Ezúttal Békés Pál Csikágó című könyvét hoztam neked, amely 2006-ban jelent meg. Hat, önállóan is működő fejezetből áll, hasonlóan Bodor Ádám Sinistra körzetéhez, amelyről már korábban meséltem. Az írások bár látszólag itt is lazán kapcsolódnak össze, mégis izgalmas interferenciába kerülnek egymással, tele vannak visszatérő motívumokkal és szereplőkkel. A kedvencem Laja, a bőrkabátos újságárus és a dobozos Vicián, akinek mindkét lábát amputálták egy villamosbaleset miatt. Itt van még özvegy dr. Puszinné, a patikus, dr. Kövecses, a nőgyógyász, Sztojkov, a mesterlövész, és még sokáig sorolhatnám a különösebbnél különösebb alakokat, akik érdekes módon egyszerre fő- és mellékszereplői is a történeteknek.
Ugyanez igaz magára a városrészre is, ahol az események zajlanak. Ez a budapesti… (látod, már én is így hívom, ahelyett, hogy igazi vidékiként pestit írtam volna!) Keleti pályaudvar környéke, amely hamar megkapta, figyelj, innentől már idézem: „egyesek szerint gúny-, mások szerint becenevét. Csikágó. Mert a képeslapok Chicagót, a tengerentúli préri-metropolist hirdették a modern városiasság netovábbjának. Csikágó, mert egyedül Chicagóban harapózik ilyen sebességgel a ráció rácsszerkezete, és zabálja fel a környező üres síkságot. A keresztelő idején a bűnről még szó sem esett. Az új pesti negyed mintha versenyt futott volna az ismeretlen amerikai nagybácsival; két év alatt lett a semmiből.”
Ez a rövid részlet is mutatja, hogy hiába áll csak hat fejezetből a könyv, vagy, ahogyan magát nevezi, gangregény, olyan sűrű és szövevényesen felépített a szövege, hogy sokkal többnek érződik.
Ezért is javaslom, hogy ne olyan mohón ess neki, mint én, hanem minden fejezet végén állj meg, lapozz az elejére és olvasd újra,
mert csak így leszel képes felfedezni a rejtett motívumokat és utalásokat a könyvben. Hidd el, megéri időt hagyni magadnak, hogy leülepedjenek benned az olvasottak.
Képzeld, én, akit sohasem érdekelt, hogy egy fiktív szövegben szereplő helyszín a valóságban is létezik-e, a könyv hatására fogtam magam, elsétáltam a Keleti pályaudvar környékére, és megkerestem a Százház utcát. Közben Kulka János előadásában hallgattam a hangoskönyvváltozatot. Ajánlom neked is, izgalmas élmény így találkozni egy szöveggel!
Az előbb azt írtam, hogy igazából nem a városrész és nem is a különös figurák a főszereplői a szövegnek.
Azért gondolom ezt, mert meggyőződésem, hogy a Csikágó igazi főhőse nem más, mint a mérnöki precizitással megszólaló narrátora. Megpróbálom bővebben kifejteni.
Az első, Az amerikai nagybácsi című fejezetben közel egy évtized után hazautazik Amerikából Sumin Frigyes, hogy meglátogassa a bátyját, Vendelt. Mutatom az első bekezdést: „A hír megelőzte a jövevényt. Reggel kilenc körül, mire jókora marhabőr kofferjével felkapaszkodott a harmadikra, már mindenki tudta, miről van szó. Kellemetlen, nyújtott hanglejtéssel kérdezősködött, érthetetlen szavakat kevert a beszédébe; végigment a körfolyosón, el a Rétiék muskátlis ablaka, a Bergerék főzelékszagú konyhája előtt, és megállt a harmadik ajtónál.”
Ebből a jelenetből is érthető, hogy miért telitalálat a gangregény műfaji megnevezés.
Minden a szemünk előtt zajlik, a nyitott körfolyosókon egyetlen pillanat sem maradhat rejtve.
