Ezúttal Bodor Ádám Sinistra körzet című könyvét hoztam neked, amely éppen harminc éve, 1992-ben jelent meg a Magvetőnél. Pontosan már nem is emlékszem, hogy hányszor olvastam, ötször-hatszor biztosan. Először még egyetem alatt, aztán újra és újra elővettem, mert ez az a típusú könyv, amelyet bármikor leemelhetsz a polcról. Hiába emlékszel egy-két szereplőre és történetmozaikra, mindig rá fogsz tudni csodálkozni a mondataira, mindig új és friss lesz az élmény.
A Sinistra soha nem fog csalódást okozni, folyton meg tud lepni. (Legutóbb például azzal sikerült neki, hogy nem tetszett, vagyis nem úgy, ahogy korábban. Ettől jól meg is ijedtem, ezért újra átpörgettem a lapokat, bele-beleolvasva egy-egy fejezetbe, leginkább az aláhúzott mondatokat – ismersz, mindig összefirkálom az oldalakat –, mert tudni akartam, hogy mitől maradt el a szokott eufória. Majd a levelem végén elárulom, hogy mire jutottam.)
Mutatom az első bekezdést: „Két héttel azelőtt, hogy meghalt, Borcan ezredes magával vitt terepszemlére a dobrini erdőkerület egyik kopár magaslatára. Arra kért, tartsam nyitva a szemem, főként az út menti berkenyés bozótot figyeljem, megérkezett-e már a csonttollú madár. Ősz közepe volt, a cserjés idegen hangoktól zsibongott.” Miféle világba csöppenünk? Egyszer úgy érezzük, hogy az Isten háta mögött vagyunk, egy beláthatatlan és bejárhatatlan tájon, máskor meg olyan nyomasztóan szűknek és áttetszőnek tűnik minden, mintha az egész körzet egy tenyérnyi szobába lenne belezsúfolva.
Egy regény fejezetei, olvashatjuk az alcímet, ám ez a szöveg minden lesz, csak nem egy hagyományos regény.
A fejezetek, szám szerint tizenöt, lényegében tökéletesen megírt novellák.
Önállóan is megállják a helyüket, de közben – mint egy búvópatak – újból és újból felbukkannak bennük motívumok, történetszálak, amelyek végül regénnyé kötik a szöveget, mint a cement a betont.
Megismerjük ezt a furcsa elbeszélőt, aki Andrej Bodor álnéven él a Sinistra körzetben,
ahová valósággal beszökött, hogy felkutassa fogadott fiát, Béla Bundasiant. Elvileg ez a legfőbb motivációja arra, hogy itt legyen ezen az élhetetlen vidéken, mégis ezt érzem a szöveg legelnagyoltabb pontjának. Nincs igazán kifejtve, miért fontos neki ennyire Béla kimenekítése, főleg, ha összevetjük a többi cselekedetével. A barátom, M. szerint – meséltem már róla neked, vele szoktam időnként könyvekről beszélgetni – Andrejt az önzetlen szeretet vezérli, hogy segítsen a fogadott fián, aki a körzeten belüli még titkosabb és zártabb rezervátumban tartózkodik. Tetszik ez a megfejtés, de még nem tudtam százszázalékosan a magamévá tenni. Ezért is vagyok kíváncsi, hogy te mit gondolsz Andrej motivációjáról. Mindenesetre bármi is legyen a mozgatórugója a tetteinek, a lényeg, hogy ő fogja egy nagyon friss, nagyon lírai és letisztult nyelven elmesélni nekünk ezt a történetet. (Már amikor a szöveg nem dönt úgy, hogy hirtelen egyes szám harmadik személyben folytatódik.)
Nemcsak az elbeszélő pozíciója mosódik el a könyvben, hanem az idő is.
Mutatom: „Hetek, hónapok vagy talán már évek óta éltem Andrej Bodor álnéven Sinistra körzetben, amikor a keskenyvágányú erdei vasútnál megüresedett egy pályaőri állás.” A szereplők állandóan időzavarban szenvednek, fogalmuk sincs, hogy éppen milyen nap van. A csütörtök délelőtt lesz a legfontosabb számukra, mert az egyetlen határátkelőhelyen csak ekkor emelik fel a sorompókat.
