Szeptember 26-án tartott kerekasztal-beszélgetést A Cívisházakért csoport a debreceni Frida kávézóban, a téma pedig az épített környezet és az ember kapcsolata volt. A beszélgetést Márkus Edina, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Művelődéstudományi és Humán Tanulmányok Tanszékének adjunktusa moderálta, az általa kérdezett szakértők Dorogi Zoltán urbanista, Gábor István, Debrecen város főépítésze és Valuch Tibor szociológus, történész voltak.
Márkus a városképet befolyásoló társadalmi, gazdasági változásokra vonatkozó első kérdésére válaszul Valuch kifejtette, hogy Debrecenben az elmúlt nyolcvan évet vizsgálva, a második világháború után a városszerkezet megváltozott, a kollektivizálás során felszámolták azokat a nagy kiterjedésű, külterületi lakott helyeket, amelyek a várost körbevették.
A város kiemelt megyeszékhellyé vált az államszocializmusban, ezáltal azt a feladatot is megkapta, hogy regionális központ legyen.
Debrecen vonzereje ezzel párhuzamosan nőtt, a hatvanas években nagyobb gyárak települtek be, ebből fakadóan átalakult a város térszerkezete. A kertvárosi területek eltűntek a hetvenes években, és a helyükbe a tízemeletes panelházak léptek. Ez a lakók összetételét is átalakította, bár Valuch kiemelte, hogy tartózkodna a panelproli kifejezés használatától, hiszen nem biztos, hogy elsősorban a panelek lakói tehetnek arról, hogy csupán ezt a lakhatási formát engedhetik meg maguknak.
Valuch szerint fejlesztési szempontból nem történt a városban jelentős ipartelepítés a rendszerváltás után. Úgy emlékszik vissza, hogy tíz évvel ezelőtt a nagyváradi egyetemmel együttműködve kifejezetten feltűnő volt Nagyvárad dinamikussága és fejlődése, mivel ott megjelentek a vállalati csarnokok, kereskedelmi központok, ehhez képest Debrecenben ez nem volt tapasztalható.
A 2000-es évek ingatlanboomjának sok cívisház esett áldozatul,
hiszen az ingatlanbefektetők nagyon magas összegeket kínáltak egy jó telken található cívisházért. A városi struktúra átrendeződéséhez hozzátartozott a „fehér gettók” megjelenése: ezek a videókamerával, kerítéssel őrzött lakóparkok, melyek csak tovább mélyítik a város térbeli megosztottságát. Valuch szerint jelenleg a megkésett indusztrializáció állapotában van Debrecen, ami a teljes társadalmi viszonyrendszer megváltozását vonja maga után, ezt pedig az egész országot is nagy mértékben érintő, az utóbbi évekre jellemző elvándorlás okozza.
Gábor István főépítész kiemelte, hogy a hatvanas évek során alakultak ki azok a városrendezési törekvések, amelyek deklarált célja volt a legmagasabb lakásínségből és legalacsonyabb lakhatási kultúrából kimenekíteni a helyi társadalmat.
Fontos mérőszám, hogy egy lakásnak a városi térben 100 évenként kellene megújulnia,
ez Debrecen esetében azt jelenti: évente ezer lakást kellene átadni, hogy ez megvalósulhasson. A rendszerváltástól napjainkig a lakáspiac ezt a mérőszámot nagyon ritkán tudta teljesíteni, hiszen a piaci alapú értékesítés célja általában a befektetés, amely után a lakások nagyobb része béreltetési rendszerbe kerül, így Gábor István szerint a lakáskereslet és -kínálat ebben a struktúrában nem találkozik. Úgy gondolja, ennek nincs köze az esztétikához, hiszen ezeknek az épületeknek környezetesztétikával, nem épületesztétikával kell rendelkezniük, az előbbi fogalom pedig lényegesen tágabb annál, minthogy egy épületnek szép-e a homlokzata vagy sem. A szakirodalom szerint
az embernek a negyedik emelet magasságából már nincs kapcsolata az utcával, így érthető a tízemeletesek elcsatoltsága,
azonban Gábor István úgy látja, a város beépítése négyszintes házakkal hosszú távon nem teszi lehetővé, hogy élhető környezetet biztosítsanak a lakóknak.
