December 14-én kerül a mozikba a Valami madarak című új magyar film, amelyben Kizlinger Lilla és Szacsvay László két nem mindennapi karaktert alakít. Az ő barátságukról, a generációk közötti különbségekről és a film kérdéseiről Kertész Zsanett forgatókönyvíróval és Hevér Dániel rendezővel beszélgettünk.
KULTer.hu: Beszéltetek korábban arról, hogy a közös munka kicsit olyan, mint egy párkapcsolat, rá kell hangolódni egymásra, el kell fogadni a másik hibáit. Ezt az analógiát továbbgondolva, a bemutató valaminek az elengedése?
Hevér Dániel: Abszolút, és ez nagyon nehéz, mert éveken keresztül dolgozol valamin, amit senki sem lát, csak a nagyon szűk környezeted érzékel belőle valamit, majd egyszer csak nyilvános lesz, és úgy már nem csak a tiéd.
Kertész Zsanett: Kicsit olyan, mint amikor egy gyerek felnő, a szülők pedig könnyek között engedik el az egyetemre és a felnőttkorba. Persze ezután is az ő gyerekük, de már önálló, tőlük független életet él.
KULTer.hu: Már 2019-ből találtam egy interjút, amiben ennek a filmnek a pitcheléséről beszéltetek Karlovy Vary-ban. Ez alapján ez egy nagyon hosszú alkotói folyamatnak tűnik, voltak közben mélypontok?
H.D.: Mi 2018-ig tudtuk ezt visszavezetni, akkor kezdtünk el Zsanival az anyagon dolgozni, de a történet maga más formában már előtte is létezett.
Nagyon nehéz finanszírozót találni egy filmhez, így persze voltak rosszabb időszakok.
Zsani természete bizakodóbb, gyorsabban engedi el a kudarcokat, nálam máshol van a tűréshatár, volt, hogy azt éreztem, nem fogom tudni tovább vinni az egészet. Viszont nagyon fontos, hogy a kudarcból gyorsan fel tudjon állni az ember, összeszedje magát és tovább csinálja.
K.Zs.: Ebben az öt évben benne van az írás, a pályázatok, a finanszírozás, tehát nem arról van szó, hogy ennyi ideig írtuk magát a könyvet, de az tény, hogy rengeteget dolgoztunk rajta. Arról, amit Dani mondott, az jutott eszembe, hogy
a sok visszautasítás nagyon jó próbája is egy filmötletnek.
Ha az első elutasítás után azt mondod, hogy akkor ennyi volt, lehet, hogy ez azt jelenti, nem is volt olyan fontos az a történet számodra. De ha a harmadik-negyedik visszautasítás után is küzdesz érte, elég valószínű, hogy dolgod van vele.
KULTer.hu: Más földrészeken tanultátok a filmezést. Hozott-e különböző látásmódot a közös munkátokba ez?
H.D.: Az Egyesült Államokban tanulhattam rendezést az AFI-on (American Film Institute – a szerk.), ami egy fantasztikus lehetőség volt, és emiatt talán kicsit máshogy is látom a filmezést, mint akik itthon tanultak. Kint folyamatosan azt sulykolták belénk, hogy minden a történettől függ. Zsanival viszont nagyon hasonló az ízlésünk, szerintem nem számított, hogy máshol tanultunk.
K.Zs.: Az ELTE bölcsészkarán irodalom-filozófia szakot végeztem, közben felvételiztem az SZFE forgatókönyvíró képzésére. Öt évig tanulhattam olyan tanároktól, mint Szabó Iván, Németh Gábor vagy Schulze Éva, ezek az évek nagyon meghatározták a történetmesélésről való gondolkodásomat. Közben kimentem Erasmusszal a FAMU-ra Prágába, ami egy fontos tapasztalat volt.
KULTer.hu: Zsanett, a te eddigi munkáid között sok sorozatot találunk, többek között napi szériát is. Az ezekben való munka hogyan épített szakmailag?
K.Zs.: Az egyetem alatt kezdtem el sorozatokon dolgozni, bele akartam látni ebbe a világba is. A mai napig dolgozom különböző szériákon, leginkább az RTL-nek.
A napi sorozatoknál a teherbírás a kulcs,
és sokat lehet tanulni az emberekkel való kommunikáció terén is. Drámasorozatoknál pedig nagyon jó élmény az írószobában ötletelni más írókkal. Teljesen más a tempója egy tévésorozat megírásának, mint amikor egy filmen dolgozol, szerintem jó mindkettőt megtapasztalni.
