Az ALT.BP városszületésnapi minifesztivál szombati napján duplázott a JazzaJ szabadzenei koncertsorozat. Az újranyitott Merlin Színház nagytermében zökkenthette ki magát a megszokott mederből az, aki a szombat estéjét is az ismeretlen megismerésével akarta eltölteni. Beszámolókísérlet két radikálisan egyedi zenei világról.
Mozgalmas év volt a 2011-es, de a mi szempontunkból most csak két esemény igazán fontos belőle. Egyrészt ebben az évben zárt be az akkor már húsz éve működő Merlin Színház. Másrészt ugyanebben az évben indult el a JazzaJ koncertsorozat, hogy teret adjon olyan Budapesten működő formációknak és zenészeknek, akik mind az improvizációhoz kapcsolódnak, de stílusukban alig besorolhatóak.
Tizenkét év kellett hozzá, hogy ez a kettő találkozzon, és a szabadzene egy estére az egykori Merlin Színház épületébe költözzön.
A koncertek előtt és után elkapott beszélgetések alapján többen is lehettek a közönségben, akik nem igazán tudták, mire vállalkoznak és csak a városszületésnapi programsorozat sodorta őket ide, vagy egyenesen „Merlin-nosztalgiázni” jöttek. Többen ujjal mutogatták egymásnak a különböző tereket és helyiségeket, megjegyezve vagy találgatva, hogy „eredetileg” mi volt bennük. Aki nem tudta fejből a korábbi alaprajzot vagy egyszerűen csak érdekelte a Merlin története, az a koncertek szünetében kielégíthette a kíváncsiságát: az emeleten egy rövid kiállítást rendeztek be a programsorozat szervezői, ami az eredetileg transzformátorházként funkcionáló épület története mellett néhány egykori színházi előadás plakátját is bemutatta.
Az estét Bartha Márk és Remes Zsófia projektje, az Ensemble in Limbo nyitotta. Bartha Márkon kívül – aki a koncepció mellett a kísérleti elektronikai elemekért felelős – az előadók összetétele folyamatosan változik. A 2021-es Kolorádó Fesztiválon még kizárólag énekesek vettek részt benne, az idén áprilisi összetételben az énekesek mellett már a hangszerek is megjelentek, hogy aztán a legutóbbi megszólalásban már teljesen ki is szorítsák az énekeseket. Az ezúttal hegedű, brácsa, cselló, viola da gamba, klarinét, szaxofon és trombiták segítségével megszólaló Ensemble in Limbo egyébként
most sem kisebb dologra vállalkozott, minthogy a hallgatóknak „segít kiszakadni a mindennapok mókuskerekéből és befelé figyelni”.
Már maga a koncerttér elrendezése is arra ösztönzött, hogy megkezdjük ezt a bizonyos figyelést. Szinte teljesen körbeültük a zenekarnak elkülönített középső teret, amiben minden zenészre egy szék és egy fölöttük-mellettük elhelyezett vékony neonlámpa jutott. Az elmélyüléshez kétségtelenül jó kiindulási pont volt a teljes sötétség, amiből csak lassan derengett fel egy fénycsík és szólalt meg a hozzá tartozó hangszer drone-ja, amit a második és harmadik követett. Ahogy egy fény fokozatosan elaludt, úgy a hozzá tartozó hangszer is halkabb lett, esetleg teljesen el is tűnt.
Azonban a vágyott befelé figyelést részemről még megelőzte egy rövidebb kifelé vizsgálódás: tudniillik annak a megfejtése, hogy a fények hogyan rajzolják ki az improvizáció kereteit. Merthogy Bartha Márk amellett, hogy megteremtette a koncert finoman oszcilláló, elektronikus alapját és időnként erre vagy arra tolta a harmóniákat, a résztvevő zenészeket is instruálta a közvetlen közelükben elhelyezett neonlámpákon keresztül. Amennyire megfejthető volt, a lámpák fénye határozta meg, hogy az adott hangszer megszólaljon-e, illetve hogy a megszólalás mennyire legyen hangos, esetleg hogy mennyire legyen egyenletes vagy éppen zaklatott. Különös hangulatot adott az eseménynek, hogy emiatt úgy képzeltem: az improvizáció vezetője egy-egy tolókapcsolóval magát az élő embert szólaltatja meg vagy halkítja le.
Mintha a zenészek egyetlen nagy ember-gép interfész alkatrészei lennének.
Ezt a szorongató, apokaliptikus érzetet maga a hangzásvilág is erősítette. A vonós és fúvós hangszerek együttes drone-ja, az elektronika mélyei, a hangok közötti lassú elmozdulások olyan érzést keltettek, mintha valaki más fejében járnánk, egy veszélyes és rendezetlen álomtérben, leomló épületek között. A hangzás folyamatosan egy egyszerre szomorú és monumentálisan félelmetes rétegbe zárta az érzelmeinket, amiből csak egy-egy pillanat jelentett kitörést. Ha módunkban állna végignézni, ahogy az emberiség pusztulása után az összes építményünk összeomlik és eltűnik, akkor amellé egészen biztosan ez a zene szólna. Azt pedig, hogy a kiszakadás és a befelé figyelés sikeres volt, semmi sem bizonyítja jobban, minthogy ettől az erőteljes hangulattól a koncert után sem lehetett teljesen szabadulni, egy jó darabig ott zúgott tovább a fejben.
