Vízmérték
Libabőrre ébredt, arra, hogy borzolja a karján a szőrt a szél, résnyire nyitott szemhéjjal, csipás szempillái közül látta, ahogy hullámzanak a szőrszálak, mintha nádast fésülne egy fuvallat, csak a helye látszik, talán nem is nádas, hanem inkább búzamező, ahol foltokban világos és lapos arra járt a szél, illetve jár éppen, helyet fúj magának, ahol enged neki az anyag, ahol nem enged, ellenáll, megfeszül, ott nem látni a szelet, de ez itt nem is szél, hanem egy kis lyukból áramló levegő, szemhéját kinyitja, pupillája a beáramló fénytől összeugrik, a plafonra néz, pont olyan mint a padló, faszínű parketta, laminált, vagy hajópadló talán, ha csak úgy kinyitná álmában a szemét, nem tudná, hogy felfelé néz, vagy éppen lefelé, mindenütt ugyanaz a faerezet, körbe-körbe, fene tudja imitált vagy igazi, ilyesmi lehet a kilátás egy terhes hasból nézve amit süttetnek a napon, mélázik, vajon keresztben, vagy hosszában fut az anyaméh erezete, gatyája után nyúl, bekapcsolja az övét, negyedik lyuk, minden nap eggyel kevesebb, pedig nápolyit eszik meg haribót, az összes többi itt csapnivaló, csattan utána a kajüt ajtaja, ahogy felmegy a dekkre, szétnéz, égeti szemhéját a nap, máris, konstatálja, pedig még csak tíz, de körülötte már söröznek a kamionosok, kártyáznak, az egyik pohár már félig megtelt csikkekkel, vagy harmadig (az is lehet), és műanyagpohárból szürcsölik az éltető nedűt, már órák óta ücsöröghetnek itt a szélfogó mögött, várják, hogy balról jobbra félkört járjon be fölöttük a nap, kilóg a könyökük, leég, vörös lesz mint a naplemente, de az még odébb van, arra várni kell, az út még hetvenkét óra, némelyik időnként feláll, ellenőrzi a fagyasztott rakományt, hogy minden oké, vagy valami megolvadt, de általában minden oké, szerencsére – sóhajt, legalábbis úgy tűnik, az értékes rakomány zömében sértetlen lehet, fagyasztott borsó, eper, halrudacska, ezekre most szívesen gondol, a haribótól már csikar a hasa, a dekk szélére megy, néz, benéz a semmibe, a szélnek hátat fordítva rágyújt, beszív-kifúj, minden szívással rövidül a csikk, talán milliméterben éppen annyit, ahány métert ezalatt megtesz a hajó, egy képleten gondolkodik, lélegzete kis felhőt hagy maga után, sokkal kisebbet mint a hajó kéménye, az óriási és hosszú, a hajó fara felborzolja a vizet, a vízben a fehér csík a füsttel térben párhuzamos, mint egy függőleges sínpár, beszív-kifúj, az egyik fele a sok kis buborék, pici, legalábbis így fentről nézve, követi szemével a leeső hamut, hosszú másodpercekig zuhan, eltűnik, beleesik a vízbe, a buborékok közé, vagy a többméteres tarajos hullámba, kéne valami bója, ember vagy hajó, valami, csak hogy tisztázzuk az arányokat, a horizontot nézi, keresi a végét a szemével, azt a pontot, ahol a tenger és az ég összeér, hunyorog, pislant egyet, a kettő peremén feltűnik egy sziget, porszem vagy bója, minden kívánsága így teljesüljön, gondolja, és megfeszülve előre mered, lélegzetét is visszafojtja, mintha a légzésbe vetett energia áthelyezhető lenne a látásba, micsoda hülyeség, a pontocska talán közeledik, vagy mégis a látása lett jobb, nem bója, annál picit nagyobb, hosszúkás, talán mégis sziget? – fújja a szél a tetején a fenyvest, vagy néhány dülöngélő alak integet a hullámok közül, egy távcső kellene, mobilját óvatosan előveszi, rázoomol a távoli pontra, fotóz, pixeles, a pont mintha lassan közeledne, miközben a hajó távolodik, így mégis ugyanakkora, ha a tengernek nem lenne széle, nem lennének kontinensek, csak az a két pont a végtelen kékben, akkor egy helyben is lehetnének, apró kezeket lát integetni, vagy fák lombjait, szólnia kéne a kapitánynak, hogy feltűnt valami a hullámok között, jön, és feléjük integet, meg kellene állni, irányt változtatni, leereszteni a kis műanyaghajót, vízbe dobni a mentőöveket, hiszen rajtuk kívül jobbra-balra senki, körbenéz, a kamionosok fóliába csomagolt zsemlét esznek, az egyik galacsint felkapja a szél, ugyan, biztos van egy ekkora hajóban speciális radar, érzékelne egy idegen tárgyat, érzékelné a környező élő és hajótesteket, a rajtuk himbálózó kétségbeesett embereket, a korláton elnyomja a csikket, a vízbe pöccinti, hideg lett, inkább a kajütbe megy.