KULTer.hu: Több helyen elmondtátok, hogy nem szeretitek a dramedy kifejezést. Miért tartjátok pontatlannak, illetve ti hogy írnátok le a saját filmeteket?
H.D.: Nekem az a fő gondom, hogy már angolul is egy furcsa keverékszó, magyarul meg még inkább.
Célunk volt, hogy egyszerre legyen őszinte, drámai a film, de közben lehessen rajta nevetni is.
Számunkra tökéletes a dráma vessző vígjáték kategória.
K.Zs.: Azt érzem, hogy ez a megnevezés borzasztóan elhasználódott az elmúlt években. Egyáltalán mit nevezünk ma dramedynek? Nekem erről a megnevezésről mindig valamilyen B kategóriás vígjáték jut eszembe. A Valami madarak alaphelyzete drámai, de közben a szituációkban és a szereplőkben ott a humor.
KULTer.hu: Ennél a filmnél nagyon fontos volt a casting. Inkább párokat kerestetek, vagy olyan színészeket, akik magukban megjelenítik azt, amit kerestek?
H.D.: Mindkettő. Először egyesével néztük meg a színészeket, utána a későbbi körökben már párban is kipróbáltuk őket, hiszen tudtuk, hogy
ez a film azon áll vagy bukik, hogy a két főszereplő mennyire szerethető együtt a vásznon.
KULTer.hu: A mozi fő témája a különböző generációk együttélése. Személyesen miért érdekelt titeket ennyire ez a kérdéskör, illetve tekinthető-e a részetekről egyfajta missziónak az ezzel való foglalkozás?
K.Zs.: A két főszereplő között kimarad egy korosztály, a felnőttek, akik Bélára már idősként, Zoéra pedig még gyerekként néznek. Kell ez a közel hatvan év ahhoz, hogy egymás lényegét lássák, hogy teljes értékű emberként tudjanak egymásra nézni. A nagyszülő-unoka kapcsolatok dinamikája mindig nagyon különleges, és teljesen más mint egy szülő-gyerek viszony.
H.D.: A misszió része talán az idősekkel való törődésre igaz. A generációs különbségek témakörérére reflektálva, nem tudom pontosan, honnan jön ez nálam, talán ahhoz vezethető vissza, hogy nem ismertem a nagypapáimat. Az idősebb férfi figurája és az öregedés feldolgozásának kérdése már a kisfilmjeimben is megjelent.
KULTer.hu: Más szereplők is vannak természetesen a történetben, Zoé anyukájának és Béla fiának szemszögét hogyan építettétek a filmbe?
H.D.: Nagyon fontos volt nekünk, hogy Máté ne egy leegyszerűsített, negatív karakter legyen, aki bedugja az apját az idősek otthonába, hanem egy komplex figura, aki maga sem tudja, hogy ebben a helyzetben mi lenne a jó megoldás.
K.Zs.: Az is bonyolulttá teszi a helyzetet, hogy ő annak a negyvenes generációnak a tagja, amelyből nagyon sokan külföldön élnek, fel kell tenni tehát azt a kérdést, hogy onnan mit lehet csinálni. Klári karakterénél pedig az volt a fő szempont, hogy egy olyan egyedülálló anyát ábrázoljunk, aki
a saját életét is próbálja mederbe terelni, de közben nagyon közel áll a lányához.
Az is izgalmas egyébként, hogy egyáltalán ki náluk a felnőtt? Sok esetben Zoé viselkedik érettebben, de közben nyilván vágyik a törődésre.
KULTer.hu: Van a filmben egy tízes évei végén járó és egy hetven feletti szereplő, jelen pillanatban melyikőjük problémáit érzitek közelebb magatokhoz?
H.D.: Ha az ember karakterekkel dolgozik, mindig beleteszi magát is, így nehéz lenne választani. Egyébként amin keresztülmegy Béla, azzal nagyon sokan tudnak azonosulni.
Mind félünk attól, hogy egyedül maradunk.
K.Zs.: Mindkettő nehéz személyiség. Zoé előtt ott van az egész élet, Béla szorongásai viszont tényleg nagyon közeliek mindannyiunknak, akkor is, ha még messze vagyunk a korától.
KULTer.hu: Mik a további terveitek?
K.Zs.: Van egy filmötlet, amivel egy ideje foglalkozunk. Ez egy szerelmesfilm, olyan karakterekről, akik a társadalom peremén élnek, és akiket ritkán vagy talán sosem látunk a vásznon. Annyi biztos, hogy szeretnénk megcsinálni, és lehetőleg gyorsabban, mint az első filmünket!
Borítókép: filmtekercs.hu
