Ha Magyarországon bármilyen kontextusban elhangzik a valóságshow kifejezés, az embernek önkéntelenül rossz szájíze lesz. Nem is csoda, hiszen az eddigi felhozatal nem túl bizalomgerjesztő, ám az HBO Magyarország első saját gyártású reality show-ja szinte minden előítéletet megcáfol: végre egy magyar valóságshow, ami nem (csak) arról szól, hogy maroknyi wannabe celeb egymásnak esik.
A híd (The Bridge) koncepciója ugyan nem teljesen új (az eredeti széria spanyol és Banijay címen fut), hazai viszonylatban mégis egészen egyedülálló. Felépítése meglepően értelmes, igényes szereplőválogatással, mesebeli környezetben.
Bár a híd mint metafora kissé közhelyes és elcsépelt, annak tényleges megépítése fizikai értelemben elég nagy kihívás,
még egy 14 fős csapat számára is. Az állandóan változó világunk okozta bizonytalanságból indul ki a hatásvadász intro, mely bemutatja az erdélyi Bélesi-tó nem mindennapi környezetét.
A szállingózva érkező táborlakók eleinte semmit nem sejtenek a rájuk váró feladatról – egyetlen hátizsákjuk van, és csupán egy levél igazítja el őket. A műsorvezető, az olykor indokolatlanul bevágott ismeretlen Csaba (Magyarósi Csaba) egészen a végjátékig meg sem mutatja magát a résztvevőknek, csupán levelekkel kommunikál velük.
A show igazi arca a piros jelzőfény, meg persze a 30 millió forint a tó közepén.
Eléréséhez pedig egy 250 méteres hidat kell építeni mindössze 18 nap alatt, olyan emberek összefogásával, akik még soha nem csináltak hasonlót.
Természetesen a casting mégsem véletlenszerű. A legkülönbözőbb karakterek sorakoznak fel, a hasonló típusok szinte azonnal kiütik vagy váltják egymást, ám jelentőségüket és a csapatban betöltött szerepüket nem feltűnési viszketegségük határozza meg. Mindenki okkal került a faházba, egyedi adottságaik és élettapasztalataik alapján.
A leosztás jól átgondolt, de az események előrehaladtával egyre inkább lesz mesterkélt, művi és túlságosan tökéletes.
Az még egészen logikusan magyarázható, hogy amikor kiszavazzák az ipari tervezőt és az egyetlen nőt, aki hajlandó egész nap sütni-főzni a társaságra, a semmiből megjelenik az utánpótlás egy designer asztalos és egy igazi, mama-típusú konyhatündér képében. Viszont az imént említett néni létjogosultsága és gyors önfeláldozása már egyenesen hiteltelen.
Ugyan a szereplők nem a társadalmi ranglétra legaljáról igyekeznek feltörni, és nem is unalomig ismert celebek, akik primitivitásukkal hódítanak, hanem átlagos emberek szakmával, átlagos értékekkel, néha éppen csak egy kicsit több egóval, mint ésszel.
Mégis olyan érzése van a befogadónak, mintha egy rakat érzelmi óvodás büntifeladatát nézné végig.
A csapat egysége már a harmadik részben megbomlik, az összezártság, az éhezés, a fizikai munka, a természeti erőkkel való kegyetlen harc, a lehetséges vereség okozta stressz és nyomás miatt szépen lassan egyre jobban kibuknak a konfliktusok. A legnagyobb vád azonban egy résztvevővel szemben a közösség bomlasztása, illetve a kontraproduktivitás, hiszen a cél közös.
Az építés konkrét feladata akkor nyeri el teljes jelentőségét, amikor a versenyzők szembesülnek a zord körülményekkel is: teljesen önerőből kell nekivágniuk a híd megépítésének, és csupán farönkök, deszkák, illetve múzeumba illő antik szerszámok állnak rendelkezésükre. Az elektromosság teljes mértékben száműzött a csapat életéből, valamint szintén lassítja a munkát, hogy a szükséges eszközöket és
az alkatrészek egy jelentős részét csupán menet közben, bizonyos kihívások nyereményeként kaphatják meg vagy veszíthetik el.
A tábori hangulat a fenséges természetben is érezhető, amit nagyrészt az olyan vizuális megoldások teremtenek meg, mint a drónfelvételek, a statikus képek, valamint a kézikamera kombinációja.
