Áfra János 2023-ban új kötettel jelentkezett. E közel 150 oldalas gyűjtemény a költő előző alkotásainak témáit írja tovább, akár azt is mondhatnám, hogy „az eddigi életmű összegző továbbgondolása” adja fő irányvonalait. Az Omlás vonatkozásában ezekről a csomópontokról beszélgettünk.
KULTer.hu: Érdemes szerintem rögtön az első általad választott mottót („A romok a fejlődés magvai…”) körüljárni, ugyanis ebben a rövid, ChatGPT által generált mondatban – azt hiszem – egyszerre van jelen több kibontásra érdemes aspektus. Elsőként a szöveg eredetére kérdeznék rá, valamint arra, hogy miért tartottad fontosnak a mesterséges intelligencia által gyártott textus beemelését a kötetnyitó versed elé, és hogy mit gondolsz: milyen hatásuk lehet ezeknek a szövegalkotó eljárásoknak a hagyományosnak tekintett poétikákra-retorikákra?
Az eddigi verseskönyveim elejére mindig választottam egy-egy olyan, a ciklusokat megelőző szöveget, amely a talányossága miatt akár valamifajta ördöglakatnak is tekinthető, hiszen kulccsá változhat át a figyelmes olvasó kezében, de legalábbis egy új értelmezési irányt adhat számára.
Az Omlás elejére került szöveg a körülbelül tíz év verseiből válogató könyv legfrissebb darabja,
amelynek az elkészülési helyzete is sajátos volt. A Mustármag mese- és biblioterápiás mikroműhely szervezett egy könyvtárosoknak szóló továbbképzést az egri Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtárba, ahol az egyik program keretében Bartholomäus Traubeck média- és hangművész A fák hangja című munkájára Gál Katalin és Tim Smith improvizáltak zongorán, mi pedig Győrfi Katával a hallottakra reagálva egy-egy új szöveget hoztunk létre a közönség soraiban ülve. Az így készült versemet egészítettem ki aztán ezzel a mottóval, amely önmagában is egy hosszabb kísérletezési folyamat lenyomata.
Az eredeti elgondolásom az volt, hogy egy ChatGPT-szöveget használok majd fel a könyvben, de akárhogy instruáltam, nem lettek sokkal komplexebbek a versei, csak egy-egy kifejező szókapcsolatot sikerült kihalászni a generált szövegfolyamból. És ennél volt a leginkább az a benyomásom, hogy a kötet egészére nézve is megvilágító erővel bír.
Egy ilyen mottó persze provokálja is az olvasót, hiszen – többnyire megbecsült – emberek szavait szoktuk versek elején látni.
Általában a forrásmű azonosítható, a kontextus rekonstruálható marad, sőt valamiféle irodalomtörténeti vonatkozási pontot is ad, itt viszont ez nem így van. Az, hogy tényleg volt-e egyáltalán forrásszöveg, az olvasó számára ellenőrizhetetlen.
Ez az eset szerintem arra is rávilágít, hogy az értéktulajdonítás műveletei, az esztétikai ítéletek nem szervezhetők ki problémátlanul a mesterséges intelligenciának. Az értelmezés tárgyát képező retorikai-poétikai eljárások megújítása a humán ágensen áll vagy bukik, amely nem elégszik meg a tökéletességgel, a kiszámíthatósággal. Az életvalóság által teremtett kontextusok, az életműben megfigyelhető változások is felértékelődhetnek emiatt.
Az, hogy ez a technológia milyen új lehetőségeket idéz elő, nehezen jósolható meg, de vizuális téren például nagyon érdekes, amikor az embereket ábrázoló korai generált képeken felsokszorozódnak az ujjak.
A tökéletes testek illúzióját létrehozni hivatott program a kiiktatásra ítélt, groteszk hibával embertelenné változtatja az alakokat,
ugyanakkor a technológiai változás lenyomataként ez vissza is íródhat a képzőművészeti ábrázolásokba, megjelenve mondjuk festészeti témaként. A költészetben ugyancsak megfigyelhetővé válnak hasonló folyamatok. Az információfeldolgozás során generálódó tévedések alternatív narratívákat termelnek ki, amelyek az igazság látszatával lépnek fel. Ez a jelenség persze az álhírek előretörésének, illetve a posztigazságok korszakának újabb megnyilvánulásaként is szemlélhető.
KULTer.hu: Szerinted mi lehet az összefüggés a mottód és a kötetben jelenlévő versek, valamint az eddigi költői életműved között?
