Nagy kérdés, hogy lehet-e véreskezű diktátorokkal viccelődni. Pablo Larraín legújabb fekete komédiája, A gróf frappáns választ ad erre.
A közelmúltban szép számmal készültek olyan filmek, amelyek a történelem kríziseivel vagy szörnyetegeivel foglalkoznak humoros formában. Ilyen például a Bush-kormányzat sötét alakját, Dick Cheney-t kifigurázó Alelnök, a tízmilliók életének kioltásáért felelős szovjet diktátor elmúlásán élcelődő Sztálin halála vagy a Hitler-szatírák, a Nézd, ki van itt és a Jojo nyuszi. A felsorolt filmek szatirikusan lefokozzák a rettegett politikai vezetőket,
vicc tárgyává teszik rémtetteiket, amivel önmagában nincs gond,
hiszen örömmel gúnyolja ki minden jobb érzésű ember a történelem bűnöseit. Ugyanakkor felmerülnek komoly etikai problémák az áldozatok oldaláról, azaz nyilvánvalóan nem nevet a Sztálin- és Hitler-vicceken az a személy, akinek a családtagja a tisztogatások, a gulág vagy a holokauszt áldozatává vált. Ezekhez hasonlóan messzire merészkedett a politikai témákkal rendszeresen foglalkozó chilei rendező, Pablo Larraín (A klub, Jackie, Spencer) legújabb fekete komédiájában, A grófban, amit lehet akár kegyeletsértőnek is tekinteni, más szempontból viszont nagyon találó társadalomkritika.

A gróf legalább annyira az Abraham Lincoln, a vámpírvadász című blődli rokona, mint a Sztálin haláláé vagy a Jojo nyuszié, ugyanis igen beteg módon, a vámpírmítosz felől értelmezi át Augusto Pinochet személyét, kultuszát és „munkásságát”. A háttérsztori szerint
Pinochet valójában a 18. században született Claude Pinoche néven,
aki a nagy francia forradalom idején ébredt rá, hogy halhatatlan vérszívó. Már csak a forradalmárok rémtetteit látva is kiábrándul minden ilyen megmozdulásból, ezért is igyekszik hathatós észak-amerikai segítséggel megdönteni az USA által kommunistának bélyegzett, törvényesen megválasztott Salvador Allende elnököt Chilében. Innentől ismerősebb a történet, azaz 1973-ban immár Augusto Pinochetként magához ragadja a hatalmat a Gróf néven is futó tábornok, majd megkezdi rendkívül ellentmondásos működését, amelynek során ugyan a gazdaságot sikerül fellendítenie, de a Pinochet-rezsim sok szenvedés hoz a társadalom számára. A junta keményen fellépett az ellenzékiek, illetve a rendszer vélt vagy valós ellenségeivel szemben.

Politikai okokból kifolyólag Pinochet alatt 1200–3200 embert gyilkoltak meg, 80.000 személyt internáltak, tízezreket kínoztak meg válogatott kegyetlenségekkel. A történelem úgy hozta, hogy 1989-ben legális eszközökkel (szavazással) sikerült leváltani Pinochetet, aki 2002-ig szenátorként működött,
komoly felelősségre vonása elmaradt, a rendszere iránti nosztalgia pedig máig élénk a chilei társadalom jelentős hányadában.
Az USA-n kívül legfőbb támogatója a Ronald Reagan elnökhöz hasonlóan neokonzervatív és antikommunista brit miniszterelnök, Margaret Thatcher volt. Habár többször emeltek vádat ellene nemcsak tömeggyilkosságért, hanem nagy horderejű (több millió dolláros) sikkasztásokért is, de csak azt sikerült elérni, hogy 2006-ban bekövetkezett haláláig házi őrizetben maradjon a volt diktátor.
A gróf szerint azonban nem egészen így történtek a dolgok. Pinochet csak megjátszotta, megrendezte a halálát,
valójában tovább él vámpírként, aki nem csupán vért szív, hanem emberi szíveket turmixol össze, hogy elfogyassza azokat.
Családja és jobbkeze, kvázi hóhérja, a fehérorosz Fjodor támogatja őt ebben. Egy nap azonban elveszíti motivációját, mintha elkezdené komolyan bánni a bűneit, így – egyes hozzátartozói megnyugvására – befejezi a vérszívást és a szívevést, várja a békés halált. Igen ám, de valaki mégis tovább folytatja a santiagói emberek mészárlását, a család pedig Pinochetre gyanakszik. Úgyhogy hívnak egy fiatal apácát, Carment, hogy ha van rá mód, űzze ki a démont az egykori diktátorból, ha nem, hát ölje meg. Csakhogy kettejük között intim kapcsolat alakul ki, és más is tovább bonyolítja a helyzetet.

