Merre tartunk? Erre a kulcskérdésre kereste a választ a huszadszor megrendezett Verzió. A megnyitó idén a Trafó helyett a Corvin Moziban volt, a vetítések egy jó részét is ott tartották, de persze a Toldihoz sem lett hűtlen az online december 10-ig nyitva tartó fesztivál.
Míg a szervezők joggal ünnepelték a huszadik Verziót, én ötödik alkalommal tudósíthattam arról a fesztiválról, melynek szervezői csapata az egyik (ha nem a) legjobb ebben az országban. Nem lenne szégyen tanulni tőlük a többi hazai filmfesztiválnak. Leginkább a talpraesett, hozzáértő emberek megtalálásában, akik jól le tudnak vezetni egy film utáni közönségtalálkozót.
20 nap Mariupolban
Az amerikai AP (The Associated Press) hírügynökség ukrán tudósítóinak videóanyagaiból, a rendező Msztiszlav Csernov narrációjával kísért film Mariupol ostromának első húsz napjáról tudósít. Az Azovi-tenger partján fekvő, Debrecennél kétszer népesebb települést a háború intenzív szakaszának elején ostromolták meg, majd foglalták el az orosz csapatok 2022 tavaszán, romhalmazzá változtatva a kikötővárost.
Az ott tartózkodó újságírók elsősorban azért dolgoznak, hogy a felvett anyagokat továbbíthassák,
és a helyszínen lévő egyedüli sajtóorgánumként értesítsék a világot a civil lakosságot egyre nagyobb mértékben érő katonai támadásokról.
A filmet szerkezetileg a napok feltüntetésén kívül a világsajtóban megjelenő tudósítások tagolják. Nem a harci cselekményeket örökítik tehát meg (ameddig az orosz tankok el nem érik a belvárost), hanem a „hátország” eseményeit, a tüzérségi támadások következményeit: óvóhelyre menekülő, pincékben meghúzódó családok, az egyik városi kórház véres hétköznapjai, tömegsírok kiásása. A szülészetet ért rakétatámadás utáni képsorok beleégtek kollektív memóriánkba, ezeket a híressé vált felvételeket is Csernovék készítették.
Bekerült a filmbe az orosz propaganda reakciója is ezekre a megrázó képekre: hamisítás, fizetett színészek.
A húsz nap után a városból épségben kijutó tudósítók dokumentálnak, megmutatnak (halott gyerekeket is – a kegyeleti jogot nem sértve), elborzasztanak, szembesítenek, de szigorúan véve nem igazi dokumentumfilmet forgattak.
A forradalom öt évszaka
A történelem legjobban dokumentált polgárháborúja zajlott (zajlik) Szíriában, a Verzión idén is találkozhattunk ebben a témában készült alkotással. Lina (ez is álnév, mint ahogy létezik még három-négy másik neve is) újságíró és aktivista, aki
maroknyi csapatával nem csak túlélni igyekszik, hanem halált megvető bátorsággal dolgozik az Aszad-rezsim megbuktatásán.
A damaszkuszi fiatalok rejtett kamerás felvételeket készítenek és osztanak meg az interneten, röplapoznak, tüntetnek, letartóztatják, majd kiengedik őket.
Különböző lakásokban láthatjuk őket munka vagy pihenés közben: dohányoznak, macskát simogatnak, beszélgetnek. Egy biztos: bármi is történik a környezetükben vagy velük, fel sem merül bennük, hogy abbahagyják. Egyikük a mai napig a fővárosban él, az ő arcát digitálisan eltorzították, hogy felismerhetetlen maradjon. A 2011-2015 között készült felvételek egy része Homszban készült, a nagy ellenálló, forradalmi városban, melyet több évnyi ostrom után 2014 májusában foglalt vissza a felkelőktől teljes egészében a reguláris hadsereg.