Dorogi Zoltán elmondta, az urbanisztika széles spektrumot foglal magába, ezt jól mutatja, hogy az Urbanisztikai Társaság megalakulásakor, a hatvanas években 16-18 különböző szakma és szakterület adta össze az alapítótagokat, manapság ez még tovább bővült. Szerinte érdemes azt is figyelembe vennünk, hogy
Debrecenben a Kassai úttól keletre és délre azt láthatjuk, hogy hatalmas kertvárosias területek épültek be,
a Homokkerttől a Csapókertig, majd egészen a Tégláskertig. Bár ez egy sűrűn beépített terület, nyomokban mégis tartalmaz falusias vonásokat, amelyekkel az ott élők nem mindig tudnak mit kezdeni. Ez egy erősen funkcióhiányos térség, nincsenek alközpontok, bevásárlási lehetőségek. Dorogi példaként említette, hogy a város nyugati felén nyílt bevásárlóközpontokat a kilencvenes évek során a város keleti felén élő lakosság is sűrűn látogatta, hiszen számukra nem volt közelebbi opció. Az első bevásárlóközpont ezen a környéken húsz évvel később létesült, ami az ország egyik legnagyobb forgalmú vidéki bevásárlóközpontjává nőtte ki magát.
A változásokhoz tartozik, hogy egyre kijjebb került a városhatár is, így sokan a város széleiről ingáznak, ami csak még tovább növeli a forgalmat. Dorogi szerint
a város mint olyan, a társadalom sokszínűségét és egészét tükrözi, ez alól Debrecen sem kivétel,
hiszen más kultúra és napi rutin alakul ki a lakótelepeken, a kertvárosokban, nem szükséges pálcát törni a város bizonyos részei fölött, hiszen mindegyiknek megvan az összképben való helye és sajátossága. A rendszerváltás utáni lakásépítések kapcsán úgy véli, hogy ezek az ingatlanok kis alapterületűek, ezért nem alkalmasak arra, hogy egy átlagos vagy akár egy nagyobb család ilyen helyen éljen. A nagyobb lakás iránti vágy kényszerítő erőként jelenik meg, ezt pedig a kertvárosi részekben vagy a szomszédos településeken találják meg a helyiek, mindkét esetben tovább növelve a város tranzitforgalmát.
Márkus következő témafelvetésében kifejtette, hogy A Cívisházakért csoport egyik célja, minél többet tenni az élhető környezetért és Debrecenért. Úgy véli, a városnak és azoknak a döntéshozóknak, akik alakítják a városképet, arra kellene törekedniük, hogy ne csak lakhatást, hanem egy Debrecenhez kötődő identitás kialakításának lehetőségét is biztosítsák az itt élők számára.
Valuch Tibor kiemelte, bár nem építész, a hagyomány és az identitás szempontjából szerinte súlyos várostervezési hibákat követtek el Debrecenben, hiszen
az új épületek létrehozása nem kell, hogy korábbi épületek lerombolásával járjon.
Példaként említette a Decathlont, amelynek helyén egy 19. század végén épült ipari épület állt. Jobb megoldásnak tartotta volna, hogy ebbe a meglévő külsőbe helyezik be az üzlet épületét, hiszen Debrecenben túl sok történelmi épület esett áldozatul a szerkezeti átalakításoknak. A reindusztrializációs folyamat olyan társadalmi és ökológiai kérdéseket vet fel, hogy miként lehet tompítani a városba települő gyárak környezeti hatásait, illetve tervezhető-e egyáltalán más ipari épület a szürke dobozokon kívül.