A testvérpár összeölelkezik, ösztönösen felmérik egymáson az eltelt időt. Alig ülnek le a szűk konyhában, amikor Frigyes megkérdezi Vendelt:
„– A bagoly? Megvan még?
A másik nevetett.
– Nem is tudom. Lehet.
– Eszembe jutott néha. Meg kéne nézni.
– Jó.”
Nehezen oldódnak, diólikőrt kortyolgatnak, amit Aranka, Vendel felesége készített. És ekkor, egy mélységesen hosszú pillanatra, a narrátor otthagyja őket a konyhaasztal mellett, megfogja a kezünket, és elrepít minket a két testvér múltjába. Elmeséli az apjuk vagy az imént emlegetett bagoly történetét, és egyúttal, ha már úgyis arra járunk, Csikágó megszületését is. Ezért gondolom a narrátort a főszereplőnek, mert olyan varázslatosan ugrál összevissza a történetben, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna.
Olvasóként úgy érezheted, hogy az elbeszélő felkészült idegenvezetőként kísér végig a különböző részeken.
Minden utcáról, minden házról, minden egyes kiszögellésről van egy érdekes sztorija, és kínosan ügyel rá, hogy az út végéig fenntartsa az érdeklődésedet. Jól teszed, ha figyelsz, mert véletlenül semmit sem fog megemlíteni, ha például rámutat egy virágágyásra, hidd el, később hallani fogsz róla.
Térjünk vissza még egy kicsit a korábbi jelenethez, a konyhaasztalhoz, ahol a Sumin fivéreket hagyta a narrátor, és mindaddig ott is tartja őket, amíg pontosan el nem magyarázza nekünk, hogy mi a jelentősége a bagolynak a testvérek életében. A történet ezt követően azzal folytatódik, hogy Frigyes kibérel egy lakást a házban, majd kiderül, hogy elsősorban egy kisebb műtét miatt utazott haza. Az első rész kulcsjelenete egy újabb italozás lesz, immár viszkivel és Arankával kiegészülve. A sokadik kör után Vendel rákérdez, emlékszik-e Frigyes, hogy mikor találkoztak utoljára.
Frigyes elmeséli a saját verzióját: Tanácsköztársaság, Fedák Sári, Vörös Hadsereg, harc, káosz és menekülés.
A legérdekesebb, hogy az elbeszélő ezt nem a párbeszéd részeként mondja el, hanem belefonja a narrációba. Mutatom: „Akkor látták egymást utoljára, összeakadtak a menekülés káoszában, összekapaszkodtak, elsodródtak megint, és azóta most először, förszt tájm, mondta Frigyes.” (Zseniális!) Mielőtt Vendel szót kapna, egy pillanat erejéig Arankára irányul a narrátor tekintete. Idézem: „Aranka félig lehunyt szemmel nézte férje öccsét, gesztenyeszín pillája halvány árnyékot vetett az arcra.” Csak ez után a pillantás után jöhet a férje: „– Nem – lóbálta a fejét Vendel széles, túlzó ívben –, nem akkor. – Botladozva beszélt, belegabalyodott a szavakba, mondatai szétfolytak, alig lehetett érteni.”
Vendel nézőpontját is az imént említett kevert narráción keresztül ismerhetjük meg. Az ő előadásában egészen más megvilágításba kerülnek Frigyes tettei és jelleme.
Olvasás közben végig olyan érzésem volt, mintha egy pókháló készültét figyelhetném testközelből.
A narrátor felvázolja a legfőbb motívumokat, aztán aprólékosan kiegészíti újabb és újabb részletekkel. Elsőre nem mindig követhető, hogy mégis hova akarja az olvasót kalauzolni, de idővel minden a helyére kerül. Néha talán túlságosan is lekerekít mindent. Mintha a narrátor nem bízna száz százalékig a szövegében vagy az olvasóiban. Ez persze nem azt jelenti, hogy semmilyen munkát nem hagy neked. Igenis megdolgoztat, csak éppen túl hamar fedi fel a lapjait, és folyton biztosít arról, hogy nem kell aggódnod: semmit sem fog megválaszolatlanul hagyni.
