Hevér Dániel első nagyjátékfilmje sikeresen találja meg az érdekeset, az azonosulhatót egy kamaszlány és egy idősebb férfi barátságában, ám odáig már nem jut el, hogy ezeket a karaktereket jól felépített dilemmákkal és megfelelő konfliktusokkal bástyázza körül. A Valami madarak így sokkal inkább kedves hangulatfilm, annak viszont egyáltalán nem rossz.
A Valami madarak kapcsán sok kortárs magyar film eszünkbe juthat: a nehéz szociális helyzetéből kitörni vágyó, de egyelőre tehetetlennek tűnő kamaszlány figurája (többek között) a Hat hét című filmben tűnt fel, az pedig lassan külön tendenciának tekinthető a hazai filmgyártásban, hogy az idős szereplők ismét egyre nagyobb szerephez jutnak. Az unoka vagy a jövőre mozikba kerülő Ma este gyilkolunk műfaji keretei mellett
a Valami madarak szerzőibb oldalról közelít a témához, és a magányt azonosítja a két szereplő közötti összekötő kapocsként.
Sem a nagyon fiatalokkal, sem az idősekkel nem tud mit kezdeni a társadalom, ők viszont talán tudnak segíteni egymásnak.
Béla (Szacsvay László) már nehezen tudja egyedül ellátni magát, egy veszélyes esés után pedig fia úgy dönt, nagyobb biztonságban lesz egy idősek otthonában. A férfi azonban ellenkezik az új környezet ellen, haragszik fiára,
a helyiekkel és az ápolókkal nehezen találja a közös hangot, mígnem barátságot köt a közmunkáját töltő lánnyal, Zoéval (Kizlinger Lilla).
Barátságuk aztán mindkét karaktert nehéz időszakon segíti át, és talán arra is felhívja a figyelmet, hogy muszáj a mostaninál empatikusabbnak lennünk egymással.
A Valami madarak alapvető kérdése, hogy meg tudjuk-e szeretni a két főszereplőt, ezen a téren pedig remekül teljesít a film.
Kizlinger Lilla és Szacsvay László alakítása remek, jól reagálnak egymás mondataira,
sok olyan szituáció van, ami majdhogynem improvizáltnak hat. Érdemes azt is megfigyelni, hogy a két főszereplő játéka hogyan csiszolódik össze a film során, Kizlinger természetességének köszönhetően Szacsvay is könnyebben hagyja el a pózait. A film igazából ezekben az apró jelenetekben jó; amikor a két főhős először eszik közösen hamburgert, amikor megkarcolnak egy autót vagy amikor Béla szerepel az idősek otthona színdarabjában.
Az alkotók remek szituációkkal és dialógusokkal mutatják be a két karakter közötti viszonyt. A sablonokat azonban már ezen a téren sem tudják minden esetben elkerülni: Béla zsémbessége vagy a dühös tinilány archetípusa (és az ahhoz kapcsolódó zenei ízlés) behatárolja, hogy merre mehet ez a történet, a készítők pedig nem is viszonyulnak kritikusan ezekhez az archetípusokhoz, sőt meg is erősítik őket bizonyos pontokon.
Hiába működnek együtt remekül a karakterek, egyenként egyáltalán nem kidolgozottak.
Kapunk jelzéseket Béla múltjával kapcsolatban, látjuk, hogy Zoé milyen körülmények között él, de ezek nem elegendők egy háromdimenziós karakterhez. Ráadásul a generációk közötti együttműködés kérdésében sem mond igazán újat a film, hiszen csupán az egyedüllétet azonosítja a két korszakot összekötő kapocsként, de nem ad választ arra a kérdésre, hogy a két generáció tulajdonképpen miben is tud segíteni egymásnak, illetve megoldásként is csak az odafigyelést villantja fel.
Az önmagában még érthető választás lenne, hogy az alkotók kizárólag a személyes vonalra szerettek volna koncentrálni, így nem érintették a magyarországi idősellátás problémáit (persze ha nagyon szeretnénk, az ellátás minőségében megláthatjuk a pénztelenséget), ugyanakkor az már
kevésbé bocsátható meg a filmnek, hogy a saját maga által generált konfliktusokat sem megfelelően oldja fel.
Erre a legjobb példa Béla fiának történetszála. Az szintén dicsérendő, hogy az alkotók nem egy sablonos figurát írtak, aki kegyetlenül bánik az apjával, ugyanakkor a motivációk végig tisztázatlanok. Máté (Valcz Péter) látogatja Bélát, ugyanakkor annak tudta nélkül kezdi el átalakítani lakását.
Máté esetében megjelenik a háttérben egy külföldi feleség alakja is, aki szintén árnyalja a képet Béla kiköltözésének teljes elutasításával. Körvonalazódik tehát egy érthető kettősség, ám
végig úgy érződik, mintha ez sokkal inkább a koncepció tisztázatlansága lenne, nem pedig a karakter belső harca.
Ennél jobban működik Réti Adrienn Zoé édesanyjának szerepében: a két nő közötti, sokkal inkább barátnői-testvéri, mintsem anya-lánya viszony sokat hozzátesz Zoé jelleméhez, és az előbb említett szociokulturális háttérbe is belekap (még ha néha túl direkt eszközökkel is).
A Valami madarakban nagyon sokszor válnak vázlatossá a jellemfejlődés stádiumai. Az alkotók bevezetik például Ödön (Barbinek Péter) karakterét, aki ugyan kap egy saját fejlődési ívet is, valójában azonban szinte kizárólag a narratív katalizátor szerepét tölti be a történetben, de más szituációkban is jellemző, hogy direkten, mindenféle átmenet nélkül állnak be változások a figurák életében. Ide sorolható a film befejezése is, amely ugyancsak sok kérdést vet fel:
a Valami madarak mintha nem is reménykedne abban, hogy lehet jobb a sorsuk ezeknek a karaktereknek,
legalábbis annak esélyét teljességgel elveti, hogy a környezet megváltozhat, így a két főhősnek el kell fogadnia a sorsát. Ugyanakkor ez nem annyira negatív üzenet, mint amilyennek elsőre tűnik: az alkotók annak szükségességét erősítik meg, hogy a legrosszabb helyzetekben is meg kell találnunk a kapaszkodót, némi humorral és öniróniával sok dolog elviselhető.
A Valami madarak nem sikertelen film, és főleg a karácsonyi időszakban meg is találhatja a közönségét, ugyanakkor
a részletek pontosabb kidolgozásával még emlékezetesebb mozi lehetett volna.
Főszereplőit viszont kétségtelenül jó nézni.
Valami madarak, 2023. Rendezte: Hevér Dániel. Írta: Kertész Zsanett. Szereplők: Szacsvay László, Kizlinger Lilla, Valcz Péter, Réti Adrienn, Barbinek Péter. Forgalmazó: Mozinet.
A Valami madarak a Magyar Filmadatbázison.