Bár az Omlás kéziratának törzsanyagát, a szerkezet kiindulópontját az olyan versek adják, amelyek az eddigi könyvekbe talán kevésbé illettek volna, ezért is maradtak ki, végül a kéziratot mégis egyfajta „összegző továbbgondolás”-ként határozta meg a fülszövegben szerkesztőm, Vigh Levente. Az előző könyvek mint egységek felől nézve ezek a kirostált régi versek maguk is romok, roncsok, melléktermékek, amelyek aztán egy új anyag alapjává váltak, csak fel kellett fedezni bennük a rendet, illetve ráismerni a kapcsolódási lehetőségekre. Ez egy évekig elhúzódó felfedezési folyamat volt, amely közben bizonyos pontokon változott, kiegészült a kézirat.
Rákapcsolódtam egy folyamatra, a romokból kiindulva épült fel egy friss kompozíció, jelentek meg ciklusok, és egészültek ki újabb versekkel.
A törmelékekből való építkezéssel kapcsolatban meg kell említenem azt is, hogy a Szegedi-Varga Zsuzsannával közös művészetközi projektünk eredményeként létrejött Termékeny félreértés / Productive Misreadings törmelékes szövegeiből én később sokszor hoztam létre konvencionálisabb elrendezésű, lineárisan olvasható verseket, amelyek így az Omlásban is előkerülnek megváltozott formában, önidézetként.
KULTer.hu: Az előbbi kérdéshez kapcsolódva az még foglalkoztat, hogy sokszor olvastam nálad a rombolásra, a leépülésre, a szétesésre utaló sorokat, ám valamiképpen ezek a mozgások egyensúlyba tudnak kerülni éppen az építkezés, az újrakezdés, a stabilizálódás eseményei miatt. Hogyan köthetők ehhez a dichotomikus mozgáshoz például az általad választott ciklusok címei? Mintha azok sorban egyfajta összedőlés, összeomlás felé haladnának: ennek a környezetben megfigyelhető pusztulás az oka, vagy személyesebb, a saját poétikáknak a dekonstruálásáról van szó azért, hogy valami új jöhessen létre, akár egy következő kötetben?
Valamiért eddig mindig a megújulás esélyeként, elrugaszkodási pontként tekintettem egy-egy könyv megjelenésére. Egy időszaknak a szimbolikus lezárása lehetőséget ad az újrafelfedezésre, egyfelől más kérdésirányokat, tárgyat találhat magának az ember – akár a saját belső működésére, akár a közvetlen környezetére vagy épp a globális folyamatokra figyelve –, másfelől azonban a rákérdezés, a ráközelítés mikéntje is megváltozhat, és ez együtt jár a nyelv újrafelfedezésének lehetőségével. Sőt,
ebből a nyelvi önműködésből tárulhat fel csak igazán a költőiség,
átléptetve az addigi határokon. Vannak persze hajlamok és adottságok, amelyek korlátokat szabnak, ez is hozzájárul, hogy az egészen eltérő irányultságú könyvek végül mégiscsak egy identikus, felismerhető beszédmód lenyomataivá válhatnak egy életműben.
KULTer.hu: Feltűnt számomra az is, hogy mintha egyre több versed gondolkodna el a szakralitásról, a transzcendenshez való viszonyról, a hiányról és a magányról (mintha ezek is valamiféle magasabb rendű entitás felől válnának érdekessé). Hogyan tükröződnek ezek a verseidben, miért tartod fontosnak megjelenítésüket a költészetedben?
Valójában ez a kérdéskör mindig is foglalkoztatott. A Glaukóma (2012) című debütáló könyvem szerepversek sorozata, viszont a ciklusokat megelőző nyitószöveg (az elsők) ez utóbbiak értelmezését a materiális síkról elemelhetővé teszi – lényegében egy alternatív teremtésmítosz, amely az emberek elválasztottságára,
a magány érzésére transzcendens síkon ad magyarázatot.
Egyes versek beszélői által is felsejlenek ezek a kérdések – van olyan monológ, amelynek a beszélője egy nem emberi entitásként is szemlélhető (a türelem kóma), egy másik szövegben pedig a gyóntató pap kap hangot (lezárt ujjak), igaz, hogy Isten közvetítőjének gondolataiba tekintve itt inkább az esendőség tárul fel, mintsem a médiumi szerep megalapozottsága. A hiány, a magány metafizikája nagyon erősen hatja át már ezt a könyvet is, csak épp egy sokkal intimebb módon, mint az Omlást.