A Szabad Szíriai Hadsereg több katonája is megszólal a filmben, akik nem voltak hajlandóak parancsra saját népük közé lőni,
így dezertáltak, és megalapították a felkelők katonai szervezetét. Az öt különböző hosszúságú részre osztott doku főszereplői közül egy meghalt, egy Damaszkuszban, ketten pedig menekültként külföldön élnek.
Anyaföld
Vizuális szempontból az általam látott filmek közül messze a legkiemelkedőbb volt a Fehéroroszországban játszódó Anyaföld, melynek kiindulópontja a belarusz hadseregben máig fennmaradt gyedovcsina. A szovjet időkből származó módszer a frissen bevonultak megalázását, bántalmazását jelenti, mely többször az újonc halálához vezet. Az országot diktatórikus módszerekkel irányító
Lukasenka hatalma természetesen a fegyveres erőszakszervezetek lojalitásán múlik, így a sereg szent és sérthetetlen,
hazafias óriásplakátok hirdetik a katonaság dicsőségét. A nyitójelenetben ábrázolt katonai eskütétel ünnepi jelenetsora így lesz egyszerre a sereg kikezdhetetlen presztízsének képi bizonyítéka és fájdalmas irónia.
Ebben a közegben semmi esélyük azoknak az anyáknak, akik meg szeretnék tudni az igazságot (odáig ők sem merészkednek, hogy felelősségre vonást követeljenek) fiuk halálának ügyében. Az egyik újonc levélrészletei időről-időre meg is szólalnak a filmben, melyeket megragadóan szép, lírai képsorok kísérnek. Eközben elindul egy új cselekményszál:
minszki fiatalokat ismerünk meg, közülük Nyikita kapott behívót, hamarosan be kell vonulnia.
Bennük sincs ellenérzés vagy félelem, sőt Nyikita apja örül, hiszen majd ott végre megkomolyodik a kölyök. Így érkezünk el 2020 augusztusához, amikor hatalmas tüntetések kezdődtek az elcsalt választások miatt, és épp a hadsereg sokszor brutális fellépése mentette meg a diktátor hatalmát. Ugyan Nyikitát nem Minszkbe vezénylik, de barátaival a barikád két ellentétes oldalára kerülnek. A film végi feliratok szerint Nyikitáék később Ukrajnába menekültek, de a háború miatt onnan is tovább kellett költözniük.
Ifjúság (Tavasz)
A neves kínai dokumentumfilmes,
Wang Bing legújabb munkája három és fél órán keresztül mutatja be a kínai textilmunkások életét.
Zhili egyik szakadt külvárosában vagyunk, a málló betonépület számos varrodának és az ott dolgozó munkások szállásának ad helyet. A videóinstallációként is remekül működő képsorok 2014-2019 között készültek, narratívát csak nehezen és homályosan lehet bennük felfedezni, mégis – repetitív, hipnotikus jellegükből fakadóan – világos képet nyújtanak erről az általunk egyáltalán nem ismert világról.
A munkások java 19-23 éves, fiatalságuk féktelen energiája teszi élhetővé nemcsak a csúf varrodák, hanem a barátságtalan hálótermek rideg világát is. A munka mellett jut idő a bolondozásra, udvarlásra; szerelmek és konfliktusok alakulnak majd halnak el. A munkatársak egyben lakótársak is, így ezek a fiatalok a legszebb éveiket áldozzák a monoton varrásnak, a folytonos huzakodásnak a főnökkel az alacsony bérek miatt.
Emellett más nem is fér bele az életükbe, se idő, se energia elhagyni szűkös lak- és munkahelyüket.
Folyamatosan újabb és újabb varrodákba költözik a kamera, de ezek között semmilyen lényegi különbség nincs. A film második felére egyre hangsúlyosabbá válik a fizetés kérdése, a bértárgyalások konfliktusa nemcsak a főnökök terrorját és basáskodását mutatja be, hanem a fiatal és tapasztalatlan dolgozók nagy részének passzív beletörődését is.
