Manapság ha orosz filmmel találkozunk, joggal vagyunk szkeptikusak a cenzúra és a propaganda veszélye miatt, ám a Volkonogov százados szökésben olyan – mostanában nem túl gyakori – alkotás, amely lehengerlően hiteles képet nyújt Putyin Oroszországáról úgy, hogy egyébként Sztálin Szovjetuniójáról szól. Spoileres kritika.
A kommunizmus egy utópisztikus eszme volt, ami papíron remek ötletnek és jó gondolatnak tűnt, ám a 20. század során Oroszországban bizonyították be, hogy nem működik, legalábbis egy ilyen hatalmas állam esetében semmiképp sem lehet megvalósítani, kiváltképp nem olyan eszközökkel, amelyekkel Lenin, majd Sztálin próbálkoztak. Sőt,
Sztálin kapcsán kétséges, hogy bármilyen kommunista eszmét meg akart valósítani
onnantól kezdve, hogy hatalomra jutott, nem véletlenül kapta a „vörös cár” gúnynevet, hiszen alig különbözött elnyomó rezsimje a szovjet forradalom által kárhoztatott cári Orosz Birodalomtól.
De még a cárok alatt sem voltak olyan módszeres és paranoia által vezérelt népirtások, amelyeket Sztálin elrendelt. Az 1934 és 1938 közötti korszakot tartják a Szovjetunió legsötétebb éveinek, amikor
tényleg senki sem volt biztonságban: sem a társadalom, sem a terror képviselői.
A sztálini „tisztogatás” során a titkosrendőrség, az NKVD ideológiai, származási és nemzetiségi alapon vitt el, kínzott meg és gyilkolt meg embereket kémkedés, terrorizmus és szabotázs vádjával. Több százezer áldozata volt ennek a politikai bűncselekmény-sorozatnak, és még ennél is többen haltak meg a Gulágban. A „tisztogatásnak” a második világháború közeledte, illetve a nácik 1941-es támadása vetett véget, amikor is fontos volt hazafias szellemben aktivizálni a társadalmat, beszédeit Sztálin erre hegyezte ki, igyekezett tompítani a korábbi osztályharcos és paranoid retorikán.
A Volkonogov százados szökésben a sztálini terror csúcsán, 1938-ban játszódik, erősen szimbolikus-parabolikus története viszont egyértelműen utal a jelenre. Alkotói egyébként a nemzetközi porondon is mozgó orosz rendezők, Alekszej Csupov és Natasa Merkulova, és meglepő, de a film az orosz kulturális minisztérium támogatásával készült.
Leningrádban bontakozik ki a sztálini terror horrorja. Fjodor Volkonogov a hatalom egyik képviselője, az NKVD elhárítótisztje. Bár a bevezetőben látjuk, hogy ő is
tudja, mi a rossz és a jó, ám ettől még vér tapad a kezéhez, mivel kínzásokban és kivégzésekben kell részt vennie
barátjával, Veretennyikovval együtt, aki viszont láthatóan nem erre a munkára termett, mivel megütközik azon, ahogy a hóhér szenvtelenül lövi fejbe a kivégzésre kijelölt szerencsétleneket. Egy nap Volkonogov azzal szembesül, hogy mentora és felettese, Gvozdev öngyilkosságot követett el. Rájön, hogy ez nem véletlen, nem spontán öngyilkosság volt, hanem menekült valami elől a férfi, sőt arra is ráeszmél, hogy a paranoid rendszer őt is el fogja érni.
Ezért begyűjt pár aktát a koholt vádakkal elítélt és meggyilkolt áldozatokról, majd elindul, hogy felkeresse a hozzátartozókat, és bocsánatot kérjen tőlük a megváltás reményében, nyomában az NKVD-vel és a tüdőbeteg Golovnya őrnaggyal, akire szintén vár néhány megvilágosító pillanat.
A Volkonogov százados szökésben-ről első körben nem a szokásos kelet-európai parabolák ugranak be, hanem az 1993-as A szökevény,
Harrison Ford és Tommy Lee Jones klasszikus akcióthrillerje, mivel nagyon hasonló a szituáció. Miként Ford hőse, úgy Volkonogov maga is ártatlan abban a bűncselekményben, amelynek ürügyén likvidálni akarják, és ahogy Jones ügynökét, úgy Golovnyát sem igazán érdekli, hogy Volkonogov bűnös-e vagy sem. A helyzetet itt természetesen maga a Szovjetunió, a politikai töltet bonyolítja. Míg a Ford-hős egyszerű sebész volt, akit elsősorban üzleti érdekből húztak be a csapdába, Jones karaktere pedig tényleg csak a munkáját végzi, addig Volkonogovék esetében mindent a sztálini paranoia mozgat.
