Pápai Zsanett énekes-dalszerzőként a glitchtronika, valamint az art-electro hazai képviselője, de a zene mellett immáron több mint két évtizede az absztrakt festészet is magával ragadta. Az idei év során számos munka gyümölcse érik be, hiszen mind a MOMkultban, mind a Három Hollóban bemutatkozik művészetével. Zsanettet a kezdetekről, a zenéről és festészetről, valamint az inspirációiról kérdeztem.
KULTer.hu: Jelenleg az Imitation elnevezésű formációban zenélsz, azonban zenei múltad régebbre nyúlik vissza. Mikor és honnan indultál, s hogy érzed, merre tartasz?
Gyerekkoromtól kezdve sok kreatív tevékenységet folytattam párhuzamosan, s a zene volt az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb ezek közül – a festés, a tánc és egyebek mellett. Elég sokára találtam meg a módját annak, hogy valóban hivatásszerűen foglalkozhassak ezzel. Már felnőttként a fősuli mellett kezdtem komolyabban énekelni tanulni, először magántanárnál, majd különböző konzikban. Utóbbi vezetett oda, hogy jazzénekesként, már profi zenészek társaságában mindenféle színpadokon találtam magam – BMC, Müpa, A38 stb. Ez sok tekintetben szép időszak volt, nagyon kellemes emlékeim vannak például az akkor még kulturális programokkal teli bulinegyed kedvenc szórakozóhelyein való rendszeres fellépésekről, ahol
hétről hétre összegyűltek a rajongók és barátok, akikkel a koncerteket hajnalig tartó kocsmázások követték.
Néhány év után kezdett azonban nyilvánvalóvá válni, hogy ez az út nem visz zeneileg elég messzire, sokkal jobban el akartam szakadni a műfaji keretektől, és a zeneszerzésre, a saját alkotói munkára koncentrálni. Ehhez pedig új társakra volt szükségem. Pár évig tartó keresgélés után, végül a férjemben, Gödri Bulcsuban találtam meg azt a partnert, akivel úgy tudunk együtt dolgozni, hogy mindketten maximálisan megvalósíthatjuk a saját ötleteinket, és szabadjára tudjuk engedni a kreativitásunkat.
Az Imitation az a formáció, ahová a zenei utam vezetett.
Két, számos szakmai elismerést kapott lemez után, és néhány európai turné között jelenleg Takeucsi Kazuhiróval együtt dolgozunk a harmadik albumunkon, mely az általa vezetett tokiói Whereabouts Recordsnál fog megjelenni 2024-ben. Szerintem ez lesz az eddigi legizgalmasabb anyagunk, amely sokban eltér majd a korábbiaktól, például a stílusok tekintetében. Bár aki ismeri az enyhén szólva is eklektikus zenei világunkat, az talán semmin sem lepődik már meg velünk kapcsolatban – de majd meglátjuk.
KULTer.hu: Absztrakt festészettel huszonöt éve foglalkozol, többek között Párizsban is kiállítottál. Milyen volt a franciaországi tárlat, hogy fogadta a közönség a képeidet?
A párizsi időszak sok szempontból fontos inspirációs forrás és fordulópont is volt az életemben. Ekkor töltöttem először annyi időt egyedül, hogy végre komolyan elmerülhessek a saját alkotói folyamataimban, illetve az előadóművészeti munkámban az egyetem – Sorbonne, filozófia szak – mellett.
Az ottani művészeti közeg nagyon jó katalizátora volt az én szerteágazó, sokfókuszú önkifejezési stílusomnak.
Önmagában az a tény, hogy kezdő művészként önálló kiállításom és koncertem is lehetett egyidőben illusztris helyszíneken, tulajdonképpen pár kattintásnak köszönhetően – csak mert elküldtem a munkáimat a megfelelő embereknek –, jól jelzi, hogy mennyire másként működnek kint ezek a dolgok. Magyarországról nézve néha még utólag is hihetetlen, hogy ismeretség (és ismertség) nélkül könnyedén eljuthattak a munkáim a Village Suisse-be, és még a diplomámat se kérte senki. A kiállítás maga remek élmény volt, sok lelkes és műértő érdeklődővel, és az is egy maradandó kép a fejemben, ahogy a megnyitó után éjjel a Mars-mezőn borozunk a barátaimmal. Visszatérve ennek az időszaknak a tanulságaira, ekkor döntöttem el, hogy onnantól kezdve minden energiámat a zenélésre fogom fordítani, mert ez a legfontosabb számomra, és nem engedhetem meg magamnak tovább, hogy több vasat tartsak a tűzben. Így akkor hosszabb időre elbúcsúztam a festészettől.
KULTer.hu: Idén ősszel két ikonikus helyszínen találkozhatunk veled. Mesélnél bővebben a MOMkultban esedékes, illetve a Három Hollóba tervezett kiállításról?