Apolonia, Apolonia
A dán Lea Glob 13 éven át kísérte kamerájával az apai ágon francia, anyai ágon fehérorosz Apolonia Sokolt. A manapság divatos részvételi dokumentumfilmben (például Dívák) nemcsak a párizsi bohém színházi közegből érkező fiatal Apolonia, hanem a rendező élete is tárgya lesz saját filmjének.
A biztonságos színházi térben lel menedéket az ukrán nőjogi aktivista és művész, Oksana, aki Apolonia legfontosabb társává válik.
A színház elvesztése egyben a gondtalan gyermekkor végét is jelenti, a képzőművészetet tanuló Apolonia művészi útkeresése teszi ki a dokumentumfilm nagy részét.
Kételkedés a tehetségében, elidegenedés a saját testétől, a karrier siettetése – számos akadály és kihívás tornyosul elé, miközben a rendezőnővel is váratlan események történnek. Egy tragédia után láthatjuk először, hogy Apolonia mintha rátalálna a régóta vágyott egyensúlyra, tartós párkapcsolatot létesít, és traumáit képes lesz festményein keresztül feldolgozni. Amikor nem erőlteti, karrierje is elindul felfelé.
Glob filmje kísérletet tesz magának az életnek a megragadására (lásd Sráckor),
az évek múlásának, a személyiség alakulásának művészi igényű felmutatására, miközben saját elkészültével rendezője egyensúlyra találásának, révbe érésének lesz a bizonyítéka.
Nothing Compares
Wang Bing és Lea Glob formabontó dokumentumfilmjeihez képest a Sinéad O’Connor életét bemutató Nothing Compares a jól ismert műfaji eszközöket használja: eredeti felvételek, beszélő fejek helyett csak hangban megjelenő szereplők (a dohányzástól smirglihangúvá vált Sinéad érdekes kontrasztot képez fiatalkori énjével), illetve újrajátszott jelenetek. A film mégsem válik sablonossá vagy unalmassá, ami főképp a kilencvenes évek elején popsztárrá váló kopasz ír énekesnő filmre kívánkozó életének és személyiségének tudható be. Pedig
Kathryn Ferguson filmje bizonyos dolgokat el sem mesél főhőséről, szinte teljesen kimaradnak az elmúlt harminc év eseményei
(újabb három házasság, súlyosbodó mentális problémák). A karrierje földbe állásáig követjük szorosan a film megjelenése után, 2023 nyarán öngyilkosságot elkövető Sinéad sorsát.
A hetvenes-nyolcvanas évek bigottan katolikus Írországáról is képet kapunk, amikor megismerjük a bántalmazott gyerekként, majd gyerekotthonban felnövő Sinéad életének első szakaszát. A Londonba költöző, ott saját albumot kiadó énekesnő már a kezdetektől nem hajlandó alkalmazkodni a lemezkiadó elvárásaihoz (nem abortálja magzatát, nőiesebb kinézet helyett kopaszra nyírja a fejét), ám a második albuma visszavonhatatlanul világsztárrá teszi a gyerekkori traumáit magában hordozó fiatal anyát.
Aki nem emlékszik vagy túl fiatal ahhoz, hogy tudja, miért és hogyan ért véget igen korán Sinéad O’Connor karrierje, annak nem fogom elszpojlerezni, nézze meg a filmet! Elég annyit tudni, hogy
ennyire önsorsrontóan önazonos és őszinte popsztárt még nem láttunk ebben a bizniszben.
Bár talán a dokumentumfilm az énekesnő jobbik arcát mutatja be, és kissé idealizálja alanyát, a korabeli fősodratú média érzéketlen, karaktergyilkos, áldozathibáztató, összességében rémesen mocskos és durva lejárató kampányát túlzások nélkül ábrázolja. És ez az, ami leginkább sokkoló volt számomra, a szórakoztatóipar és a média azóta számtalanszor leleplezett képmutatása, mely könnyűszerrel emel az égbe majd sújt a porba.
20. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Filmfesztivál, 2023. november 22-29.
