Mechiat Zina 2023 tavaszán debütált a Scolar Kiadó szerzőjeként Álomból föl, vidékre le címet viselő lírakötetével. A kötet tudatosan építkező, főként alanyi versek gyűjteménye, melyek jól felismerhető lírai hangról és sokszínű kulturális utaláshálózat játékba hívásáról árulkodnak. Sikeres pályakezdés ez: az elindulás szépségeivel, de nem mentes annak nehézségeitől sem.
A kötet meglepően hagyományos szerkezetet választ, az évszakok négyes felosztását követi, majd ezt tölti meg egy tematikusan és képileg is változatos szöveganyaggal. Olvasáskor kérdésként jelent meg számomra az, hogy vajon Mechiat a hagyományt követve vagy annak ellenében emeli szervezőelvévé ezt a struktúrát. A befogadói folyamatot vezeti az archetipikus szerkezet, hiszen több jelentést is behoz az értelmezés játékába: az élet ciklikussága, a különböző életszakaszok váltakozása, az egység, az organikus fejlődés fogalmai sejlenek fel előttünk. A kérdés viszont az, hogy mit tud újként felmutatni, és miként tud ellentartani az Álomból föl, vidékre le ennek a jól ismert jelentésmezőnek.
A ciklusok egy-egy évszak nevét viselik magukon, egy kisebb csavarral: mind a négy esetben egy összetett szóalak részeként jelennek meg (tavasziszél, nyártükör, ősziéjjel, télihomok). Rápillantva a kifejezésekre, egyértelmű a játék az évszaktoposszal, illetve hogy a kötet maga is kísérletet tesz a hagyomány felől olvasható lírakötet-szerkezet újragondolására. A cikluscímek tehát már a versek megismerése előtt bejelentik a jelentéshez, a nyelvhez való hozzátoldás szándékát, mely tökéletes ugrópont lehet egy sikeres első kötethez.
A cikluscímekre tekintve egy ígéretet látunk: a bevett jelentés-összefüggésektől való eltávolodás ígéretét,
amely azonban érezhetően betöltetlen marad. Ennek oka pedig nem is magában a címekben keresendő, amelyek képesek újfajta asszociációkat, képzeteket megnyitni az évszaknevekre nézve. A nyártükör szóalak például egyszerre vonja be a nyár különböző elemeit, a fény és a víz motívumát. E kettő találkozási pontja által pedig olyan fogalmakra gondolhatunk, mint a visszatükröződés, a duplikáció, a megtévesztés és a tisztánlátás. Ez még a nyármotívum felhasználásának egy bevett módja lenne. A hozzátoldás akkor érzékelhető, amikor a nyártükör kifejezést specifikusan egy kötet cikluscímeként olvassuk, így pedig már művészetelméleti kérdések merülhetnek fel bennünk: a művészet leképezés, mimézis, másolás?
Elkerülhetetlen egy ilyen meghatározó hagyományt mozgósító kötetnél, hogy az olvasó a szerkezet és a szöveganyag közötti érintkezési és forrasztási pontokat pásztázza. Az Álomból föl, vidékre le versei esetében az elrendezés mélyebb indokai viszont homályosak maradnak. Az évszaktoposz elvárásai felől olvasva hiányként jelenik meg a változás, a váltakozás, a ciklikusság ábrázolása, beemelése valamilyen módon. Bár az évszakokról csak konstruált határvonalak mentén gondolkodhatunk, Mechiat kötetében a határok véletlenszerűnek tűnnek, valamint nem teszik felismerhető és összetartozó halmazokká az elválasztani kívánt szövegeket.
Sokkal inkább tekinthetünk a kötetre egységes versfolyamként, mint egy négyes felosztást igénylő versgyűjteményként.
Ahhoz, hogy az évszaktoposz hagyományos értelmezése ellenében olvassuk a kötetet, nem képeznek elég jól körülhatárolható, közös nevezővel rendelkező egységeket a ciklusok. A cikluscímek nem adnak hozzá a bennük szereplő versek értelmezéséhez, a versek pedig nem illeszkednek kellően a cikluscímekhez ahhoz, hogy az évszakértés megújítását és felfrissítését adják. A szerkezet ezáltal utólagosnak hat, pedig egy értékes, izgalmas és önmagában is helytálló szöveganyagot kísér.
