Tamásnak mindig igaza van
Rézcsengő rázza fel álmából. Tegnap szerda, ma vasárnap. Evelin ikszekkel jelöli a telefonja naptárában, ez az eddigi leghosszabb. Felhozhatná megint a pszichiátriát, de nem szeretné, hogy fél napja elvesszen. Lehet, hogy tudat alatt nem akar segítséget, vagy még nehezebb megnyílnia mások előtt, mint gondolná. Elveti az ötletet, inkább magára kap valamit, és a konyhába indul.
Tamás apró palacsintákat halmoz egy szalvétával bélelt tányérra. A papír átázott, az olaj a konyhapultra csöpög, a mosogatóban koszos edények tornyosulnak. Evelin mosolyogva forgatja a szemét, és hátulról átöleli. Tamás beledől az érintésbe, szabad kezével végigsimítja a nő karját, ujjai olajcsíkokat hagynak. Evelin kis híján a vőlegénye pólójába törli a kezét, de uralkodik magán, majd meg is feledkezik az egészről.
Átgondolja a teendőit, de mintha valami hiányozna, ami nem hagyja nyugodni. Berak egy mosást, elteszi a maradék palacsintát a hűtőbe, frissíti a bevásárlólistát. Elmosogat, Tamás reggeli után egyből indult a haverjaival fallabdázni, vasárnapi hagyomány. A nappalit hagyja utoljára, a dohányzóasztal állandó helyszíne lett az esküvőszervezésnek, színmintáknak, szalvétáknak, árajánlatoknak, ülésrendeknek. Lehet, hogy pont ilyen konkrétumokra lenne most szüksége.
A legtöbb kiesés a nappaliban kezdődik. Az emlékei nagy részében Tamással egyeztetnek és turkálnak a papírok között, mielőtt elsötétedik minden, és órákkal, gyakran napokkal később veszi észre magát. A stressz lehet az oka. Az egyetem előtt minden rendben volt, aztán az első szorgalmi időszak vége felé ki-kimaradoztak tízpercek, máshol találta magát, mint egy pillanattal korábban. Sehogy sem tudja elképzelni, milyen lehet olyankor, de Tamás elbeszélései alapján teljesen önmaga.
Kupacokba rendezi az esküvői papírokat, a szalvéták összekeverednek a meghívókkal. Mosott fogat? Kiválogatta az üvegeket? Van valamilyen határidő, amit nem írt fel? Mély levegőt vesz, jobb nem túlizgulni. Talán kipróbálhatná végre a relaxációs füstölőket, amiket Tamás hozott neki Tibetből. Hiába megnyugtató, hogy a kimaradások alatt sem magatehetetlen, nem tetszik neki, hogy értékes óráktól és napoktól fosztja meg a tudatát a szervezete. A vendéglista bővült, mióta legutóbb látta. Ahhoz képest, mint amire emlékszik.
Kis esküvőben egyeztek meg. Az albérlet ára mellett alig tudtak félretenni. Szerda óta megváltozott volna a helyzet? Tamás fizetésemelést kapott, amiről nem szólt? Az új meghívottak az ő ismerősei, Evelinnek eszébe jut még pár ember, akit meghívhatna. Ha megengedhetnek több vendéget, nekik is ott lenne a helyük.
Kettejük közül mindig Tamásnak volt nagyobb társasági élete. Ő volt az, aki megszólította Evelint az utolsó szemináriumi óra után, és olyan természetességgel állt hozzá, mintha már ezer éve ismernék egymást. Ki hitte volna, hogy a Rítusok a távol-keleti és misztikus vallásokban órának köszönheti majd leendő férjét. Evelin az általános szorongásain túl még attól is tarthatott, hogy nem fogja tudni elmagyarázni a folyton súlyosbodó emlékezetkieséseket.
Mostanában egyre inkább úgy érezte, hogy nem tudja tovább leplezni az állapotát. Annyiszor megtörtént, hogy egy barát, akivel azelőtt naponta beszéltek, hirtelen kerülte a folyosón, nem válaszolt többet az üzeneteire. Ha a többiek nem is, Tamás mindig mellé állt, mindig meg tudta nyugtatni, hogy nem ő a hibás, és vannak emberek, akik egyszerűen nem értik meg őt, akik nem tudják, mit veszítenek. Hangja ilyenkor egyszerre volt nyugtató és dermesztő.
Görget kicsit a telefonján, hátha az üzenetekből eszébe jut valami, de nem akar vele sok időt tölteni, amúgy sem kéne ennyit foglalkoznia a közösségi médiával. Az anyja profilképe mellett zöld pötty, évek óta nem beszélnek. Az anyja nem szereti Tamást, de sosem derült ki, miért. Anikó után örömhír is lehetett volna, hogy egy férfi mellett kötött ki, és mindenki megnyugodhat, hogy annyira mégsem biszexuális.
