Egy tízes listát készíteni a külföldi keményvonalas mezőnyből még nehezebb feladat, mint a hazai merítésből szemlézni. Valahogy az is sikerült, így ennek is mennie kell. A plusz egy kártyát azonban biztosan itt is bejátszom majd. Abszolút semmiféle sorrend nem lesz, de következzen tíz keményzenei produkció a nemzetközi palettáról, amivel kár volna nem találkozni 2023-ból.
Sleep Token – Chokehold
A Sleep Token gyakorlatilag felrobbantotta a keményzenei közönség internetes fórumait, megosztó diskurzus izzik körülöttük a mai napig. Sokáig nem igazán ragadott magával a zenekar, nem a sorba be nem állni akarás miatt, pusztán nem szólított meg. Aztán egy passzos hangoltság és a Take Me Back To Eden (LP, 2023) egyben történő végighallgatása által olyan intenzív élményem volt velük, hogy azóta valamit megértettem ebből az „energiahalmazból”. Immerzióval tudom hallgatni a dalaikat, érdeklődéssel figyelve a zenei történéseket is, mert bizony van mit. Elképesztő teljesítmény ez a legmélyebb, legsötétebb zugokból is táplálkozó, kohószerűen működő, izgalmas, kiszámíthatatlan, valahonnan zsigerileg ismerős és mégis lidércesen távoli „entitás”, amit Sleep Tokennek hívunk.
The 69 Eyes – Death Of Darkness
A Death Of Darkness klasszikus The 69 Eyes-himnusz lett, a szokásos hangszerelés, fülbemászás és apátia (pedig a dalszöveg a fény felé törekszik) örvénylésében. A zenekar nagyon szerethetően hozza ugyanazt az esztétikát az évek során és mindig öröm, mikor így sikerül elkapniuk egy dalt. Mivel vizuális világukban sem akarnak változni, egyeseknek akár direkt trashként, ironikus koncepcióként is lecsapódhat, pedig a The 69 Eyes így „trve”, így dög, így rock’n’roll.
IDLES – Dancer
Sosem tudtam punkot hallgatni, nem is igazán szeretem – maximum egy-két Misfits dal meg bizonyos műfaji keverések játszanak nálam. Ugyanakkor, ha valami megfog és visz magával, akkor az működik és kész. Az IDLES egy nyers erővel olyan kiemelkedően dolgozó punk-rock csapat (néhol már szinte zajzenébe csapva át a kíséretben), amely nagyon figyelemre méltó anyagokat tesz le az asztalra – ami be is szakad tőlük. A Colossus után nem gondoltam, hogy úgy le tudják még sodorni a fejem, de a Dancerrel mégis megugrották az élményt, és feledhetetlenül a padlóba döngöltek.
Earthside – We Who Lament
2015 óta kellett várni egy új Earthside anyagra, de a Let the Truth Speakért abszolút megérte. A 2023 végén debütáló nagylemez ámulatba ejtő utazást nyújt, éppúgy, mint elődje, csak talán még kozmikusabb lélegzetvétellel, az ambience felé is kikacsintva, számos másik stílusjegyet is kiválóan a flow-ba gyúrva. Mindkét nagylemezük a keményzene történetének ékes teljesítménye.
Periphery – Wildfire
„Az év intermezzoja” díjat idén a Wildfire 01:07-01:11 részéért a Periphery kapja. Amúgy meg bármilyen másikat, létezőt is kaphatnának ezért a lemezért (Periphery V: Djent Is Not a Genre, 2023) vagy a dalért. Különben a szaxofon a legtöbb metal dalban, ahol elég merészek használni, hatalmasat megy. A „szaxofon=rók” képlet egyszer talán bekerül majd a Négyjegyű függvénytáblázatba is. A Wildfire szórakoztat, miközben megragad a pólódnál és ide-oda dobál, földbe zúz többször is. Respekt, köszi!
Rival Sons – Nobody Wants To Die
Bármennyire is nehéz lesz megugraniuk a Feral Roots (LP, 2019) fenomenalitását, a Nobody Wants To Die azt sejteti, lesz még példa hasonló teljesítményre, akár nagyobb anyag szintjén, de ha más nem, egy-egy ilyen zseniális dallal (ld. Bird In The Hand, Rapture) tud még a csapat hozni abból az esszenciából, ami nem kevés slágerüket és a fentebb említett csúcslemezüket hatja át. Történjen ez bármilyen rendszerességgel, a Rival Sons a hagyományt, melyhez visszanyúl, egyedülálló természetességgel, megkapó energiákkal és invenciózusan élteti tovább, talán úgy, mint senki más a szcénában.
Kim Dracula – Seventy Thorns
Az első Kim Dracula produkció, amit őszintén élvezni is tudtam, nem pusztán ésszel belátni, hogy valami érdekfeszítő és izgalmas történik. A Jonathan Davist vendégszerepeltető dal nemcsak koherensen tud fellépni, hanem minden „cikkelye” erős „a maga nemében” is. Valószínűleg egy korszakos zseni bontakozik ki a szemünk előtt, érdemes figyelemmel kísérni.
Avatar – Dance Devil Dance
Az évről-évre megújulni képes, örökkön polimorf, mégis felismerhető egyediséget és zenei-képi világot képviselő, öntörvényűségében zseniális Avatar legutóbbi nagylemeze is tele van kifogásolhatatlan témákkal (pl. The Dirt I’m Buried In, Violence No Matter What). Többek között ezek miatt is fontos szereplői a nemzetközi szcénának és a rocktörténelemnek egyaránt.
TesseracT – The Grey
Egy szerkezetileg és zeneileg nem túlbonyolított, de annál letisztultabb, könnyedén megragadó dal a The Grey. TesseracT-hoz méltó módon az embernek csak „fel kell ülnie” az elején a dallamra és magától megy vele akár egy lemezen át. A TesseracT ebben a dalban is nagymestere a keménység lírai kivitelezésének, a progresszív vonal könnyedebben befogadható oldala kidomborításának.
AngusMcSix – Master Of The Universe
A Gloryhammerből kiváló énekes, Thomas Winkler hasonló vonalon, de még tovább csavarva a gag-szerűséget, 2023-ban AngusMcSix néven adott ki egy lemezt tavaly, ami semmi újat, se különösebben egetrengetően jót nem csinál, de a Master Of The Universe pont a klisés elemek kimaxolása miatt nagy sláger lett. Az egész projektet az ön- és műfajparódia, az ironikus attitűd menti meg. Annyira mémesedett, hogy az év végi Judas Priestet kiszorította a listáról, pedig az is catchy és korrekt dal lett, avagy hallgassátok meg a Trial By Fire-t is!
+1: IAMX – Disciple
A dark-electronic rocklegenda, Chris Corner projektjének tavalyi lemeze (is) tökösebb és „rókabb”, mint a legtöbb konkrétan rock-/ metalzenét játszó produkció a nagyvilágban. A koncertjében is több energia és sötétség volt, mint némelyik enerváltan előadott műsorban, amilyenből sajnos sokat látni, ha az iparban mozog az ember, vagy legalábbis sokat jár élőzenés rendezvényekre. Azért járjatok sok koncertre. És hallgassatok IAMX-et.
A borítóképet Pauló-Varga Ákos szerkesztette.