Ami pedig leginkább a választott szerkezet ellen szól, az éppen az önálló helytállás:
a szövegek enélkül az értelmezési „mankó” nélkül is jól működnek, sőt még talán jobban is.
Ez pedig azt mutatja számomra, hogy a szövegek felé helyezett értelmezési keret a versek erejét kérdőjelezi meg, amelyek újra és újra ledobják magukról a nehezen illeszkedő évszaktematikát és -szerkezetet – elterelve a figyelmet arról, amit a kötet és egyben a Mechiat-líra jelenlegi tétjének tartok. A szerkezet megfontolatlanságának problémáját viszont szerencsésen ellensúlyozzák a kötet különböző pontjain feltűnő erős szövegek, az egységes nyelvi és képi világ, illetve a versekben a lírai szemlélődést érzékeltető eljárások.
Az első ciklus, a tavasziszél versei egy múltbeli kapcsolat emlékeivel és hiányával számolnak el.
A ciklus versei, mint a Sebek vagy a Sztrók címet viselők, emlékezetes darabjai a kötetnek. Ezekben koncentráltan mutatkozik meg Mechiat lírájának egyik központi erénye: az, ahogy a testről, a beteg testről és a testben való létről tud írni. Olyan verssorokkal találkozunk itt, mint „Az enyém csorog, a tiéd szakad, darabos lepedék, nem értem. / Vidd innen a trombózisod, nem akarom elkapni. / Ne taníts görcsöt, ne állj össze, / bennem meg végképp, még nem épültem fel.” (Sztrók); „Az izomnál lágyabb vagy, a tüdőnél tömörebb, / nyálkahártya borít, mérget lüktetsz.” (Én a vízilovakkal); vagy a következő: „Üvöltesz az ereimben, és én nem akarlak kiengedni. / Aztán amikor elérsz a halántékomig, le kell ülnöm, / be kell csuknom a szemem, és elképzelnem, / hogy csak egy madár vagy, amelyik a fejembe költözött” (Madarak jönnek).
Az idézett sorok alapján is látszik, hogy Mechiat a testtapasztalatról pontos, letisztult és innovatív nyelven ír,
és verseiben a test a megismerés elsődleges médiuma. A test belső, titkos folyamatait használja fel az előtte szemérmetlenül feltáruló külső világ értelmezésére, megfordítva ezzel egy fontos relációt. A külső világ, a kapcsolatok, a tárgyak, a többi ember ebben a lírai térben a nehezen felfedezhetővel egyenlő, míg a lírai én testi és érzelmi tapasztalata – amelyhez konvencionálisan éppen a kiismerhetetlenség társítható – lesz az a biztos pont, amelyből az idegenség, az ismeretlen felé közelíteni lehet.
Ez a perspektíva az egész kötetben meghatározó. Például a nyártükör ciklusban helyet kapott és az egész versanyag viszonyában kiemelkedőnek tekinthető Flamenco című szövegben, ahogy ez a felütésében is megmutatkozik: „Ezt nem tudom elmesélni, / csak eltáncolni, elrezegni-elremegni, / félig befelé, úgy, / hogy csak a szám sarkában vegyél észre egy apró mozdulatot.” A verssor arról a tapasztalatról számol be, amikor a nyelv határaihoz érve az emlékezet többé nem tudatos, hanem a testben észrevétlenül őrzött múlt tör a felszínre.
A test emlékezete és nyelve ez, amely a nyelvalapú kommunikáción és az ön- és érzelemkifejezésen túlmutatva szól.
A Flamenco pár sora mintapéldája is lehetne ennek az eljárásnak, és mintha itt bukna ki a kötet tétje is: az Álomból föl, vidékre le versei emlékezet-költemények, a máshogy emlékezés szövegei, Mechiat Madeleine–je pedig maga az emberi test. A nyelvileg rögzíthetetlen helyére a test emlékezete, a test tapasztalati tudása kerül. Mechiátnál az izomszövetek közé beépülő, az érfalakra és a nyálkahártyára tapadt múlt a lényeg, melyet csak „elrezegni-elremegni” lehetséges.