Ettől függetlenül Csupov és Merkulova történelmi thrillerje működik zsánerfilmként is, de csak azzal a kitétellel, hogy szerzői műfajfilmnek tekintjük.
A cselekmény feszült és izgalmas, szerepel benne pár színvonalas, bár néhány logikátlansággal megfűszerezett üldözési jelenet.
Az viszont merész állítás lenne, ha azt írnánk, hogy a Volkonogov százados szökésben szórakoztató film. Olykor kifejezetten kellemetlen nézni, de kétségtelen, hogy lebilincselő és letaglózó az a politikai és társadalmi kórkép, amit feltár az akciók és menekülések által. Azaz ebben a filmben a politikai parabola motiválja az akciókat, de kár lenne ezt tisztán akcióthrillernek nevezni, mert többet, kellemetlenebbet nyújt annál.
Sőt, akár meg is lehetne fordítani az előbbi állítást: az akciófilmes szituáció csak ürügy arra, hogy mint a klasszikus orosz bűnfilmben, az 1997-es A fivérben a gengszterfilm zsánerének keretében társadalmi tablót rajzoljanak fel az alkotók. Mint már említettük,
a Volkonogov százados szökésben alapszituációját komplikálja, hogy a főhős és üldözője egyaránt a rendszer fenntartói,
ugyanannál az erőszakszervezetnél dolgoztak. Ugyanolyan az egyenruhájuk, ugyanazokkal a módszerekkel kell fenntartaniuk a „rendet”, és ugyanúgy fenyegeti az ő életüket is a paranoid sztálinizmus, mint az áldozataikét, akiknek leverték a veséjét, akiket fojtogatva vallattak, akiken tapostak, miközben valótlanságokat akartak kicsikarni belőlük. A szökevényben Ford hőse viszont egyáltalán nem bűnös, sőt ő talán az egyetlen a kiemelt karakterek közül, aki feddhetetlen és nem emberéleteket vesz el, hanem orvosként éppen ellenkezőleg cselekszik.
A Volkonogov százados szökésben címszereplője viszont maga is bűnös,
amire egy igen szürreális és pokoli jelenet reflektáltatja őt és a nézőt egyaránt.
Az alkotók tehát nem riadnak vissza a szürrealizmustól.
Kérdéses, mennyire működik ez, mennyire passzol ehhez az alapvetően szikár és minimalista filmhez.
Az említett képsoron, ami tulajdonképpen Volkonogov pálfordulását mutatja be, fő küldetését jelöli ki a cselekmény elején, egy halott mászik ki a földből, hogy szembesítse a főhőst azzal, melyik oldalon állt eddig: a pokolra fog kerülni mindazért, amit a politikai rendőrségnél elkövetett. Egyrészt ez meglehetősen didaktikus és olcsó megoldás arra, hogy megmutassák a rendezők, mi játszódik le a százados lelkében. Dosztojevszkijnek vagy Gogolnak némileg könnyebb dolga volt, hiszen a regény és az elbeszélés megengedik, hogy az alkotók feltárják karaktereik lelkivilágát, a film viszont absztrakcióhoz vagy ilyen szürreális és szájbarágós jelenetekhez folyamodik általában.
Másrészt viszont mégis működik a pokoli jelenés, mivel végig olyan érzésünk lehet a cselekmény során, mintha a földi pokolban lennénk, ahol a bűnösök és az ártatlanok egyaránt szenvednek egy megfoghatatlan, embertelen gépezet miatt, ami persze a vezérhez kötődik, de az NKVD-tagokat is érintő kínzásokat és kivégzéseket látva elkönyvelhető, hogy ez az egész rendszer már az emberek felett áll.
Puszta mechanizmus, amelyben az egyenruhás „rendfenntartók” csak fogaskerekek, akiket ki lehet cserélni másikra,
ha a „karbantartók” úgy ítélik meg. Sőt, itt a „karbantartó” is kaphat bármelyik pillanatban egy fejlövést, mert senki sem érinthetetlen – Sztálin 1953-as halála (egyesek szerint passzív meggyilkolása) bizonyította, hogy még maga a „vörös cár” sem. Ettől olyan veszélyes, hatékony és halálos ez a rezsim, hogy nem ismer olyat, hogy „ember” vagy „egyén”. Nincsenek kivételes tagjai a társadalomnak: ahogy bárkiből lehet egyenruhás verőember, úgy bárki a vádlottak padjára kerülhet kémkedés vagy terrorizmus gyanújával.