A direkt bejelentkezések hátterei is valid helyszínek, ha például olyan témáról van szó, ami nem tartozik más versenyzőre, a szereplők a legkülönbözőbb kis zugokban vallanak, láthatóan a többiektől távol, jól elszigetelten. Az életképek hitelesek, bár szinte túl szép színekkel és fényekkel teremtenek hangulatot, mintha csak egy utazó influenszer legjobban bevált Instagram-filterét használnák.
A vágóképek letisztultságától ugyan sokszor érezhető egy kissé eltúlzott természetfilmes irány,
de lényegében az egyetlen hiteltelen rendezői mozzanat a végjátékban előkerülő homokóra, amelyet azután minden felvételen jól láthatóan helyeznek el. Ez is csupán akkor válik szembetűnővé, amikor az egyéni bejelentkezések sűrű montázsában minden egyes résztvevőnek külön a kezébe adták az órát, mintha muszáj lenne folyamatosan fogdosni.
A közösségi élet rögtön a táborvezető demokratikus megválasztásával kezdődik. Főnöksége szinte mindenben érződik, ő osztja le a munkafolyamatokat, övé a végső szó szinte mindenben, és a küldetésekre is ő jelöli ki a jelentkezőket. Ám ezek a külön feladatok remek lehetőséget biztosítanak arra, hogy mások is megmutathassák rátermettségüket.
Kisebb részben fizikai megmérettetések várnak a játékosokra, ám a feladatok többsége mentális jellegű.
A játék az olyan morális döntéshelyzetektől és ezek kegyetlen következményeitől lesz egyedülállóan izgalmas és váratlan, melyek nem csak a vezetőt terhelik, hiszen a döntéseknek minden esetben komoly hatásuk van a teljes társaságra.
Több nyálas tanulságot is az arcunkba tolnak, hogy egyértelmű legyen: itt az önérdekkel szemben a csapatmunka a fontos. Tehát nagy hangsúly van az összetartáson, de például a női-férfi szerepek maradi felfogása már az első húsz percben előkerül, majd folyamatosan visszatér mindkét oldalról. Emellett szinte már borítékolhatóan behozzák a képbe a transzneműséget is, amiről a szóban forgó résztvevő csupán a kameráknak nyilatkozik, valódi funkciója viszont nincs ennek a szálnak.
Eltúlzott jelentőséget kap viszont a család szerepe, egy versenyző alig egy hét elteltével fel is adja a küzdelmet honvágyra hivatkozva.
A csapat pedig kötelességtudóan gyászolja a veszteséget, mindenki elmondja, mekkora hiány maradt utána, miközben ennek súlyát a nézők felé már nem nagyon sikerül kommunikálni. A felmagasztalt értékek között teljesen érthetően felbukkan az emberi kapcsolatok jelentősége és a kommunikáció fontos szerepe is, az viszont már kevésbé indokolt, mikor csupán 11 nap elteltével már hatalmas személyiségfejlődésről beszélnek.
Ugyanakkor a személyes, emberi dráma nem veszi el a fókuszt az eredeti kihívásról és a híd megépítésének igazi céljáról, csupán egy újabb nehezítő körülmény a sok közül, miközben a műsor szerencsére nem rágja a szánkba, hogyan kellene morálisan megítélnünk az ellentmondásos helyzetek és konfliktusok által felvetett kérdéseket.
Nincsenek kapaszkodók, minden szereplő maga dönt, végül a teljes csapattal együtt vállalja a következményeket.
A narrátor elemez, összegez, olykor megelőlegez, de pszichológushoz méltó objektivitással figyeli a szociológiai és etikai kísérlete nyomán kirajzolódó viselkedésmintákat.
A sorozat csupán hét darab, közel egy órás epizódja egy nap alatt végigpörgethető, az izgalmakat tekintve igazából nem is célszerű máshogy nekikezdeni. Azonban jelentősége annál nagyobb:
az irány kijelölése megtörtént, már tisztán látható, merre érdemes fejlődnie a magyar szórakoztatóiparnak reality műsorok terén is.
Az HBO Magyarország produkcióitól már megszokhattuk a magas színvonalat szinte minden zsánert tekintve, A híd pedig újabb mérföldkövet jelent.
A híd (The Bridge), 1. évad (2023). Műsorvezető: Magyarósi Csaba. Producer: Závorszky Anna, Szalontay Mária, Rubin Kristof, Ócsai Dorka. Forgalmazza: HBO Max