Még maga a nyelv, a nemzeti identitás és emlékezet is a testbe kódolva létezik:
„Maradj, ahol vagy. Ne nézz rám. / Nyelvedet mostantól nyelv ejtette sebbe vájd. / Érzed? Magyarul van.” (Sebek) A múltban kimondott szavak is csak a testben jelentkező elváltozások által lesznek felidézhetők: „Kimondtad és megjelentek: kikeltek, kifejlődtek bennem. / Az elrákosodott szív szék alakú tumort növeszt.” (Gyújtós)
Mindez pedig nem csak a költő szerelmi lírájának sajátja – amely nem mellesleg a kötet nagy százalékát teszi ki –, hanem a családi tematikát mozgató (Halak; Kő, papír, olló) és az alanyi költészettől eltávolodó (Jégeső) szövegek jellegzetessége is. Ezeket olvasva megfigyelhetjük, hogy a test nem csak a szerelmi kapcsolódásban és annak leírásában játszik kiemelt szerepet, hanem az adott vers tematikájától függetlenül a test mindig a megismerés és az emlékezet médiuma. Tehát Mechiátnál a test nem tematika vagy eszköz, hanem a lírai megszólalás feltétele.
A test emlékezete révén eljutunk az időkezeléssel való kísérletezésig is. A versekben a múlt újra és újra ráíródik a jelenre, és a jelen is csak a múlt felől válik értelmezhetővé: a lírai én által a jelenben szemlélt eseményekben kikerülhetetlenül a múlt színezete tűnik elő. A párhuzamos idősíkok párhuzamos szereplői és történései egymást nem magyarázva, sokkal inkább kiegészítve, eltérő kontextusokba helyezve jelennek meg. Viszont
a versek időkezelése ezzel még a hagyományos időfelfogás berkein belül marad.
A kötet nyitóversében már a szerkesztés is jelzi (hiszen a szöveg mintha két külön versből forrna össze, két külön oszlop felelget egymásra), hogy két eltérő idősík történéseit rendeli egymás mellé a lírai én, ezáltal megmutatva a múlt és a jelen eseményeit. A gyermekkor emlékei a felnőttként átélt kapcsolat magyarázataként, az apa képe pedig a megszólított (volt) szerelmes viszonyítási pontjaként működnek: „Megnyugtat, hogy a pólója alatt széles a mellbimbó, / hézag húzódik a metszőfogai közt, / elalváskor ágyékán pihenteti a kezét […] Nem tudom neked milyen a mellbimbód, remélem keskeny. / A fogaid szerencsére rendben vannak, / a kézfejed pedig túlságosan remeg a nyugalomhoz.” (Tavaszitovább Havasigyopár) Ez a pár sor jól megmutatja, hogy miként támaszkodik egymásra az emlékezés és a testi tapasztalat. És legfőképpen azt, hogy Mechiat milyen érzékenyen illeszti őket össze a megfelelő találkozási pontokon.
Így lesz a kötet egyik fő erénye az egymásra vetítés és a felcserélés megvalósítása,
ahogy az Álomból föl, vidékre le lírai énje a jelen szereplőinek arcán a régmúlt vonásait fedezi fel, ahogy a testen keresztül beszél az elmondhatatlanról, és ahogy kulturális tereket, kódokat szinte akrobatikus módon ír egymásba: „Kimártottam magam a tengerből, bele a városba. / Világító- helyett tévétorony, korall nincs, csak nejlonzátony.” (Elesett víz)
Mechiat Zina első kötete a test nyelvére tanít minket. Arra, miként is lehet őrizni és felejteni, megérteni és feltárni a nyelv számára megközelíthetetlen tapasztalatokat. Néhol még visszanyúl a biztonságot jelentő hagyományhoz, de már érzi, hogy saját eszközei sokkal inkább kézre állnak.
Mechiat Zina: Álomból föl, vidékre le, Budapest, Scolar, 2023.
A borítófotót Kállai Márta / Scolar készítette az Artus Művészeti Stúdióban.
Tóth Ramóna Mirtill a mű megírásának idején a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa volt.
