. Csak, hogy biztos legyek, áttanulmányozom újra. Egy csík a C jelzésnél: negatív, egy csík C-nél és még egy T-nél: pozitív, egy vonal T-nél: érvénytelen. Oké. Gyorsan kapkodom a levegőt ahogy lassan csurgatok a tesztre. Visszapattintom rá a kupakot, vízszintesbe helyezem. Várok. Egy perc, két perc és három. Ennyi kell hozzá, hogy teljesen megváltozzon az életed. A tesztcsík felé hajolok. A rémület a fejemből a lábfejembe zuhan, szaladok ki, át a hálószobába, kiabálom, hogy „Azt hiszem, igen.” Próbálok egyensúlyt találni félelem és izgatottság között. T. mosolyog. Nekem pedig fogalmam sincs, hogy mit csinálok.
XXVI.
Gyakran kapom magam azon, hogy visszahelyezkedem gyerekkori emlékekbe. Komótos séta a zeneiskolába. Nyílik a kapu, szűrt napfény esik az arcomra, gyakorlás hangjai szűrődnek ki az egyik teremből, majd – ahogy haladok egyre beljebb az udvaron – egy másikból, és így tovább. Klarinét, egy bőgő, aztán trombita, majd cselló. Egymásba játszódó hangok vegyítik a műfajokat. Egészen addig, amíg beérek a terembe, és magamra csukom a bőr, hangszigeteléssel kipárnázott ajtót. Leülök a zongora elé, nagy levegőt veszek és az ujjaim hegyével megérintem az elefántcsont-billentyűket. C, E, G, C hasítja keresztül a csendet. Boldog egyedüllét. Belefeledkezés a részletekbe. Idő.
XXVII.
A nappali jobbra eső szegletében egy régi, a nagymamájától örökölt székben ül T. Hosszú éveken keresztül áll ez a bútordarab Arendonkban, a nagyszülői házban, mielőtt Kisbárkányban köt ki, kiragadva, és új kontextusba helyezve. A bordó kárpitozáson aranyszínű levelek, díszes, faragott karfára helyezi a súlypontját, egy könyvet tart a kezében, lábai keresztben. Sugárzik belőle a nyugalom és a magabiztosság. Micsoda beállítás, szép csendélet. Figyelem, és arra gondolok, milyen furcsa, hogy ő a férjem, milyen furcsa, hogy házas vagyok. Az esküvőnk után viszonylag sok időbe telik, mire megbarátkozom a gondolattal. Folyton csak mondogatom magamnak, hátha úgy gyorsabban megszokom. A fejemben mintha még mindig tizennégy lennék. Vajon ezzel mindenki így van?
XXVIII.
Budapest felé O és M elalszik mögöttem az autóban. Milo a csomagtartóban figyel, amikor elérünk egy körforgalomhoz, felkapja a fejét és a karmával próbál fogást keresni a kocsi műanyagborításán. Tudja, hogy én vezetek, nem lágyan veszem be a kanyarokat, mint T. Valahogy végtelen hosszúnak tűnik a 21-es út, feketében vagyok, a nap közvetlenül a homlokomba tűz. Hatvan előtt kanyarodom rá az autópályára. T elutazik pár napra Hollandiába tanítani. Ahogy letérek a 21-esről, fel az M3-asra, elfog a rémület, egészen beleszédülök. Aztán ez az érzés a fejemből lesüllyed a gyomromba. Próbálom magam megnyugtatni. Lélegezz! Először az ujjaim kezdenek zsibbadni, nem tudom őket hajlítani, markolom a kormányt. A biztonságra megyek, maradok a jobboldali sávban, 120-szal. Beszorulok két kamion közé, feszélyez ez a pozíció. Szabadulni szeretnék, de érzem, hogy a füleim is elkezdenek zsibbadni. A következő pihenőnél megállok – gondolom, de ekkor mintha gyomorszájon rúgnának, a gyomromban feszült izgalom és zsibbadás, émelygek. Tudatosul bennem, hogy nem érek el a következő kijáratig, mert menten elájulok. Remegő kézzel nyomom meg a vészvillogót, lehúzódom a leállósávba. Mi ez? Nyugodj meg és lélegezz! Kamionok húznak el közvetlenül mellettem. A lányok még mindig alszanak. Levegőt! Mi ez? Mi lesz vele nélkülünk? Pánikroham.
XXIX.
A gátmetszés elviselhetetlenebb, mint a császár. Fekszem a kanapén egy csomag fagyasztott borsóval a lábam között. Anya segít az első héten, amíg jobban nem leszek: takarít, főz, kiveszi a részét a gyerekek ellátásából. Meredek magam elé, a könnyeim akaratlanul folynak végig az arcomon. A tenni akarás és a sztoikus lemondás kettősége jellemez. Várom, hogy teljenek a napok. Kétségbe vonom, hogy valaha újra önmagam leszek. Nem érzem az ingert, csak azt, hogy valami meleg csorog le a combomon a bokámig. Rohadt gátmetszés. Teljesen érzéketlenné tett odalent. Elképzelem, hogy ez most már így lesz. Nem vagyok még huszonkilenc, de többé nem mehetek társaságba, publikus térbe. Bezárkózom majd, és csak a gyerekeimnek élek. Mit bánják ők, ha néha összevizelem magam? Vér, húgy és könny. Ennyi vagyok. M. felsír a másik szobából. Anya hozza, mellre teszem. Ahogy belövell a tejem, szorongás és önutálat fog el. Már várom, most már legalább tudom, mi ez. O-nál még nem tudom. Diszfóriás tejleadó reflex. A dopamin termelése hirtelen lecsökken a szervezetben, ez okozza a negatív érzelmeket. Ha valamit megtanultam a szüléseim után, az az, hogy a hormonok jelentenek mindent. Külsőnk és belsőnk meghatározói. Nem adom fel, szoptatni fogom ezt a gyereket, ha belepusztulok is. Végülis, már csak két-három hónapot kell kibírnom, aztán az egész nyomtalanul eltűnik.
Borítókép: Unsplash