Volkonogov mentora egy flashbackben ki is fejti, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy ártatlan vagy bűnös-e, akit származása vagy társadalmi osztályhelyzete okán kínvallatásnak vetnek alá, a lényeg, hogy bárkiből lehet kém vagy hazaáruló, meg kell tehát előzni ezt a megfélemlítéssel, a gyanús elemek likvidálásával. A totális diktatúra tökéletes természetrajza ez, hiszen ezeknek az elnyomó rendszereknek – legyen szó Sztálin Oroszországáról, Hitler Németországáról, Mao Ce-tung Kínájáról vagy Pinochet Chiléjéről – a lényege az, hogy
egy idő után már nincs értelmes célja a politikai terrornak, csak a rendszer önfenntartása és önmegerősítése, amelyet a paranoia vezérel,
mivel az egyre nagyobb horderejű igazságtalanságok egyre több embert állítanak szembe a rezsimmel.
A Volkonogov százados szökésben-t joggal érheti az a vád, hogy
túlságosan is egyoldalúan ábrázolja a Szovjetuniót mint földi poklot.
2015-ben mutatták be a Tom Hardy és Gary Oldman főszereplésével készült A 44. gyermeket, ami ugyanebben a korszakban játszódik, ugyanúgy egy ördögi helynek ábrázolja Oroszországot, a főhőse pedig hasonló módon a rendszer képviselője, csak éppen ő Volkonogovval szemben egy sorozatgyilkosság kapcsán kerül konfliktusba a feletteseivel. Daniel Espinosa műve persze a „másik oldal” szemszögét tükrözi, de ha egy orosz alkotópáros készít filmet arról, hogy az oroszok mindennapjait csak a sivárság és a pokoli kín jellemzi, ahol mindenki gyáva vagy áruló, és mindenhol a mocsok és a nyomor uralkodik, az is ugyanolyan ferdítés. Meg lehet indokolni ezt a parabolikus-allegorikus stilizációval, és tény, hogy némi fekete humorral igyekeztek oldani a komor hangulatot a rendezők.
Ám a szürreális képsorok és a parabolajelleg ellenére is a Volkonogov százados szökésben alapvetően egy realista történelmi filmként építkezik, így néhol akár lehetett volna kompenzálni is a „földi pokol” hangulatát néhány pozitívabb életképpel. Még a Sátántangóban is vannak ilyenek, pedig az is egy stilizált, parabolikus felhangokkal bíró alkotás az ember elaljasodásáról a magyar kisfalvak pusztulása tükrében. A Volkonogov százados szökésben
parabolaként legalább annyira szól a 2023-as Oroszországról, mint az 1930-as évek végének szovjet társadalmáról.
Egyfelől Volkonogov figurájáról nemcsak a terrorszervezet, hanem kinézete (kopaszra borotvált fej, egyenruha) miatt az átlag orosz katona is eszünkbe juthat, valamint az, hogy az orosz-ukrán háború ellen felszólaltak leszerelt orosz katonák is, akikben felébredt a lelkiismeret, és megvetették az értelmetlen vérontást.
Másfelől izgalmas figura az üldözője, Golovnya is, akiben nincs bűntudat, legalábbis nem tudatosítja ezt, viszont tüdőbetegsége mintegy ennek a rossz lelkiismeretnek a testi kivetülése. Némileg ő is érez valamiféle empátiát az áldozatok hozzátartozóival szemben, mert az egyik ellehetetlenített, hullaházban dolgozó, megözvegyült orvossal szemben emberségesen viselkedik, persze főleg azért, hogy megvizsgáltassa magát, hogy miért köhög, miért köp vért. A betegség mellett pedig maga a rendszer is fenyegeti az életét, hiszen felettese figyelmezteti:
nem akarja megöletni, de meg fogja, ha 24 órán belül nem keríti kézre Volkonogovot.
Erre az ellentmondásos politikai kapcsolatra is találunk jó pár példát a putyini Oroszországból.
