Éberling Anikó és Szász Zsuzsa Bényi Galériában látható kiállításának címe – az Anyaggá vált idő – egyfelől a művek materialitására, másfelől a mozgósított időviszonyokra irányítja a figyelmet. A bemutatott anyag fényében ezek a problémakörök szoros összefüggésben tárgyalhatók, és elsődleges kapcsolódási pontot jelentenek a két, egyébként sok tekintetben karakteresen eltérő kifejezésmódú alkotó között.
A vizuális nevelőtanárként is dolgozó Éberling Anikó díszítőfestő és épületrestaurátor, Szász Zsuzsa pedig báb- és jelmezkészítő, amely tevékenységek láthatóan a képzőművészeti munkásságukat is meghatározzák. A címbe foglalt szókapcsolat ennek fényében nyer pontosabb jelentést, megvilágítva, hogy az időérzékelés alapvetően az anyagszerű összefüggéseken keresztül, például a dolgok metamorfózisának megfigyelésével válik lehetővé.
A restaurálás valójában korszakok közti közvetítés,
amely az idő vasfogának kitett tárgyak eredeti állapotának minél pontosabb helyreállítását szolgálja, a jelmezkészítés pedig azzal, hogy segít a karakter- és korrajzban, az időutazás szimulációját segíti elő a színházi előadások alatt.
A kétosztatú kiállítás alkotásai közül is sok munka tesz kísérletet efféle korszakok közti kapcsolatteremtésre, az eltérő idő- és értékviszonyok konfrontálására vagy épp egymásba omlasztására.
Az értéküket vesztett régi tárgyak és anyagok újrahasznosításával a művészek rávilágítanak, hogy a dolgoknak saját történetük van,
és ha a tárgy vagy annak bejárt útja, használati funkciói pontosan nem is rekonstruálhatók, a fragmentumok felidéző szerepre tehetnek szert, illetve új jelentéssel és/vagy jelentőséggel ruházhatók fel.
A galéria bejáratától balra Éberling munkái láthatók, amelyek többségén a képhordozó felület is olyan épületrészként használt vagy bútorokból származó faanyag, amely pusztulásra ítéltetett, a megfestett – rendre figuratív – képeket pedig gyakran régi ablakkeretek övezik. A látogatót a kiállítótér bal végétől az Önarckép I. – Kritika (2012) című munka indítja el a térben, amelyen
a művész humorosan stilizált, csodálkozó arcképe mellett a képi világ meghatározására törekvő sorok olvashatók.
Ezek közt akad keményebb hangon bíráló részlet – az egyik szöveghely például „affektáltan kínos, fájdalmas realizmus”-t emleget –, ugyanakkor nagyobb súllyal vannak jelen a munkák által érintett problémafelvetések, amelyek egy jellegzetes művészi ars poeticára engednek következtetni. „Hova lettek a régi értékek? Miért nem tudjuk megbecsülni őket? Vajon találunk-e helyettük új értékeket?” – olvashatjuk a nyugtalanító kérdéseket, amelyek láthatóan a központi problémáját adják ennek a művészi programnak.
Ebből is érezhető, hogy Éberling műveit egy közvetlen tanító szándék, a múlt értékeinek megmentésére való törekvés hatja át, ugyanakkor
a felhasznált régi anyagok nem vetik vissza a készülő művek értékét, sőt azoknak gyakorta inkább nemesebb hatást kölcsönöznek.
Az egyszerűségével ható Váza (2013) például egy antik paravánrészleten, a rétegek alól elősejlő tapétaminta és a festékmegfolyások kifejezőerejére építve idézi fel az elhervadt virágszálakat, mégpedig – rá jellemző módon – fába égetett fekete kontúrokkal. Az anyaghasználat és a régies, patinás felület a képeken gyakorta egymás minőségét emelik meg, köszönhetően annak, hogy a fafelület vagy épp egy tapéta struktúrája, faktúrája sokszor szabadon marad vagy átüt a felhordott festékrétegeken.
Mivel a festményeken gyakran tűnnek fel leromlott, omladozó épületek, az a befogadói tapasztalat foghat el bennünket, hogy egy-egy mű – mondjuk az ajtóra festett Torony I. (2015) vagy A Vértessy kastély téli álma (2016), amely egy antik fa ágyvégre került – akár saját eredetére is visszamutathat az általa hordozott figurális tartalommal. Láthatóan maguk
a megjelenített épületek sem funkcionálnak már, pusztán mementói eredeti rendeltetésüknek,
a közegükben megvalósult társadalmi interakcióknak – egy-egy korszakra és közösségre utaló emlékeztető jelek.
A többnyire realista – ritkábban szürreális – formanyelvű képi tartalmak
Éberling képein nem ritkán szimbolikus jelentések hordozóivá válnak.