KULTer.hu: Van valamilyen mélyebb oka, hogy az Oszlop című ciklusban találhatók nagyrészt az efféle alkotásaid?
Az oszlop – amely lehet egyszerűen egy felállított kő, azaz menhir is – a térbe való korai beavatkozás jelölője, a legelső építmény. Vertikális elrendezésével ez a forma a rituális cselekvésnek állandó helyet adó templomok előképe, a szent tér – és átfogóbban nézve az egész emberi létezés – megalapozó középpontja, amelyhez vissza lehet térni az ünnep eseményében, és érdemes is, mert alkalmat ad a világba vetett bizalom visszanyerésére. Azt, hogy a szenttel való kapcsolat, illetve a mágikus gondolkodás mennyire elemi szinten foglalkoztat, eddig talán a Rítus című kötetemben tudott leginkább színre kerülni.
Valójában én az irodalomhoz is a spirituális érdeklődésemnek köszönhetően jutottam el idővel,
nem a klasszikusok vagy az általános iskolai magyarórák vittek közel a költészethez, hanem a megoldáskeresés gyakorlatai, a hétköznapi megélések feldolgozására tett kísérletek.
KULTer.hu: A költészeted erős vizualitással rendelkezik. Mikor vált számodra fontossá a képzőművészet és az irodalom közötti határ destruálásából, vagy éppen a két terület egymásra hatásából származó többlet kiaknázása? E kötetben is találhatunk olyan verseket, amelyek képzőművészeti inspiráció nyomán születtek, míg a Termékeny félreértés / Productive Misreadings-ben a fő koncepció éppen az volt, hogy miként képes egymásra reflektálni, egymás vizuális és nyelvi eljárásait összeegyeztetni a két médium.
Talán nem is a két kifejezésmód közti határ destruálása és egymásra hatása, hanem azoknak az évezredes versengés ellenére is felszámolhatatlannak mutatkozó, eredendő kapcsolata az, amely leginkább foglalkoztat. De ezt a problémakört kitágíthatnánk más irányokba is, például a zeneiség kérdésére. Mindenesetre én vizuális alkat vagyok, a szövegeknél pontosabban rögzülnek bennem képi együttállások és narratívák, fiatal koromban vizualizációs gyakorlatokat is gyakran végeztem. Arról nem beszélve, hogy
az álmaim olykor valóságos képorgiába csapnak át,
amelyeknek a hangulatából leginkább a verseimen keresztül tudok megosztani valamennyit.
KULTer.hu: Amiről még mindenképpen szeretnélek kérdezni, az a következő kötetedet érinti. Merre tervezel elindulni az Omlás után, mi az, ami jelenleg foglalkoztat?
Öt és fél éve hunyt el édesanyám, ő volt az utolsó felmenőm, aki még mesélni tudott volna a családunk múltjáról, ezt viszont már korábban sem tette egyszerűvé a depresszióval folytatott küzdelme, az élete végi demencia pedig teljesen ellehetetlenítette. Akkor kerültem hozzá újra közel, amikor a valóságérzékelése már teljesen átalakult. A halála után előbb magammal kellett dolgozni, a bűntudattal, hogy nem válthattam meg az életét. A közös történetünktől, a múlt rekonstruálhatatlan voltától, a feloldhatatlan traumákban gyökerező kérdésektől indulva,
lassan sikerült közel férkőzni a poétikai tétekhez, amelyek az anya-fiú kapcsolatban, az anyaság kérdésében rejlenek.
Az anyához forduló, személyes tapasztalatok által inspirált beszéd mellett egyre nagyobb teret kapott a látomásosság, és elkezdtem írni olyan verseket is, amelyekben eltérő korok és kultúrkörök fiatal férfialakjai a saját hitük szerinti anyaistennőhöz fordulnak, vagy az anyasághoz kapcsolódó szentet szólítják meg – némelykor az ima reményteljességével az anyjuk üdvéért fohászkodva. Azt hiszem, a készülő kötet nem elsősorban a halálhoz kapcsolódó gyászmunkáról ad majd számot, hanem a múlt rekonstruálhatatlan voltának problémáját mutatja fel az anya küzdelmes történetének szilánkjaival, egy látomásos-mitikus világba oldva, az anyaság kultúrákon átívelő attribútumait kutatva.
A borítófotót Rohonczi Anita készítette.
