A beavatás
Margit önmagát ismételgeti, hogy végre megértette, Máténak miért nem volt eddig barátnője, hogy ezek szerint ő az idősebb nőkre bukik, és mindig érettebb volt a koránál. Azt, hogy idősebb nő, sokszor elmondja, artikuláltan, miközben a koktélos pohárral felém hadonászik. Máté szerint az apja születésnapja volt a legjobb alkalom, hogy végre megismerjem a szüleit. Már fél éve voltunk együtt, én mégis halogattam a találkozást. Féltem, hogy utána kevésbé találnám vonzónak. Tíz évvel voltam nála idősebb, elvált, egy hét éves kisfiú anyja. De a születésnapra eljön a bátyja a három fiával, mindenki úszkál a medencében a budai villa kertjében, egy perc nyugalom sem lesz. Nincs idő velem foglalkozni.
Margit megkérdezi, hogy hová valósi is vagyok.
– Békéscsabára – felelem. – De tizennyolc évesen eljöttem.
Margit tekintetéből egyértelműen kiderül, hogy Békéscsabáról legfeljebb a földrajzórán hallott ötven évvel ezelőtt, neki nem is kell tudnia, hogy az pontosan hol van, hiszen soha ki nem rakta a lábát a tizenkettedik kerületből. Kicsit nevet is, majd odakiált a menyének, akinek már gömbölyödik a hasa, oldalán egy legfeljebb egyéves gyerek.
– Te voltál már Békéscsabán, Eszter?
Eszter röhög, válaszra sem méltatja anyósát, a táskájából előkap egy cumit és betömi vele kisfia száját. A többiek már a kertben vannak, Máté a medencébe ugrál az unokaöccseivel. Csak én maradok idebent, udvariasan felajánlottam, hogy segítek italokat készíteni. A ház egy szentély, minden szegletében egy Meggyes Ernő festőművésznek kiállított emlékplakettel, oklevéllel, kitüntetéssel. A kiaggatott festmények bumfordi női testeket, szoptató anyákat és réten heverésző fiatal lányokat ábrázolnak.
Miután Margit eleget nevetett, egyedül hagy a nappaliban, én nem merek utánamenni. Válaszolok a volt férjemnek, aki küld egy fotót a fiunkról és az új feleségéről, Anikóról. Egy pálmafa alatt ülnek fagylalttal a kezükben és vigyorognak. A múltkor egy ügyfelem, akinek a válóperét intéztem, azt mondta, hogy miután meghozunk egy döntést, terem egy másik dimenzió, amiben választásunkkal ellentétesen megy tovább az élet. Abban a valóságban én ülök Peti mellett a horvát tengerparton, én kenem be a hátát és én veszek neki fagyit. Abban a valóságban jó anya vagyok, aki nem menekül el, aki szeret esti mesét mondani, akinek nem hiányzik a munka.
Máté apja, Ernő két barátjával üldögél a teraszon. Whiskyt isznak, egy nőn nevetnek, akinek régen hatalmas mellei voltak, de megereszkedtek és most a térdénél végződnek. Az egyik férfi, valamilyen államtitkár, feláll, hogy megmutassa, pontosan meddig érnek a nő mellei. A lehető legtávolabb kerülöm meg őket, hogy odasétáljak a medencéhez. Máté és a bátyja azon versenyeznek, ki tudja messzebbre hajítani a két kölyköt. A kisfiúk hangosan kacagnak, még egyszer, még egyszer, kiáltozzák. Leveszem a ruhámat, bikiniben leülök az egyik napágyra és onnan figyelem őket. Máté testvére észrevesz, végigmér és elmosolyodik. Összekulcsolom a hasam előtt a kezemet, eltakarom a császármetszés hegét. Máté nem is törődik velem, annyira belelendül a játékba. Én már nem szülök több gyereket, mondtam neki sokszor, nem tudok róla gondoskodni. Petiről sem sikerült. Folyton sírtam, egyszer véletlenül otthagytam a boltban, és majdnem belefulladt miattam a fürdőkádba. Mátét ez mind nem érdekli, ő sem akar gyereket, csak engem. Tetszett, hogy kíván egy huszonnégy éves. Tetszett, hogy mindenáron le akar festeni. Tetszett, hogy miután elutasítottam, részegen kiabált az ablakom alatt.