Talán megfelelő is volt, hogy az Ensemble in Limbo által teremtett hangulatot egy olyan energikus és felszabadító formáció kövesse, mint az Ajtai Péter és Porteleki Áron nevével fémjelzett Töret. A termet a koncert előtt átrendezték, sokkal kevesebb szék és középen több nagy, ülőhelynek szánt szőnyeg kapott benne helyet. A koncertet felkonferáló Rubik Ernő Zoltán, a JazzaJ egyik alapítója és szervezője pedig mosolyogva jegyezte meg: „Fogtok táncolni is, reméljük.” Bár erre végül nem került sor, azonnal érthető volt, hogy mire utalt.
A Töret kezdettől fogva elképesztő energiával és végig követhető lüktetéssel töltötte meg a Nagytermet.
A improvizáció és az elektronikus zene határterületeiről visszahelyeztek bennünket a konvencionálisabb rögtönzésbe. Érzékelhetőek voltak például az egyes, markánsan különböző szerzemények közötti határok, még akkor is, ha ezek szándékosan átfolytak egymásba. Sőt, arra is volt példa, hogy pár percig hagyományosabb, jazz-rockszerű témákban kalandoztunk. Viszont itt nagyjából meg is állhatunk a „konvencionálisnak” nevezett dolgok felsorolásában.
Ugyanis amellett, hogy az előző formációhoz képest sokkal látványosabb volt a zenészek közötti kommunikáció, a Töret egy olyan világba vezetett el bennünket, ahol megfér egymás közelségében a nagybőgő ütlegelése, a vonóval megszólaltatott cintányér, a pálcákkal megszólaltatott brácsa és citera, a kipreparált ütőgardon, az elektronikusan eltorzított szaxofon és a széteffektezett, leginkább zajolásra használt gitár.
Egy témából kibontakozik egy dal, egy dalból kibontakozik a káosz, a káoszból pedig zaj,
hogy a zajból előbújjon valami ismeretlen, amiből ismét egy téma, aztán dal lesz és így tovább. Ebbe pedig itt-ott elszórva bőven beleférnek Ajtai bőgőszólói, Porteleki és Gyárfás Attila ütős szólói, Czitrom Ádám vagy Mészáros Ádám szokatlan gitárdallamai, vagy Kováts Gergő eltorzított, kirobbanó szaxofon- és basszusklarinét-futamai. A legnagyobb hangrobbanásból szelídülnek vissza, hogy aztán megint teljesen elboruljanak, vagy egy adott témát úgy dekonstruálnak, hogy a végletekig lassítják, majd újra felgyorsítják. Közben hiába változik, végig nyomon követhető az egész lüktetése és vadsága, keresztül a szerzeményeken, egészen a zárásig, egy már-már hipnotikus, törzsi-repetitív témáig. Aminek a tetőpontján hiába nem táncol senki, mégis szinte látjuk, hogyan porzik a föld a képzeletbeli lábak alatt. A koncert végén pedig felszabadultabban, mosolyogva jövünk ki a teremből. Mintha eltűnt volna belőlünk valami nem realizált feszültség ezalatt a bő egy óra alatt.
Az improvizatív zene, a szabadzene persze nem mindenkit gyönyörködtet. Ez jól felmérhető volt abból, hogy a Töret hangosabb, káoszosabb megszólalásai alatt nem egy ember állt fel és sétált ki. Illetve a két koncert között is csíptem el olyan látogatókat, akik a
„Hát de ez csak zaj…”, az „…és van aki ezt szereti?”, illetve az „Ebben nincs se dallam, se semmi…”
és ehhez hasonló örökzöld értetlenkedések mentén társalogtak. Tény, hogy egyvalamiben igazuk van: ez nem az a zene, aminek másnap fejből fogjuk fütyülni a dallamait. Itt a játék a lényeg, hogy valami egyszerit és soha meg nem ismételhetőt kapjunk. Aminek meg is van az eredménye. Ha a dallamokra vagy a témákra nem is emlékszünk feltétlenül, az érzésekre viszont egészen biztosan. Ezek a koncertélmények pedig pontosan emiatt lesznek összehasonlíthatatlanul intenzívek. Azért járunk vissza, hogy újabbakat és újabbakat szerezzünk belőlük. Ettől olyan addiktív a szabadzene.
JazzaJ koncertek a Merlin Színházban, Budapest, 2023. november 18.
Fotók: Képszerkesztőség