Olvasod a szöveget, és folyamatosan az ottani világ abszurditásaival találkozol. Látszólag az aktuális erdőbiztos – előbb Borcan ezredes, aztán Coca Mavrodin – szeszélye szerint alakulnak az események, de ez csak a felszín, a világot a hatalom, a diktatúra állandó kiszámíthatatlansága működteti. Hiába is próbálnál igazodni ehhez a hatalomhoz, azért sem fog sikerülni, mert használati tárgyként tekint rád. Egyszer kiutasít vagy egyszerűen megmérgez és rád gyújtja a házat, máskor pedig kölcsön kell adnod a feleséged egy másik férfinak. (Severin Spiridon nemcsak elfogadja ezt az utasítást, hanem még meg is mosdatja Elvira Spiridont, illetve itt-ott még mogyoróolajjal is bekeni a testét, mielőtt átküldené Andrejhez. Egyszerre bizarr és perverz az egész!)
Nehéz eldönteni, hogy mi az abszurdabb a Sinistra körzetben, a hatalom vagy az ott élő emberek viselkedése.
Ebben a világban nincsenek titkok, a hatalom emberei mindent tudnak rólad, még Andrej legféltettebb titkáról is kiderül, hogy pontosan tisztában vannak vele: Coca Mavrodin egyszer csak bejelenti, hogy személyesen is szeretne találkozni Béla Bundasiannal, akiről időközben megtudjuk, hogy korábban kottamásolóként élte a mindennapjait, ám valamilyen bűnténybe keveredhetett, ezért került a rezervátumba. Nem elég, hogy a hatalom, de az emberek is tudnak rólad mindent. Például, amikor Andrejnek pénzre lesz szüksége, hogy elszökhessen a körzetből, Gábriel Dunkától kér négy darab húszdollárost, mert tudja, hogy van neki. Később Nikifor Tescovina Andrejt fogja megkérni, hogy adjon neki ezekből a dollárokból, amelyeknek pontosan tudja a helyét, akár ki is szolgálhatná magát, de ő inkább személyesen kéri el tőle.
A szöveg elhiteti veled, hogy beavat a titkaiba,
hogy megoszt veled minden szükséges és fontos információt, akár többször is. Közben mégis úgy érzed, hogy egy olyan térképet kaptál a kezedbe, amely nem ehhez a területhez készült, és így végképp esélytelen, hogy tájékozódni tudj. Pedig a megjelenített táj annyira plasztikus, hogy hajlamos vagy kutatómunkába fogni, hogy kiderítsd, hol is található a Sinistra körzet a valóságban. „Az ukrán határ, ahova Mustafa Mukkermannak érkeznie kellett, a közelben, a Pop Ivan vízválasztóján vonult. Éjjelente néha Dobrinból is látszottak a fellőtt világítórakéták, gyakran felhőkön villant az őrtornyok pásztázó fénye, de nappal ugyanolyan közöny áradt lejtőin a völgy fele, mint bármelyik környező hegyről; évtizedek óta nem történt arrafele semmi.” (Ukrán határt olvasni egy szövegben egészen más lesz 2022. február 24-e után, miután Oroszország lerohanta Ukrajnát.)
Legtöbbször a valóságot szoktuk számonkérni a fikción, de most megfordul a dolog, a fikciót akarjuk megfeleltetni a valóságnak.
Elárulom, nem fog sikerülni, mert ez a világ leginkább meseszerű, és amikor már végleg meggyőzöd magad, hogy ez egy elvarázsolt birodalom, akkor begurul a képbe egy metálzöld Suzuki terepjáró, előkerül egy kindertojás, egy Canon fényképezőgép vagy egy rádió, amibe elem kell. És ekkor széttárod a karod, de nem csalódott leszel, nem érzed magad átverve, hanem elfogadod, hogy itt Dobrin Cityben, ami, ugye, valójában egy falu, egyszerűen így működnek a dolgok.
Nem csupán a táj különleges, hanem a szereplők is fura szerzetek. Említhetném a hatszáz kilós kamionsofőrt (Mustafa Mukkerman), a törpét, aki üveget homályosít, és még életében eladja a csontvázát a természetrajzi gyűjteménynek (Gábriel Dunka), az albínó ikreket, akik annyira hasonlítanak egymásra, hogy még a nevük is megegyezik (Hamza Petrika), egy kislányt, akiről azt beszélik, hogy éjszaka világít a szeme, mint egy hiúznak (Bebe Tescovina), nem is sorolom tovább.