Ebben a kötetben nincsenek véletlenek: ha Aranka és Frigyes egyszer összenéznek, annak következményei, súlyos következményei lesznek, hiszen a férfi távozását követően csak romok maradnak utána.
Az első rész befejezése után csodálkoztam, mégis hogyan lehet ilyen sok oldal hátra a könyvből. Hiszen annyira kerek, annyira teljes a történet! Ezt innen már csak elrontani lehet. (Lám, milyen hitetlen tud lenni az ember olvasóként!) Ám ezután, mintha csak színházban lennél, újból felgördül a függöny, és máris megállapíthatod, hogy a díszlet ugyan változott kicsit, de a helyszín ugyanaz.
Az előadás folytatódik, csak éppen újabb szereplők jelennek meg a színen.
Egyáltalán nem lesznek ismeretlenek számodra, hiszen korábban már utalt rájuk a narrátor, habár még nem voltál tudatában a szerepük fontosságának. És a könyv észrevétlenül magába szippant.
A következő részekben – Dr. Puszin tévedése, Tejpor, A jeges, Ördögszekér, Telihold – alaposabban megismerhetjük Csikágó 20. századi történetét. Ide-oda ugrálunk a múlt és a jelen között, a történelem pedig folyton beszivárog a szereplők életébe: front, államosítás, ötvenhat, rendszerváltás.
A narrátor fáradhatatlanul rögzít mindent.
Hiába igyekszik, és bármennyire is szeretné az ellenkezőjét, mindenütt csak a romlást és a pusztulást tudja bemutatni nekünk. Nincs tündöklés, csak feltartóztathatatlan bukás.
Bevallom, elcsábultam, hogy dr. Puszin nyugdíjas kori felismerését a narrátor ars poeticájaként olvassam. Kíváncsi vagyok, mit gondolsz erről az olvasatról, idézem: „Puszin Ábel doktor, a szomszédos nagy múltú közkórház kórboncnoka, később proszektúrájának vezető főorvosa ugyanis nyugdíjaztatásától haláláig helytörténeti kutatásokkal foglalkozott. Szemet szúrt neki, hogy lakhelyéről a főváros történetét taglaló temérdek mű egyikében sem olvasható egy árva bekezdésnyi sem […] Dr. Puszin a szívére vette a dolgot. […] Egyszeriben világosan látta feladatát. Fel kell tárnia, mintegy meg kell alkotnia szűkebb pátriájának történetét, ezáltal a nemlét homályából a létezés napvilágára kell emelnie a szürke házsorokat.”
Szürkeség és kilátástalanság, reménytelenség és kicsinyesség jellemzi leginkább Csikágó lakóit. A kitörés csak keveseknek sikerülhet.
A megannyi mesterien felépített jelenet közül nehéz akár egyet is kiemelni, de a számomra legdrámaibbat engedd még, hogy megmutassam neked. Ez A jeges című részben található. Ebben a fejezetben ismerhetjük meg Baraczkát, aki Gyuri nevű lovával járja a negyedet, hogy a lakói időről időre jéggel tölthessék meg fadobozos hűtőszekrényüket. Kibírhatatlan hőség van, és egyszer csak eljön az a pillanat, amikor a ló már képtelen megmozdítani a kocsit. Ekkor a gazdája, miután hiába noszogatja,
indulatosan felkapja a hegyesre köszörült ácskapcsot, amivel a jeget szokta feldarabolni, hogy lesújtson az állatra.
Ha a dobozos Vicián nem lép közbe, biztosan végez vele. Így csak a jeget szórja ki az útra, és hagyja elolvadni. Gyönyörű kép! (És nézd, jaj, hogy működik a nyelv! Van egy láb nélküli ember, és mégis azt írom, hogy közbelép. Vaknak mondani, ugye, hogy viszontlátásra.)
Órákig tudnám még sorolni neked a szövegből az ehhez hasonló zseniális jeleneteket és motívumokat, de inkább arra biztatnálak, hogy minél előbb kezdj neki! Kevés könyvet ismerek, amelyikben ennyire jó érzés olvasóként elmerülni.