Máté testvére felém mutat, de nem néz rám, azt kérdezi Mátétól, hogy én nem megyek-e be.
– Gyere be, nyuszi, jó a víz! – mondja Máté és lefröcsköl.
Leülök a medence szélére, belelógatom a lábam. A víz kellemesen hűvös, libabőrös leszek, ahogyan hozzám ér. Máté odaúszik, a vádlimnál átölel, kinyomja magát, éppen csak addig, hogy megcsókolja a combom. Gyűlölnek engem, súgom neki. Ő nem felel. Talán nem hallja vagy nem érdekli. Odakiált a két kisfiúnak, hogy tanítsanak meg úszni. Egy hirtelen mozdulattal beleránt a vízbe, a gyerekek rám vetik magukat, elmerülök. Nem kapok levegőt, de hiába próbálom magam felküzdeni. Karmolnak, rúgnak, húzzák a hajam. Valaki a bikinifelsőmhöz nyúl, a hátamon kiold a masni, már csak a nyakamon lévő csomó tartja. Ekkor engednek el, felnyomom magam a felszínre, zihálok, ordítani szeretnék. Máté, a testvére és a gyerekek is nevetnek.
– Átestél a beavatáson – mondja az egyik kisfiú.
Máté odaúszik hozzám, meg akar ölelni, azt ismételgeti, hogy csak hülyéskedtek, ne vegyem komolyan. Még mindig levegő után kapkodok, könnyek szöknek a szemembe, de itt és most nem sírhatok.
– Na, neki nem lógnak a mellei – jegyzi meg Ernő.
Megnyitja a kerti zuhanyt, és miután beáll alá, a hidegtől nyögve, röhögve a hasát simogatja. Elfordulok, a medencefalnak nyomom magam, és egy kézzel próbálom megkeresni a bikinifelsőm madzagját. Máté testvére azt mondja, hogy pedig harminc felett vagyok, de az öcsikéjének sikerült megfognia egy igazi milfet.
Hazafelé a kocsiban Máténak be nem áll a szája. Az unokaöccseiről beszél, hogy az egyik örökölte a családi gént, a művészi vénát, mint ő. Talán lesz még két Kossuth-díj a családban, és ez a születésnap milyen remekül sikerült, az apján nem is látszik, hogy már hatvanéves. Engem mindenki imádott, szimpatikus voltam nekik, az anyján is látta. Meggondolhatnám még magam a gyerekkel kapcsolatban, vele biztosan más lenne, mint a volt férjemmel. Ő már készen áll, hiába fiatal. Ezt már megbeszéltük, mondom neki, nem szülök többet. Mosolyog, megpuszilja az arcomat mielőtt kiszáll a kocsiból.
Pedig most kellene vele közölnöm, hogy ez ennyi volt, szedje össze a holmiját és menjen haza. Olyan erősen verek rá a kormányra, hogy belesajdul a tenyerem. Abban a párhuzamos valóságban szülök még egy gyereket, és elölről kezdem, amit elrontottam. Kijavítom a hibákat. Máté kiállításain büszkén feszítek majd, talán interjút is adok, hogy nem mindennapi kapcsolat a miénk, hiszen idősebb vagyok, de a szerelem minden kétséget legyőz.
Csörög a telefonom, a volt férjem hív. Szerinte az anyaságból nem lehet kiszállni. Tudnom kell, hogy mit evett az óvodában, hogy tetszett neki a bábszínház, hogy megkapta az oltását. Most is nekem akarja elmondani, hogy belelépett egy tengeri sünbe. Nem sírt, amikor a doktor bácsi kiszedte a tüskéket. Anikó fogta a kezét, pedig ő már nagy fiú, nem kell pátyolgatni. Hiányzom neki, mondja, majd apa elküldi a képeket a hatalmas sünről, amivel megküzdött a vízben.
Borító: Unsplash