Ha azt mondom, hogy zavarba ejtők, talán ez írja le a legpontosabban, hogy mit érzek velük kapcsolatban.
Egyszerre gyanakvóan és kíváncsian szemléled az állati ösztönöktől vezérelt életüket. Nincstelenek, egyetlen igazi tulajdonuk van, egy bádoglapocska, rajta a nevükkel, amit a hatalom osztott ki nekik.
A hatalom mindent uralni akar, és ural is. Ha akarják, még a járványt is elhalasztják. (Járványról olvasni egy szövegben egészen más 2020 után.) Pedig a tunguz nátha nagyon is veszélyesnek tűnik, és a Géza Hutira füle című fejezetben szemtanúi lehetünk ennek az igencsak sajátságos járványkezelésnek: a megbetegedett erdőkerülőket előbb alaposan bedeszkázzák a faházukba, nehogy kitörjenek onnan, aztán mérgezett rummal itatják őket, végül rájuk gyújtják a házat. Ez az egyik legfontosabb fejezet a könyvben, amelynek a végén Andrej több tucat cementeszsákot szállít sítalpon egy búvópatakhoz, hogy a járványkezelés egyetlen túlélőjét, aki egy üregben húzódott meg, egyszerűen befalazza. A sítalpak örökre nyomot hagynak maguk után, amelyek még akkor is látszanak, amikor Andrej évekkel később visszatér a körzetbe.
A fejezetek címe mindig egy szereplő nevéből és egy hozzá tartozó dologból áll össze, például: Borcan ezredes esernyője, Aranka Westin ablaka, Elvira Spiridon férje, Gábriel Dunka neve napja, Béla Bundasian tüze, Géza Kökény éjszakája.
Mondanom sem kell, hogy többnyire egészen másról szólnak, mint ahogy a címük alapján sejteni lehetne,
de ezen igazán már meg sem lepődünk. Ahogy azon sem, hogy az elbeszélőnk, Andrej időnként maga is eltűnik, így lesz az egyes szám első személyben elmondott mondataiból egyes szám harmadik személyű elbeszélés. Olvasod a fejezeteket, és az az érzésed támad, hogy ezek egy olyan vádlott vallomásai, aki mindig egy kicsit másképpen válaszol a neki feltett kérdésekre. A válaszokról nehezen tudod eldönteni, hogy éppen átverni akarja az általunk elképzelt vallatótisztet, vagy éppenséggel a kedvében szeretne járni. (Persze az is lehet, hogy túlgondolom ezt az olvasatát a könyvnek.)
Beszélnünk kell még a szöveg erotikájáról is, ami, mint oly sok minden a Sinistra körzetben, szintén zavarba ejtő. Nem is az erotika a jó szó rá, inkább valamilyen perverz szexualitásnak nevezném, ami egy-egy pillanatig intimnek és bujának hat, de mindig arra jutsz, hogy igazából kisebb-nagyobb mértékű abúzusról van szó, az igazi kölcsönösséget legtöbbször csak nagyítóval lehet felfedezni.
A levelem elején már említettem, legutóbb azzal lepett meg a könyv, hogy nem úgy tetszett, mint korábban. Ezen sokáig gondolkoztam, és végül arra jutottam, hogy korábban mindig úgy tudtam olvasni a Sinistra körzetet, mint egy olyan múltbeli, soha vissza nem térő, megismételhetetlen diktatórikus világ leírását, amelyben egy kicsit meg lehet mártózni, miközben végig biztonságban érezhettem magam. Lehet ezt naivitásnak nevezni, de én mindig így közelítettem meg. Ám most, hogy hirtelen évtizedes tabuk dőlnek meg, és a világunk egyre gyorsabban alakul át, a Sinistra körzet is egyre igazibbnak és ismerősebbnek hat, és ez, bevallom, módfelett felkavart. Ezért lettem dühös rá, ami természetesen nem a szöveg hibája, hanem az én igazságtalanságom egy vitathatatlanul korszakos remekművel szemben.