Talán elsőre nem olyan fajsúlyos állítás az, hogy Larraín részéről merész lépés volt egy Pinochetről szóló vámpírkomédiát készíteni, hiszen a Sztálin-kultusz is fellángolt az utóbbi években Oroszországban, így bármilyen Sztálint bíráló film merész vállalkozásnak tűnik.
Larraín viszont tényleg nem finomkodik, ha a chilei diktátor és kultusza kigúnyolásáról és kritizálásáról van szó,
így elképzelhető, hogy műve rendkívüli módon megosztó alkotássá érik Chilében. Pinochetnek komoly „reneszánsza” van az országban. Néhány évvel ezelőtt az On the Spot című dokumentumfilm-sorozat Diktátorok gyermekei című évadában Pinochet lánya, Lucía (A grófban Catalina Guerra formálja meg) is megpróbálta mentegetni édesapját, szépíteni rémtetteit, amit politikai pályafutása során hatékonyan meg is tehetett.
Tulajdonképpen ezért sem tekinthető „soknak” vagy etikátlannak Larraín akasztófahumora. Ha ennyire erős Pinochet öröksége, akkor igenis szükség van az ilyesfajta stilizációra, szatirikus és egyúttal groteszk túlzásokra, amelyekkel az alkotó él A grófban. A Chilében kirobbanóan népszerű Jaime Vadell által kiválóan eljátszott Pinochet mint vámpír egyszerre félelmetes és szánalmas, nevetséges figura. Félelmetes, mert úgy zabálja a szíveket és issza mohón a vért, mint más a süteményt vagy az eperturmixot. Szánalmas viszont, mert a saját rémuralmának és mohóságának az áldozata lett.
Elért a hatalom csúcsára 250 év alatt, innen nincs hová menni, magára maradt még úgy is, hogy bizonyos családtagjait vámpírrá változtatta.
Életcél és motiváció nélkül halhatatlannak lenni a legnagyobb kínszenvedés, élete ezen kései szakaszában pedig vér nélkül alig csoszogó, életunt, félig-meddig bűnbánó emberként már-már sajnálatra méltó, szinte átérezhető, hogy visszavágyik a fiatalkorába, amikor még igazán lázba hozták a nők és a vér.

Ennyiben talán megkérdőjelezhető Larraín kreatív döntése, hogy
tulajdonképpen részben az őt kihasználó családjától elidegenedett, megtört Pinochettel kénytelen azonosulni a néző.
A szatirikus túlzásokkal viszont a rendező egyértelműsíti, hogy korántsem kíván empátiát ébreszteni a diktátor iránt, sőt éppen ennek ellenkezője a cél. A vérszívás például zseniálisan groteszk metafora, sőt allegória a filmben. Pinochet abban az értelemben tényleg vérszívó volt, ahogy sanyargatta a népét, ha nem is ette meg a szívüket. Továbbá azért is volt ő „vérszívó”, mert rengeteg pénzt sikkasztott el. Élősködik ő a saját családján is, nemcsak a rokonai használják ki, mivel cinkosságokon alapuló rezsimjéhez láncolta őket politikai bukása előtt és azt követően is. Hasonlóan találó, gyilkos humorral ábrázolja a rendező Pinochet és Thatcher kapcsolatát, Larraín ezáltal nem kíméli az egykori brit miniszterelnököt sem. A vámpír „bűbája” pedig, amellyel megbabonázza áldozatait, szintén remek motívum.
Larraín tulajdonképpen ilyen módon tart görbe tükröt a néző elé, aki esetlegesen mentegetni akarja az egykori zsarnokot
bizonyos intézkedései vagy pusztán a kisugárzása, tiszteletet parancsoló megjelenése miatt.