Homokhegy
Pontosan emlékszem az ide vezető útra, mégis olyan, mintha itt, a dűnék között ébredtem volna, a sivatag közepén. Egyik pillanatban még szemem sarkából látom a parkolót és az óceánt, még hallom a főúton suhanó autókat, a következőben akárhova nézek, mindenütt csak homok. Sziklát formázó homok, autókerekek által oldalra préselt homok, finom homok, kavicsos homok és egy hatalmas, csúcsos homokhegy a messzeségben, bár lehet, hogy csak egy kis dombocska az orrom előtt. Viszonyítási pont nélkül jelentőségüket vesztik a méretek. Ugyanúgy lehetnék óriás a Marson, hangya a homokozóban, vagy egy westernfilm díszletében eltévedt színész. Telefonomra nézek, már mind a négy térerő-csíkocska fehér, remélem, hogy a műholdak ennek ellenére követik a mozgásom. Addig nincs baj, ameddig a kijelzőmön a kis kék pont a nagy fehér semmiben együtt mozog leégett testemmel és a felforrósodott mobillal a zsebemben. Addig látszom és létezem. De mi a fenét keresek én itt, bosszankodom, mikor egy hete még azt sem tudtam, hogy a Kanári-szigeteken van sivatag. Hogy kerültem ebbe a helyzetbe, hogy egy olajozatlan mountain bike pedáljait taposom a déli hőségben teljesen egyedül. Persze pontosan tudom, hogy ezt, hogy épp itt vagyok és nem a sajtos szélű pizzát rágcsálom Ádám mellett a kanapén, miközben a szoba melegéből figyelem, ahogy beburkolja a várost a februári köd, ezt csakis magamnak köszönhetem. Most áhítattal gondolok egy ilyen kellemesen hűsítő, nyirkos ködfelhőre. Senki nem kényszerített. Miközben egyre elvetemültebben taposom a pedálokat, a biciklim kereke hol jobbra, hol balra csúszik a puha talajon. Lassan haladok, ahányszor megfordul a kerék, majdnem elveszítem az egyensúlyom. Ádám talán már le is adta a pizzarendelést, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, hogy megnézze a híreket vagy az egyik kémsorozat utolsó évadját, vagy mindkettőt, ebben a sorrendben. Az elmúlt években én is így, kémsorozatokkal és véget nem érő e-mailek olvasgatásával töltöttem a délutánokat. Rég láttam utoljára egyedül a világot, az embereket főként az ablakból figyeltem. Múlt héten úgy fogott el hirtelen kíváncsiság, hogy milyen lehet újra egyedül utazni, mintha egy hosszú kirándulás után megéheztem volna. Újra vagy utoljára? Nem tudom. Itt volt ez a bizonyos ajánlat vagy ígéret, leginkább egy ígéret lehetősége, amit Ádám meglebegtetett egy héttel ezelőtt. Izzadt, mint én most, de ő sem az idegesség miatt, hanem mert pont akkor szállt le a szobabicikliről. Az ablaknál álltam, mikor tenyerét a hátamra rakta, éreztem, ahogy izzadt ujjai nyomot hagynak a blúzomon. Beszélt, én hallgattam, és együtt néztük, ahogy a várost lassan felfalja a szürkület.
Biciklim kereke megcsúszik egy kövön, a homokba esem. A kerék megkarcolja a vádlim, a homok a combomra és az alkaromra tapad. Felállok, tolom tovább a biciklit a homokhegy irányába, az óceán felé. Jól esik most valami mástól tartani láthatatlan vírusok helyett, valami kézenfekvő, közvetlen veszélytől, olyasmitől, mint a hőguta vagy a kiszáradás. Kicsit szédülni kezdek, erősebben pislogok, karikaszerű foltokat látok, lassan gurulnak a homokhegy oldalán. Akarom én ezt, kérdezem, de én sem tudom, mire értem; a sivatagi egyedül-bóklászásra, vagy a kettesben átélt, megszelídített kalandokra és egy átforrósodott aranygyűrűre az ujjamon. Ha kimegy a bokám, addig fogok itt ücsörögni a semmiben, ameddig lassan ki nem szívja belőlem a nap az utolsó csepp életet. A hírekben talán majd bemondanak, szeretik a különleges halálokokat. Utána minden, amit eddig elértem, amit átéltem lényegtelen lesz, onnantól nem leszek más, mint az a magyar lány, aki biciklizni ment és kiszáradt a kanári-szigeteki sivatagban. Ahogy a svéd lány, akit lefejeztek sátrazás közben az Atlasz-hegységben, ő sem az a svéd lány, aki balerina vagy antropológus, vagy szőke hajú lány, aki különösen szereti a gránátalmát, hanem a svéd lány, akit sátrazás közben az Atlasz-hegységben lefejeztek. Viszont, ha nem megy ki a bokám, és megtalálom a visszautat, akkor nem leszek az a magyar lány, akinek majdnem kiment a bokája a kanári-szigeteki sivatagban. Akkor sokaknak nem leszek senki sem, a többieknek meg esetleg az a lány, aki Ádám felesége, vagy, aki nem fejezte be a biológia szakot, vagy az az idegen, aki orrhangon nevetett a villamoson, az a kócos anyuka, aki késve érkezett a szülőire. De lehet, hogy nem megy ki a bokám, és megtalálom a visszautat, utána mégsem ez a lány leszek, hanem csak egy volt barátnő a sok közül, egy kontinensek között cikázó kék pontocska a Google Térképen. A távolba nézek, na melyik lány leszek, kérdezem hangosan a homokhegytől.
Borító: Unsplash