Miután tehát körülbelül tizenöt éve elköteleztem magam a zene mellett, és a festészetet a hobbik közé száműztem a filozófia mellé; nagy ritkán vettem csak elő a festőkéseket, hengereket. Mindeközben azért valahol titkon reménykedtem abban, hogy egyszer valahogy még Magyarországon is lesz lehetőségem méltó körülmények között megmutatni a festményeimet. Mindez azonban nem sok aktivitással párosult részemről, mivel a zenélés volt a fókuszban. Aztán egy 2020-ban megnyert open call – mely végre egy komolyabb saját hazai kiállítást jelentett volna, ami azonban a pandémia miatt végül nem valósult meg – indította el bennem, hogy újra intenzívebben kezdjek foglalkozni a festészettel. A járvány alatti bezártság és nyugalom pedig lehetőséget is adott erre. Ebben a számomra kellemes és inspiráló bezárkózós időszakban végre újra – régóta először – elég idő és tér állt a rendelkezésemre ahhoz, hogy fessek. Így aztán elmélyült kísérletezgetésekbe kezdtem. Ezalatt
arra is rájöttem, hogy hiányzik az életemből ez a fajta magányos, teljesen befelé forduló alkotás.
Így, miután született pár újabb sorozat, tavaly elkezdtem új helyszíneket keresni az elmaradt bemutatónak. Ennek köszönhetően idén lesz végre két olyan kiállításom, amely megfelelő kontextusba helyezi a munkáimat. Először a MOMkult vitrinkiállítóterében – a helyszín jellegéből adódóan – egy kisebb ízelítőt adok a festészetemből, a megnyitót pedig két koncerttel és egy DJ-szettel kötjük össze, melyek mind az art-electro vonzáskörzetében mozognak – az Imitation, vaghy és Doktorhokashi közreműködésével. Novemberben a Három Holló galériájában pedig az eredetileg 2020-ra tervezett Re:touch című kiállításomat valósítjuk meg pop-up jelleggel – mindössze egy hétig lehet megnézni (és megvásárolni) a képeket. Az önazonosság és változás kérdéskörét középpontba helyező tárlatot Farkas Henrik filozófus barátom nyitja majd meg, illetve itt is lesz Imitation koncert, Suefo pedig eklektikus szettjében downtempo, dub, easy listening, lounge, hip-hop, jazz stb. zenéket fog keverni.
KULTer.hu: A korábbi témáknál maradva, mit jelent számodra alkotóként a zene és a festészet? Kikhez szólsz leginkább alkotói identitásodon keresztül?
Alapvetően szükségszerű önkifejezési formák ezek számomra. Introvertáltként korán rájöttem, hogy a beszéd (főleg élőszóban) nem igazán az én műfajom. Vagy nincsenek szavaim/szavaink arra, hogy pontosan kifejezzem, amit gondolok, érzek; vagy ha mégis, túl könnyű azokat félreértelmezni, meglévő ideológiai kategóriákba kényszeríteni. A legpontosabban színekkel és hangokkal tudom kifejezni magam. (Ezért a halálom, amikor megkérdezik, hogy egy adott dal – vagy kép – miről szól.)
A két tevékenység számomra teljesen más pszichés igényt elégít ki.
A zene a másokhoz való lehető legspontánabb kapcsolódásról szól, itt mindig is a közös alkotás volt a lényeg, illetve a közönség közvetlen megszólítása. Az ilyen intenzív pillanatokban az ember teljesen átadja magát az eseményeknek a színpadi szerepén keresztül – ami egy sokkal szabadabb és mélyebb kapcsolódást tesz lehetővé, mint a „hétköznapi”, vagyis színpadon kívüli találkozások. A festészet pedig számomra az egyedüllétről szól, ilyenkor csakis a saját pszichémből – illetve természetesen a környezetemre adott reakcióimból – dolgozom. Élvezem, hogy senkihez nem kell alkalmazkodnom, minden mű a saját szabályai szerint születik meg. Kikhez szólok? Mindenkihez, aki hajlandó elveszni a művészetben, eltévedni az egymásnak (látszólag) ellentmondó gondolatok hálójában (útvesztőjében), aki képes beleélni magát egy-egy adott pillanatba, kiszakadni bármiféle kontextusból, keretrendszerből, új élmények hatására időnként újradefiniálni magát. Meg persze bárki máshoz is. Azt – szerencsére – úgysem én fogom eldönteni, kinek jelent bármit az, amit létrehozok.
KULTer.hu: Aki ilyen aktív és intenzív munkát folytat, biztos rendelkezik valamilyen kiapadhatatlan inspirációs forrással. Mi tölt fel, mi visz előrébb emberileg és szakmailag, hogy újabb és újabb rétegeit mutasd meg magadból a világnak?
A sokféleség, a változatosság, a különböző kifejezési formák, műfajok, stílusok váltogatása, a kollaborációk izgalmas művészekkel. Most például éppen az, hogy a zene mellett újra festek. Alapvetően leginkább az esztétikum érdekel, az ahhoz való minél spontánabb, közvetlenebb kapcsolódás – a koncepcionalitás pedig a legkevésbé. Az alkotáson túl az utazások, nagy beszélgetések, a pszichológia, a filozófia és a természet. Ezek segítenek kikapcsolni, ami egyébként nem mindig megy könnyen, mert alapjáraton folyamatosan pörög az agyam. De néha muszáj szünetet tartani. Ja igen, aludni is imádok, ha éppen sikerül.
Borítófotót Németh Imre készítette.