Gyakran fókuszálnak egy-egy régiséghez kapcsolódó tárgyra, a Hanyatlás (2010) például egy nagypolgári miliő leomlását idézi fel a felszakadt tapéta mintázatával és a leesett, fekete árnyékba burkolt antik lámpával. A számos képen feltűnő agarak sem egyszerűen az előkelő és különlegesen gyors állatok iránti érdeklődés jelei, hanem egy letűnt kort idéznek fel, hiszen az agarászatot sokáig csak a nemesi réteg engedhette meg magának.
Az állat kicsinyített porcelánmásának sziluettje az Élettér (2021) esetén kvázi ketrecbe helyezve, elrejtve, egy csomagolófólián keresztül dereng át,
a Feltárva (2021) című munkáról pedig az agár alakja egy régi polgári lakásból tekint ki a befogadóra, mégpedig a festett képet övező és részben elfedő deszkalapok közül, egy letűnt kor értékrendjének eltűnését jelezve.
Éberling Anikó tehát egyfajta nosztalgiával tekint a múltba, Szász Zsuzsa ezzel szemben a régvolt dolgokat nem idealizálja,
a kulturális és családi örökséget is ambivalens, sokszor veszélyekkel terhelt emlékek és homályos történetek tárházaként mutatja meg.
A kiállítótér bejáratától jobbra rögtön egy rozsdás utcatábla fogadja a látogatót, majd egy vörös gyerekkabátot hordozó antik fogas vezeti tovább a figyelmet a földön heverő, felboncolt zongora irányába, és tovább, a tárlat leghangsúlyosabb művéhez. A régi gyerekszobák miliőjének központját a szőnyeggel és a kisszékre helyezett babával övezett Könyvszekrény (2023) adja, amely egyfelől a bútor átértelmezésével, a felületi megmunkálás aprólékos finomságaival, az esztétikus elrendezéssel gyönyörködtet, másfelől pedig a rejtelmes könyvművekkel és
a régi borítókba csomagolt fahasábokkal, tehát a felnyithatatlan, olvashatatlan álkönyvekkel kelt ambivalens hatást,
hiszen a régi történetekhez történő hozzáférést korlátozottnak mutatja.
A tárlaton csak az utcafrontra néző Kirakat (2013) című festmény utal rá, hogy Éberling képeinek visszatérő alakjai a kirakatbábuk,
Szász munkáin viszont a bábok és babák központi motívumként azonosíthatók,
és ezeknek az alakváltozatai más-más minőségben tűnnek fel az eltérő technikával készült alkotásokon. Az egyik kisebb falat talált anyagokból készült bábok és bábtervek borítják be – találunk itt festett félfiguratív bábukat, illetve képfelületre rögzített textil- vagy síkbábot és marionettet is. Az elkészítésükhöz felhasznált anyagok tárháza a különféle újrahasznosított fémeszközöktől (harapófogó, körző, vashulladék) és fadaraboktól (széktámla, vágó- és nyújtódeszkatöredék) a ruhaanyagokon át a kutyafogig terjed.
Ugyanakkor, amint azt sokszor a címek is mutatják, a félfiguratív festményeket is ez a témakör uralja,
a Bábszínházi elmélkedések (2022) című sorozat darabjain például az expresszív színmezőkből egy gyermeki világ – korántsem felhőtlen boldogságot sugalló – alakjai bontakoznak ki.
Szász nemcsak a gyerekkor képzeletvilágát és a családi viszonyokat, de a helytörténeti összefüggéseket, a társadalmi valóságot is árnyaltan idézi meg. Felhasznál talált anyagokat,
újrahasznosít olyan tárgyelemeket, amelyek egy-egy már pusztulásra ítélt épületből, egykori otthonok mélyéről kerültek elő.
Ám sokkal inkább ezeknek a múltbeli együttállásoknak az ismételhetetlensége, fragmentumokra esése, illetve metamorfózisa figyelhető meg munkáin. A hátramaradt anyagokból összeállt művek az ismeretlen családok múltjához történő hozzáférés lehetetlenségével, az örökölt múlt rekonstruálhatatlanságával szembesítenek.
A művek olykor azért visszautalnak valamiképp saját eredetükre.
Például a régi várostérképet vasasztallapra rögzítve megidéző Régi Debrecen (2023) azzal, hogy egy pontjáról vörös szálak ereszkednek alá, pontosan azonosítja a textilképről lelógatva összekunkorodó fotónegatívok forrását, és egy felirattal nevesíti is a Tanító utcát.
Éberling Anikótól tizenhárom, Szász Zsuzsától pedig hat év munkáiból válogat a kiállítás, és néhány egészen friss, közösen festett képet is bemutat, amelyek elsősorban amiatt érdemelnek figyelmet, mert
láthatóvá teszik, hogy milyen különös módokon léptethetők kölcsönviszonyba a művészekre jellemző képalkotói eljárások,
és hogy miképp lényegül át egyetlen egésszé az eltérő indíttatásból, felváltva egymásra hordott anyag.
Éberling Anikó és Szász Zsuzsa Anyaggá vált idő című kiállítása a debreceni Kölcsey Központ Bényi Galériájában tekinthető meg 2023. október 20-ig.
A fotókat a szerző készítette.