Ezzel összefüggésben pedig egyszerre nevetséges és félelmetes A gróf utolsó jelenete, ami tűpontos társadalomkritika. A jelenet nemcsak Chile viszonylatában, hanem minden hasonló helyzetre érvényes, vonatkozhatna akár Romániára és a szintén igen élénk Ceaușescu-nosztalgiára is. A lezárás azt sugallja, hogy
mivel elmaradt a komoly felelősségre vonás, a következő nemzedék egyértelműen tovább fogja vinni a diktátor örökségét.
Larraín tehát alapvetően arra hívja fel a figyelmet a vámpírfilm és a szatíra eszközeivel, mennyire veszélyes, ha egy tömegek haláláért felelős politikai vezetőt nemhogy nem ítél el a bíróság, de még támogatói is vannak a jelenben.
Ebből a szempontból amúgy érdekes Carmen karaktere, aki elvileg Pinochetet hivatott kiiktatni, gyakorlatilag viszont már az első találkozásuk alkalmával érződik, hogy nemcsak a címszereplőt bűvöli el az apáca francia nyelvtudása, hanem a nőt is megbabonázza a politikus-vámpír. Így tulajdonképpen Carmen jelképezi azokat a fiatalokat, akik esetében fennáll a veszélye annak, hogy
hiába tartoznak a jövő nemzedékéhez, nem tudnak szabadulni a múlttól, illetve a múlt bűneitől.
Sőt, jövőjük éppen azért vész homályba, mert visszahúzza, letereli őket a helyes útról a múlt, amivel nem néztek szembe megfelelő módon.

A gróf összességében jól eltalált szatíra, okosan kidolgozott szimbólumokkal és poénokkal, amelyeken egyszerre lehet nevetni és szörnyülködni. Viszont Larraín látványosan küszködött a párbeszédekkel. A dialógusok sokszor didaktikusak,
a rendező túl direkten kimondatja a szereplőivel, hogy például milyen bűnöket követett el Pinochet vagy hogyan működött a korrupt rezsimje.
Ez családi közegben is irreális, de Carmentől mint kívülálló fiataltól még kevésbé hihető. Persze A gróf hangsúlyosan horror-szatíra, tehát stilizált, valóságtól elemelt, így nyilvánvalóan nem fair számonkérni rajta a realizmust. De a dialógusok ehhez képest is indokolatlanul szájbarágósak, és ez olcsó megoldás, amelyre Larraínnak nem lenne szüksége, mivel remek szimbólumokat talált, amelyekkel tökéletesen átadja Pinochet rezsimjének és személyének az ellentmondásosságát.
A színészi játék egyébként is könnyen feledteti a gyengébb párbeszédeket. A Carment játszó Paula Luchsinger kiválóan átadja azt az őrületet vagy mániákus szabadságvágyat, ami jellemző a karakterére amiatt, hogy bár apáca, de hihetetlen szenvedély buzog benne. Carmen is meglátja a szabadságot a vámpírlétben, csak éppen azt téveszti szem elől, hogy beavatottként
hasonló sors vár rá, mint Pinochetre: a halálnál is rosszabb nihil.
Kár, hogy ezt az érdekes karaktert túlságosan is háttérbe szorítja Larraín a végjátékban, pedig a cselekmény utolsó harmadában még egy kicsit túlnyújtott, de katartikus és szépen komponált, önálló etűddé érő montázsszekvenciával is megajándékozta Luchsinger figuráját.
Érdemes óvatosan közelíteni A grófhoz, mert a humora nem való mindenkinek, ahogy az is megtévesztő lehet, hogy vámpírok vannak benne. Larraín műve korántsem hagyományos horror, még ha rendesen folyik is benne a vér és kellőképp explicit a brutalitása.
Minden vicce és látványos jelenete ellenére A gróf kétségbeesetten dühös kommentár a Pinochet-kultuszról.
Érthetetlen, miért emel pajzsra bárki is egy véreskezű diktátort utólag csak azért, mert bizonyos intézkedései valóban az országa javát szolgálták. Ez pedig nem csak a chilei közegben érvényes felvetés, sőt a Drakulics elvtárs képében nekünk is van már filmünk, ami Kádár kultuszát firtatta a vámpírfilm eszközeivel, A grófhoz nagyon hasonló módon. Úgy tűnik tehát, hogy
a vámpír tökéletes metaforája a diktátornak, aki egész népe „vérét szívja”,
valamint aki abban az értelemben halhatatlanná válik, hogy rémtettei és olykor érthetetlenül újra és újra fellángoló személyi kultusza miatt bekerül a történelemkönyvekbe, ezáltal pedig a kollektív emlékezetbe. Szóval, várjuk a Putyin-vámpírfilmet!
A gróf (El Conde), 2023. Írta és rendezte: Pablo Larraín. Szereplők: Jaime Vadell, Gloria Münchmeyer, Alfredo Castro, Paula Luchsinger, Catalina Guerra, Stella Gonet. Forgalmazó: Netflix.
A gróf a Magyar Filmadatbázison.