Harmadrészt a társadalom tagjaival találkozva Volkonogov és a néző előtt is feltárul az emberek mentalitása, a rendszerrel szembeni attitűdje. Az alkotók sokféle típust körbejárnak, amelyek számunkra is ismerősek, akik tudják, milyenek a tekintélyuralmi, protekcióra vagy megfélemlítésre alapozó rezsimek. Sokan egyszerűen csak elfordulnak, nem akarnak tudomást venni arról, mi zajlik a háttérben,
miattuk tulajdonképpen még a kivégzéseknél „hangtompítónak” használt berregő traktormotorra sem lenne szükség,
mivel úgysem tennének semmit, olyan hatékonyan működik a terror, amelynek az átlagember semmiképp sem akar az áldozatává válni. Van, aki szerette elvesztése miatt már közömbössé vált a fenyegetésre és nyíltan kimondja, mit gondol a rezsimről, van, aki pedig annak ellenére hajlandó a kollaborációra, hogy a gyermekét végezték ki ártatlanul.
Félelmetesen sok a párhuzam az Andrej Losak által a mai orosz társadalomról készített dokumentumfilmmel, a Szétrombolt kapcsolatokkal, amelyben az ideológia által megvezetett és megfélemlített kollaboránsok nagyjából úgy viselkednek, ahogy a Volkonogov százados szökésben cselekménye során a nyolcvan évvel korábbi „elődeik”.
A rezsim „fogaskerekei” és a társadalom tagjai tehát együtt tartják fenn az elnyomó rendszert,
ami egy ördögi gépezet, ördögi kör, mert minél kegyetlenebb a terror, minél több embert érint, annál jobban félnek az emberek, annál valószínűtlenebb, hogy lázadni mernek ellene.
A Volkonogov százados szökésben sokrétű alkotás, hiszen nemcsak zsánerfilmként és társadalmi-politikai parabolaként állja meg a helyét, hanem egyfajta lélektani-filozofikus drámaként is.
A megbocsátás központi kérdés a cselekmény során.
A szovjet rezsim alapvetően ateista volt, de nyilvánvaló, hogy egy több száz éves ortodox keresztény kultúrát nem lehet egyik napról a másikra eltörölni. Sőt, abszolút hiteles, ahogy egy olyan krízis és csalódás hatására, amit a főhős átélt, felébred a vallásos érzülete. Így Volkonogov is újra eljut a látomásán keresztül a Menny és a Pokol kettőséhez, és elképzelése szerint a Mennybe a megbocsátás vezet. A kérdés persze az, hogy elég-e kimondani az áldozatok hozzátartozóinak, hogy „bocsánat”.
Az bizonyosodik be ugyanis a találkozások során, hogy ez nem elegendő, illetve hogy mennyire nehéz úgy kimondani, hogy a hozzátartozók is látják: valójában nem őszinte Volkonogov megbánása, csak érdekből cselekszik, ráadásul vannak, akik a hatalom képviselőjével, mások pedig egy árulóval nem akarnak komolyan tárgyalni. Így tehát a századossal együtt
el kell jutnunk arra a következtetésre, hogy a merev bocsánatkérés pont annyira hiteles, mint a szovjet igazságszolgáltatás.
Azaz a cél nem az kellene, hogy legyen, hogy felkeressük a megkárosítottakat, és mint egy kampányoló rossz politikus, ál-megbánással kérjük a bocsánatukat, hanem eljutunk odáig, hogy megértjük, miért kellene megbánni a bűnöket, hogy a megbánás valódi érzése ébredjen fel bennünk. Így bár vallási értelemben motivált a főhős bűnbánása, ám a cselekmény során mégis megszabadítják az alkotók a vallásos csomagolástól a feloldozást, amelyet valóban nem szabad, hogy bármilyen ideológia vagy önérdek motiváljon, az emberi természetből, az emberségből kell fakadnia.
A Volkonogov százados szökésben nehéz film, műfaja, a thriller csak keret, hogy kibontson egy fontos társadalmi-politikai témát, ami máig aktuális. Teszi ezt kendőzetlen brutalitással, néha már-már
horrornak is érezhetjük Alekszej Csupov és Natasa Merkulova művét.
Nem azért, mert annyira explicit lenne az erőszak, hanem a tudat miatt, hogy mindezek a szörnyűségek valóban megtörténtek a sztálini terror legsötétebb éveiben. Az egyik fő kérdés, ami felmerülhet bennünk, hogy újra megtörténhet-e hasonló, akár Oroszországban, akár máshol. A választ pedig tudjuk, csak talán magunk sem merjük kimondani.
Volkonogov százados szökésben (Kapitan Volkonogov bezhal), 2021. Írta és rendezte: Alekszej Csupov, Natasa Merkulova. Szereplők: Jurij Boriszov, Tyimofej Tribuncev, Nyikita Kukuskin, Alekszandr Jatszenko. Forgalmazó: magyarhangya.
A Volkonogov százados szökésben a Magyar Filmadatbázison.