Tamással még csak össze se vesztek soha. Voltak kisebb egyet nem értések, de hét év alatt sosem kiabáltak egymással, nem úgy, mint Anikóval. Persze az kamasz szerelem volt, Tamással stabilabb alapokat építettek, minden összetűzésüket érett felnőttek módjára intézték. Ez máris sokkal több, mint amit az anyja elmondhat. Evelin mosolyogva gondol bele, korábban mennyire lázadt a házasság intézménye ellen, erre tessék. Hogy jutott idáig?
Valahogy az egész homályos, nem tudja előhívni magában sem az örömöt, sem a mindent elsöprő bizonyosságot, amit éreznie kellene. Enélkül hogy mondott volna igent? A gyűrű mintha mindig is rajta lett volna, mégsem emlékszik az eljegyzés pillanatára, csak az azt követő kérdésekre. Hol tartsuk, hány százalék, mit írjunk, kik lesznek, milyen színű, hány réteg, milyen zene. Evelin forgatja a gyűrűt az ujján.
Az ékszerésszel lenne dolga? A keze remegni kezd, nem bírja tovább. Legjobb lesz felhívni Dórit, rá mindig lehet számítani, igaz, már hetek óta nem cseteltek. A telefont is csak sokadik csörgésre veszi fel.
– Igen?
– Dóri, szia, figyu, megőrülök ebben a lakásban, nem tudod véletlen…
– Szakítottatok? – szól közbe Dóri türelmetlenül.
– Mi?
– Tamással. Szakítottatok?
– Miért szakítottunk volna? Miről beszélsz? – Evelin nevetni akar, de mégsem találja annyira abszurdnak a kérdést. A remegés alábbhagy, nem érti, miért pont ez nyugtatja meg.
– Nézd, Lin, nincs erre időm. Ez már a negyedik a héten. Vagy szakíts, vagy hagyd a témát, mert kurvára unom ismételni magamat. Őszintén, tele a tököm ezzel az egésszel.
– Nem értem – motyogja Evelin, és a papírokra mered. Mégsem lesz jó ez a betűtípus.
– Édes istenem… Lin, ne játszd a hülyét. Állandóan veszekedtek, aztán mindig engem hívsz, hogy ápoljam a lelkedet, mintha nem ez menne minden áldott héten, másnap meg úgy teszel, mintha semmi sem történt volna, mintha nem fogadkoztál volna égre-földre, hogy kirúgod azt a seggfejet. Hülyeség volt azt gondolnom, hogy megváltozol. Keress magadnak másik tanút.
Mire Tamás hazaér, Evelinben alig maradnak könnyek. Elege van abból, hogy mindig vele van a baj, hogy nem bír egyszerűen boldog lenni. Hogy lehet ennyire elcseszett? Mi baj lehet a fejével, ha megkönnyebbül a szakítás gondolatára, amikor mindene megvan?
Tamás az edzőszettjében huppan le a kanapéra, az izzadság átáztatta a ruhákat és beszivárog a párnákba. Evelinnek eszébe jut, hányszor ült itt így, lábával a dohányzóasztalon. Hányszor hívta a problémáit hisztinek és nyafogásnak. Hányszor hitette el vele, hogy a barátaira nem érdemes időt pazarolni, mert csak féltékenyek. Hányszor válaszolt helyette üzenetekre. Minél tovább gondolkozik, annál szilárdabbá válik benne a bizonyosság.
– Tudom, hogy ez váratlan… – Evelin hátán végigfut a hideg, amikor meglátja a Tamás körmei alatt összegyűlt koszt – de szakítani akarok.
Tamás egy darabig nem reagál, csak mélyeket lélegzik, ahogy meditáció közben szokott. Aztán a térdére csap, és annyit mond:
– Hozok neked egy pohár vizet.
Evelin némán néz utána. Nem hallotta? Vagy csak nem veszi komolyan? Számított rá?
Tamás a rézcsengővel és egy csöpögő pohár vízzel tér vissza. Evelin biztos benne, hogy a konyhapadlóra is került belőle. Hogy is gondolhatta valaha, hogy egy ilyen emberhez megy feleségül? Tamás a meghívókra rakja le a poharat, a talpon maradt víz kioldja belőlük a tintát. Evelin megdermed, ahogy a férfi a keze után nyúl, és mélyen a szemébe néz, miközben a csengőt bal ujjai között készen tartja. A bőre nedves, talán az izzadság, talán a csapvíz.
– Semmi baj, életem, nem te vagy a hibás – mondja a jól ismert, dermesztő hangsúlyokkal. – Dóri volt az, mi? Fogalma sincs semmiről, nem tudja, mi a jó neked, hogy mi a jó nekünk. Telebeszéli a fejedet mindenféle hülyeséggel, hogy ellenem fordítson, látod, nem érdemel meg téged. Nézz rám, életem.
Evelin nem hiszi el, ami történik. Tamásnak biztosan igaza van, neki mindig igaza van.
Borító: Unsplash