Valuch felidézte, hogy a tavalyi év során részt vett egy konferencián Bolognában, a rendezvényt egy néhai téglagyár épületében tartották. A gyárépületben rendezték be a környék ipari múzeumát, miközben meghagyták a gyár jellegzetességeit is. Szerinte
a modern építészetnek is lennének lehetőségei az egyszerű szögletes formákon túl, ugyanakkor kérdés, hogy ezt ki finanszírozná meg.
Sokat elmond egy városról, hogy a közösség miként bánik a saját tereivel, Valuch szerint pedig Debrecenben nincsenek ilyen jellegű identitásképző igazodási pontok.
Gábor István viszont úgy véli,
identitást sokkal inkább közösségekhez szoktunk kapcsolni, amennyiben azok tagjai bizonyos időtartamot együtt, egy helyen akarnak tölteni,
ebből a szempontból lehetnek példák a szakrális épületeket, amelyek köré közösségek szerveződhetnek. A városban is találhatunk ilyen pontokat, az őskertváros a Csapó utcai kert volt, melynek még ma is van identitása. A kertvárosi lakókultúra egyik problémája, hogy a munka melletti kertművelésre már kevésbé jut idejük az embereknek. A nagy teleklábnyomú tulajdonosok sem tudják használni ezeket a területeket, ezáltal az ott élő társadalmi rétegre a lakótelepi kultúrához hasonlóan nagy mértékben jellemző az elmagányosodás.
Dorogi is a találkozóhelyeket emelte ki mint elsődleges identitásképzőket. Több kutatás is azt mutatja, hogy minél kisebb egy ilyen tér, annál jelentősebb a hatása, hiszen
a nagy terek nem otthonosak, nem nyújtanak akkora lehetőséget a közösségi életre.
Jó példa erre a Simonffy utca és a Halköz városrehabilitáció során történő átformálása és a Csapó utca sétálóutcává alakítása. A Liget tér sportpályákkal, kutyafuttatóval, zöld területekkel szintén olyan hely, amelynek reprodukálása szükséges lenne a város több pontján.
Márkus végül jól hasznosítható külföldi példákról és a közös, lakossággal együtt való gondolkodás szükségességéről kérdezte a jelenlévőket. Valuch szerint az építkezések hatásának végiggondolása egy természetes folyamat kellene, hogy legyen, de úgy tűnik, hogy nincs erre igény, hiszen bizonyos fórumok a saját elképzeléseiknek megfelelően döntenek.
A fejlesztések kapcsán fontosnak tartaná, hogy megőrizzük a tradíciókat is, valamint, hogy új funkciókkal ruházzunk fel az épületeket.
Kiemelte a magyar társadalom magas fokú individualizmusát, aminek Debrecenben is érezni a hatását, hiszen az emberek egyre kevésbé szolidárisak egymással. Dorogi az urbanisztikában is elsődlegesnek számító szempontokat, úgymint a hibázási lehetőség és a kísérletezés fontosságát emelte ki.
A korai felmérésekre azért lenne különösen nagy szükség, mert a már megépült műszaki infrastruktúrákat rendkívül nehéz megváltoztatni, mivel túl sok energiába, időbe és költségbe kerülne.
Így az akár évtizedekkel korábban megkezdődő, előzetes szakértői egyeztetések jelenthetnék erre a problémára a megoldást.
Valuch szerint természetesen a magánépíttetőket sem lehet kihagyni ebből a diskurzusból. A városvilla építészeti kultúra a nyolcvanas évektől furcsán változik és motorjául szolgál a fogyasztási verseny reprezentációjának.
A Cívisházakért csoport kerekasztal-beszélgetése élénk diskurzussal, számos nézői kérdéssel zárult. Előreláthatólag
a csoport következő eseménye a cívisházak felújításának, újragondolásának témája köré szerveződik majd,
a beszélgetésre pedig cívisházakat felújító tulajdonosokat és szakembereket szeretnének meghívni.
A fotókat a szerző készítette.
